Középkorú férfi kotor gyakorlott mozdulatokkal a szemeteskonténerben Hódmezővásárhelyen, az Oldalkosár utca kockaházai között. Biciklije, viszonylag tiszta kockás kabátja láttán megjegyzem: nem néz ki hajléktalannak. Pedig az ég alatt alszik, válaszolja. A méretes nejlontáskákban szelektálva gyűlik a zsákmány: hirdetőújságok az egyikben, sörös- és üdítősdobozok a másikban. A harmadik még majdnem üres: oda kerül az ehető élelem. – Két-háromszáz forint ha összegyűlik naponta – mondja kérdésemre. – De nem ennivalóra kell, kenyeret mindig találok a szemétben.

Hódmezővásárhely – ellentétben a fővárossal és más városok önkormányzatával – nem tiltja ki sehonnan a hajléktalanokat. Igaz, Budapesttel összehasonlítva egészen más a helyzet. Vásárhelynek 46 ezer lakosa van, és a helyi szociális szolgáltatóban 100-110 hajléktalant tartanak számon. Az állandó létszám ennél kevesebb – 60-70 személy –, ennek megfelelően a hajléktalanszállón 67 személy kaphat ellátást. Itt sem mindenki megy be a szállóra, de 10-12 embernél többen nem élnek az utcán.

Hódmezővásárhelyen a szeged-csanádi egyházmegye által működtetett Badalik Bertalan Szociális Szolgáltató gondoskodik a hajléktalanokról. Az intézmény komplex feladatokat lát el: átmeneti szállás, éjjeli menedék és nappali melegedő egyszerre. Vezetője 2008 óta Korsós Sándor, aki elmondja: különböző forrásokból a legtöbb napon háromszori étkezést tudnak biztosítani az ellátottaknak. A reggelire pályázaton szereztek pénzt – ebből az utcán élőknek is visznek.

Még Lázár János volt a polgármester, amikor elrendelte, hogy a közkonyhákon megmaradt ételt szállítsák át a hajléktalanszállóra. Így – másoknál kicsit később – de jut ebéd a hajléktalanoknak is. Főleg tanítási időben, amikor a gyerekek miatt sokat főznek, és viszonylag sok étel megmarad – olyankor többnyire még vacsorát is tudnak osztani belőle. Öt éve nem hűlt ki senki a városban. Nem járna, de a fenntartók jóvoltából ágynemű van az ágyakon, és zárható szekrényben tarthatják értékeiket a szálló lakói.

Így szinte nincs lopás – egyedül a közös hűtőből eszi meg néha valaki azt, ami nem az övé, vagy az adományozott ruhákat nem ismerik fel az emberek, és ugyanazt ketten is a magukénak tartják. A hajléktalanok többségének van valamilyen jövedelme, csak aludniuk nincs hol. Régebben többen visszautasították a közmunkát, ma ez már alig fordul elő. Sokan kijárnak a városba –de ritka a kéregetés, inkább gyűjtögetnek. Azért sem kéregetnek, mert a vásárhelyiek maguk is szegények, hamar beszólnak, hogy eredj inkább dolgozni. A főtéren és a sétálóutcán ritkán fordulnak meg hajléktalanok – a szállót egy külső városrészben helyezték el.

Ha valaki a Városháza előtt feküdne a padon és petpalackból bort inna, annak hamar szólnának a rendőrök. Almási István, Hódmezővásárhely polgármestere azt mondja: ha emberekről van szó, akkor a korlátozás és a büntetés csupán a végső eszköz lehet. –Először meg kell próbálnunk megérteni és megváltoztatni az adott helyzetet. Hódmezővásárhelyen falakat döntöttünk le, amikor 2006-ban városi szintű oktatási integrációs programot indítottunk el. Kitartó és kiemelkedő szakmai munkával, persze rengeteg egyeztetéssel és együttműködéssel lépésről lépésre új iskolarendszert építettünk ki.

Az eredmény magáért beszél: nálunk nincs oktatási szegregátum, nincs sem elit, sem cigányiskola, de nincsenek feszültségek sem, a diákok teljesítménye pedig javult. A hajléktalanok helyzetén is csak munkával és együttműködéssel lehet változtatni. A város álláspontja szerint a fedél nélkül élőket nem büntetéssel, hanem hatékony, az igényeikhez, életvitelükhöz alkalmazkodó szociális rendszerrel lehet az utcákról visszavinni a „társadalom többségének rendjébe”. A tiltás szerintük azt jelenti, hogy a közösség nem képes megoldást találni az adott jelenségre, így nem tehet mást, mint a lehetőségeivel élve védekezni próbál ellene.

Öt éve nem hűlt ki senki a városban