Hajléktalanok: Új szabályok, régi nyomorúságok
Az aluljáróban megszólított férfi, Tóth Sándor kijelentése váratlannak mondható: maga is a Fedél Nélkül című újságot árulja, s több mint egy évtizeden át az utcán élt. – Tizenkét éve vesztettem el mindenemet. Szétestem, nincstelen lettem – idézi fel az ápolatlan szakálla miatt hatvannak tűnő, de valójában csak 48 éves férfi, majd kihúzza magát és különös büszkeséggel folytatja.
– Aztán szép lassan talpra álltam. Előbb az utcán éltem, koldultam. Aztán egy kiserdőben kalyibát építettem magamnak, és gyűjtögettem. Onnan aztán bekerültem egy szállóra, és már próbáltam dolgozni is. Egy éve pedig albérletbe költöztünk az élettársammal. A segélyekből, adományokból, ilyen-olyan munkákból, például az újságárulásból összejön annyi, hogy megéljünk valahogy. Az én példám azt mutatja, hogy van kiút.
S hogy itt tart, az aluljáró másik felébe mutat, ahol a reggeli órák ellenére is erősen ittas férfiak hangoskodnak, kicsit odébb pedig teljesen kiütve, maga alá vizelve fekszik egy idősebb férfi. – Őket nem sajnálni, nem védeni kell. Velük keményen kell bánni –mondja Tóth Sándor, s azzal folytatja.
– Azokat meg úgysem vegzálják, akik normálisan viselkednek. – Dehogynem. A büntetéshez hamarosan elég az is, ha tiltott területen kalyibát épít, koldul, hálózsákra dől vagy csak üldögél a hajléktalan – vetem közbe, mire a férfi meghökken. – Akkor még sincs ez rendjén! – jelenti ki, majd méregbe gurul. – Ez egy ostoba szabály. Butaság egy kalap alá venni a maga alá szaró alkoholistát, az otthontalan zsebest, az erőszakosan kéregető csövest, meg a túlélésért küzdő hajléktalant!
Ahogy a Blaha Lujza téren, úgy a Nyugati pályaudvarnál lévő aluljáróban is egymást érik az otthontalanok péntek reggel, ám hangoskodásnak, részeg „fetrengésnek” itt nyoma sincs: rendőrjárőrök kezdenek épp rutinellenőrzésbe. Sokan elinalnak, akik pedig későn kapcsolnak, máris kereshetik elő papírjaikat. – Minden iratom rendben volt, nem büntettek meg. De figyelmeztettek, hogy már nem sokáig maradhatunk – mondja az egyik igazoltatott hajléktalan.
A férfihoz sorban csatlakoznak a társai is, amint végeznek a rendőrökkel. Amikor arról kérdezem őket, mihez kezdenek, ha már az aluljárókban nem maradhatnak, csóválják a fejüket. Egyikük aztán kifakad: – És mi van akkor, ha megbüntetnek? Nincs semmim, nincs vesztenivalóm sem. Egy másik férfi nem ilyen indulatos, és kiböki, ő egyszerűen csak továbbáll. S hogy ezt mondja, igazoltnak tűnnek azok a vélemények, amelyek szerint, amint érvénybe lép a főváros új, sokat bírált rendelete, elkezdődhet a hajléktalanok „nagy vándorlása”.
Miután az utcán élők nagy többsége várhatóan a szigorítások ellenére sem költözik majd szállóra, addig mennek majd, amíg nem találnak olyan külvárosi helyet, parkot, erdőt, ahol elkerülhetik a hatóságok intézkedéseit. Azt, hogy mikortól válnak tiltott zónákká az érintett területek, például a mind hidegebb időben némi meleget adó aluljárók, egészen pontosan nem tudni. A csütörtökön elfogadott új rendelet ugyanis csak a kihirdetése utáni napon lép életbe. Erre pedig várhatóan bő két hét múlva kerülhet csak sor. Persze elkelhet ez az „átfutási idő”, hiszen többek szerint fel kell készülni a kritikus helyzetekre. Ezt jelzi például az, hogy Győri Péter, a Menhely Alapítvány kuratóriumának elnöke csütörtökön közleményben kérte a lakosság szolidaritását. Győri Péter úgy fogalmazott:
„Amíg az állam, az önkormányzatok nem tudnak mindent megtenni annak érdekében, hogy minden egyes polgártársunknak munkája, lakhatása, minimális jövedelme, biztonságos otthona legyen, addig magunknak is segítséget kell nyújtanunk a fedél nélküli embereknek. Arra kérjük minden felekezet papjait és híveit, hogy ne zárják be kapuikat a menedéket keresők elől. Arra kérjük a használaton kívüli magánterületek tulajdonosait, a társadalmi szolidaritást vállaló magánvállalkozásokat, közintézményeket és lakóközösségeket, hogy lehetőségeikhez mérten nyújtsanak menedéket a kívül rekedteknek. Arra kérjük a gyermekvédelmi, szociális és egészségügyi intézményeket, hogy lakhatási lehetőség hiányában ne tegyék utcára az embereket, a büntetés-végrehajtási intézmények gondoskodjanak az érintettek utógondozásáról. Arra kérjük az eljáró hatóságok dolgozóit, hogy lakhatási lehetőség hiányában ne büntessék meg az otthontalan embereket! Végül, arra kérjük a helyi és országos ügyekben döntéshozókat, hogy ők is tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy mindenkinek lehessen otthona, itt, ebben a hazában.”
