Mennyire van egyszerre kívül is, meg belül is az eseményeken? És a mostani látványtól azonnal nagymamának fogja-e érezni magát? – ehhez hasonló kérdéseket tett föl nekem egy rádióműsor riportere, miután megtudta, szülni voltam a lányommal. Próbáltam értékelhető válaszokat adni, bátran, ahogyan „a nagy generáció” egyik képviselőjéhez illik, ám azóta is csak töprengek: ugye mégsem lehetséges, hogy egyszerűen csak kíváncsi voltam?!

Érdekelnének persze a világra jutás kínjai is, de arról még senki nem számolt be, így erről nem sok fogalmunk lehet. Most sem fogom megsejteni. Amúgy jogos a kérdés, miért jutott eszembe végigkísérni unokám világrajövetelét. Hiszen nem természetes, hogy egy anya annyira nem engedi el felnőtt lánya kezét, hogy még a szülőágyon is fogni akarja. No és a lány miért fogadta el ezt a helyzetet? Ha valakitől, hát a férjétől várja ilyenkor a támaszt, a nyugtatást, az együttérzést, a részvétet a kínok miatt, azok enyhítésének kísérletét és a történésben való részvételt – (majdnem) minden nő.

Azt akarja, hogy térben, időben egyszerre éljék át közös gyerekük megszületését. Judit is így tervezte. Első lányát együtt várták. Éjszaka férje vitte a klinikára, ő virrasztott mellette, sétált vele a folyosón, támogatta ki a forró zuhany alá, hogy a félkeményre fújt medicinlabdán ülve próbálja elviselni az időről időre szakaszosan rátörő kínt. Ő tartotta oda kezét, hogy azt szorítsa lilára Judit, amikor mindenben a kapaszkodót kereste. Ő emelte fel combjait, hogy biztosabban és szélesebbre nyíljon meg az út Luca kibújásához. Hallomásból tudom mindezt.

A második szülés részleteit is csak elmondásból ismertem volna meg, ha a kislányok apukája a magzat három és fél hónapos korában nem veszti életét. Ha a betegséget csak hírből ismerő fiatal sportoló egy síbaleset után nem a leggyorsabban akar regenerálódni. Ha nem a jó hírű vidéki klinikát választja a rutinműtétre, ha ott sikeresen érzéstelenítik, ha nem altatják, ha ébresztésnél nem értik félre, s tartják epilepsziának a görcsöket. Ha időben eljut a vidéki kórház intenzív osztályára, ha ott felismerik az altatási szövődményt, és ennek megfelelően kezdik meg a kezelést, ha megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre az ellenszer. Ha le tudták volna vinni a lázát, ha meg tudták volna óvni izomfehérjéi lebomlását...

Nos, akkor most nem én lennék itt. A tragédia után Judit sokáig nem akarta elfogadni a tényeket. Férje majd egyszer csak betoppan a hosszúra nyúlt szörftúráról, mondogatta, s minden energiáját arra összpontosította, hogy a magzat egészségére ez a dráma ne legyen hatással. Sokáig nem esett szó arról, hogy ki lesz vele a szülésnél. Magától értetődőnek látszott, hogy közeli családtagot kér fel. Kizárásos alapon ez nem lehet más, mint én, gondoltam. Elvégre ez is ősi anyai szerep, no meg láttam már ilyet. Császármetszést is, így nem ér meglepetés. Bírni fogom a látványt, nem ájulok el, mint ahogy egyes apukák. Nem okozok zavart a szülőszobán. Csakhogy Juditnak ez nem volt egyértelmű ok. Az egyik nőgyógyászati vizsgálaton a „személyi” kérdés is szóba került.

„Miért képzeled, anya, hogy feltétlenül te leszel velem?” – szánta nekem az orvos kérdésére adott válaszát, amire az orvos csak ráerősített: „Nem biztos, hogy a nagymama a megfelelő társ ilyenkor”. Szavaikra egyre kisebbre mentem össze a székben. Kiderült, egy 40 fölötti barátnőjére gondolt, aki nemrég szülte első gyerekét. Ő majd a friss élmény alapján rögtön kitalálja, adott pillanatban mire van szüksége Juditnak. Amikor szembesültem avval, hogy csak egy vagyok a két jelöltből, visszahúzódtam. Vártam, majd eldönti, kivel lesz neki kellemesebb. Én kéznél vagyok mindig, ellentétben a barátnőjével, aki az éjszaka közepén nem fog gyerekőrzőt találni kisbabája mellé. Bíztam a józan ész erejében. Ahogy közeledtünk a 36. héthez, azt kérdezte, melyik nap érnék rá szülésfelkészítésre menni. A dúlához, ahová férjét is vitte. Iparkodtam nem túl látványosan örülni, és jól viselkedni, nem fölöslegesnek nevezve a „beavatást”.

Elfogadtam, hogy „ezek a mai fiatalok” nem bíznak a tapasztalatban, módszeresen (ha nem is mindig „tudományosan”) készülnek fel erre a helyzetre is, akár az internetről szerezve be a szerintük inkább megbízható tudást... Csak sejtettem, mi lesz a dolgom – elvégre a teendő majd adja magát. A dúla elmondta, milyen jelzéseknél maradjunk még otthon, viszont mikor induljunk el feltétlenül. Mikor adjak neki inni, jöjjön a szőlőcukor, és miért hanyagoljam az izzadságcseppeket. Mert a homloktörölgetés mozdulata inkább filmre kívánkozó jelenet, olyanok képzelik így a szülést, akik még sose láttak vajúdó nőt. A segítő arra figyeljen, hogy amikor jönnek az erős fájások, semmi nem lehet jótékonyabb, mint a kritikus tágulási pontok masszírozása.

Megmutatta, hogyan kell a csípőízület táján, a gerinc két oldalán kifelé haladó körkörös mozdulattal nagy nyomást kifejteni, majd puhán kivezetni az energiát. E pontokra forró borogatás is kell, pár csepp mandulaolajjal. Elöl a szeméremcsontra tegyem a háromszögre hajtott, benedvesített forró pelenkát, mert a hőérzet tompítja a fájdalmat. Felkészültünk, Juditot mégis váratlanul érte, hogy benn tartották a szülőszobán. Reggel 7-re még csak az esedékes kontrollra indult a klinikára. Onnan telefonált, olyan tág már a méhszáj, hogy nem engedik haza. Induljak a hetekkel korábban összekészített kisbőrönddel.

Rézi megvárta, hogy beérjek, hogy felkészüljek a „szervezőmérnök” lányom által ezúttal nem pontosan megszabott feladatra. Felhúztam egy fehér pólót, amiről úgy gondoltam, még a felirata is szimbolikus (Orientation – de vajon miféle tájékozódásra, irányulásra céloz most ez a szöveg?). A pólót Judit szürkére mosottnak találta. Megvolt hát az első feladat: azonnal szót fogadni. Visszavettem világos blúzom, kicsit aggódva, rám szólnak-e, hogy az utcai viselet itt nem elég steril. Ki fogom magyarázni, döntöttem el, igenis készültem, tisztára sikált talpú váltócipőt hoztam. Kedélyesen társalogva kezdtük várni Rézit. Mintha nem is fehér lepedők között volnánk, mintha nem pittyegné mellettünk a műszer a magzat szívhangját. A mérőeszköz nem jelzett túl erős görcsöket, Judit arca sem utalt rájuk.

Olykor tapintással ellenőrizte a szülésznő, az orvos, hol tart a tágulás, majd megint magunkra maradtunk. Nem voltak erős görcsei, erre talán magyarázatot adnak az előzmények: legalább egy hónapja voltak otthon jóslófájásai. A nap bizonyos szakaszaiban jött egy-egy görcs, ekkor szó közben elnémult, lemerevedett az arca, lehunyta szemét, s a belülről jövő jelzésekre figyelt. De ez sem volt zavartalan, ha Luca a közelében volt. A 16 hónapos kislány láthatóan megijedt, mi történt anyával. Mivel még nem beszél, kérdezni sem tudott, ám pillantása elárulta riadtságát. Ezért a görcs múltával megnyugtató mosolyt erőltetett magára Judit, s megismételte a pihegve fújtatást, amit a szülésre felkészítésen tanult, mintha pihéket hajtana el az arca elől. „Csak viccelt anya” – nyugtatta a kislányt, és Luca mindig meg is nyugodott.

Időnk volt, nem tudtuk, még mennyi, erre sem az orvostól, sem a szülésznőtől nem érkezett utalás. Vagy ha mégis, maguk írták felül. 11 óra körül például így: „reggel még azt ígértem, délre baba lesz. Most inkább nem jelölök meg időpontot, csak annyit mondok, hogy a doktor úr munkaideje alatt megszületik. Vagy ha nem, marad, ameddig kell”. Maga Rézi sem tudhatta, mikor jön el a pillanat. Aztán egyszer csak ott volt – fél órával az után, hogy az orvos úgy látta, ideje gyorsítani, bekötni az infúziót. Figyeltem az órám számlapját, 13:33, 13:34, 13:35, 13:37, 13:38 – nem hittem a szememnek, nem is értettem pontosan: 1 percig tart? Percenként jön? Vagy már szinte egybefolyik az egész? Hiszen úgy tudtam, én, az e téren tapasztalatlan, császáros anya, hogy a kétperces fájások már a szülést jelentik, vezetik be, ez itt akkor a kitolási szak.

Tehát percenként jöttek, és Judit az egyik után azt mondta: „Ez olyan brutális volt, hogy most azt mondom, nem szülök többet!” Értettem, mire gondol. Hiszen minden nőnek megvan a maga szüléstörténete. Judit születése előtt az a „kicsi” fájás, amire az orvos azt mondta, „de hiszen ez nem is méhösszehúzódás, Erzsébet, magának nincsenek görcsei!”, majd olyat éreztem, hogy máig emlékszem rá, és arra, amit akkor gondoltam. Nem embernek való ez a végtelen kiszolgáltatottság a belülről jövő, az egész testemet szétszaggató fájdalomnak. Ezt nem lehet elviselni.)

Judit később lábjegyzetet írt a benyomásaimhoz: „Az oxytocin bekötése után őrült nagy fájásaim voltak. Mintha egy ló feneke mögé állítottak volna, és az állat páros lábbal sorozatokat rúgott volna a hasamba. Ezerrel kapaszkodtam a lepedőbe, hátha az segít... Jólesett a hideg vizes borogatás a homlokomon... Frissített, annyira leizzadtam egy-egy fájás alatt. Ezek a görcsök kicsit erősebbek voltak, mint amilyenek Lucánál jöttek, bár akkor lassan épült fel a fájás, volt időm hozzászokni – már ha egyáltalán hozzá lehet ehhez szokni... Itt szinte a semmiből jött a folyamat, és egyáltalán nem volt időm pihenni a következő előtt. Ami rémes pech, de utólag azt mondom, szerencse is, mert kevésbé fáradtam ki és nagyon gyorsan túl voltunk az egészen.”

Tehát nem úgy zajlott, ahogyan előre elképzeltem. Nem volt drámai, nem volt elnyúló, és nem volt semmi dolgom. Tartottam is tőle, ha sokáig kell masszíroznom a derekánál, ujjaim kisízületei előbb mondják fel a szolgálatot, mintsem hogy lányom szolgálatára lehetnék. Ezenkívül azt hittem, csak annyi majd a dolgom, hogy cseréljem ki ezt, hozzam ide azt, ugorjak, ha szólít. Hiszen itt a szülőszobán csak személyi titkár és bizalmas lehetek. Végül nem is volt alkalom rá, hogy kiderüljön, sikerül-e fortélyosan alkalmaznom a fájdaloműző, legalábbis csökkentő masszázst. (Fölöslegesen cipeltük be a vízforralót, a pelenkákat, az olajat.) Nem láttam szenvedni. Ami óriási szerencse. Nagyon tartottam attól, hogy erős tudok-e maradni, ha nagy fájdalmai lesznek. Hogyan fogom elviselni tehetetlenségemet?

Bár a felkészítés erről nem szólt, tudtam, nem szabad éreztetnem vele kétségbeesésemet, a szorongást. Nem szabad mutatnom, hogy nekem is fáj, és nem csak a szívem. Ez biztosan nem segített volna rajta. Sőt. A gondolat, hogy vajon miként lehet elviselni a helyzetet, ha látom a lányomat szenvedni, már 35 éve megszületett bennem. Amikor a terhességem alatt, a szívhang alapján azt mondta az orvos, lányom lesz. Nagyon elkenődtem. Végül avval vigasztaltam magam, tévedett. Honnan is tudná avval a vacak fatölcsérével megállapítani? (Az ultrahangozás akkor nem járta a szülészeteken.) Mi az, hogy lányos a szívhang? Fiam lesz, döntöttem el, mert nem akartam, hogy a gyerekem a női életutat járja. Erre tessék, ez a bizonyos lány most itt, az orrom előtt szül.

A fájdalom fokozódása számomra is hihetetlenül gyorsan jött. Hamar befordultunk a célegyenesbe. Annyira, hogy elmaradt a születés pontos idejének rögzítése. Éppen a döntő pillanatban nem néztem az órára, se a karomon, se a szülőszoba falán. Figyelmemet az kötötte le, hogyan jelenik meg a hajas fejcsúcs a gát nyílásában, mennyire nem feszül és domborodik előre a két comb közötti terület. (Más szüléseknél úgy láttam, mintha túlfújt labda akarna átnyomulni az egyre táguló résen. A léggömb nem bírná ezt a terhelést, útközben biztos kidurranna, gondoltam minden alkalommal.) Kivételes élmény! – állította inkább, mint kérdezte tőlem a szerkesztő-riporter. Hát persze, hogy az. A lányomat látom, amint kibújik belőle az unokám. De a látvány hatására, a tudattól, hogy jelen voltam, nem lesz belőlem egy csapásra nagymama – fejtegettem neki. Izgalmas élmény volt, de nem borított el a meghatottság. A személyes kíváncsiság, a test működése iránti érdeklődés dominált. Annak nyomon követése, hogyan bukkan ki, hogy néz ki, milyen színű a magzatmáz, mikor sír föl.

Majd megszeretem holnap, holnapután, otthon – ha teendőim lesznek vele. Megszeretni valakit egy – rövidebb-hosszabb – folyamat eredménye. Még ha gyerekről, pláne ha újszülöttről van is szó. Az érzés együtt fejlődik velünk, a kapcsolatunkkal. Így volt ez saját gyerekemnél is. A császárműtét utáni napon odajött ágyamhoz az orvos, és megkérdezte, milyen anyának lenni. Gondolkodás nélkül azt mondtam, fogalmam sincs. Annyit érzek, hogy iszonyúan fáj a torkom, mert az altatáshoz tubust nyomtak le rajta. Sokat kell köhögnöm, s ilyenkor szétszakadni érzem a hasamon a köldöktől a szeméremcsont aljáig érő vágást. Ráadásul még meg se nézhettem. Nem volt kezemben a gyerekem, de ha lett volna, se engedik meg kibontani a pólyát, így azt sem tudom, megvan-e minden lábujja...

Akkor az orvos hümmögve elvonult, s nem mondta a nővéreknek, hozzák le a csecsemőszobából a picit, és mutassák meg az anyjának. Ez 35 évvel ezelőtt így ment. Most Judit azonnal megláthatta babáját, a szó szoros értelmében anyaszült meztelenül, magzatmázasan, a teste közepéből tekeredő zsinórral. Amit én vágtam el. Tanácstalan voltam egy pillanatig, hogyan csináljam, és főleg melyik ponton. Nehogy ártsak a gyereknek. Nehogy megszúrjam. Az járt a fejemben, vajon le vannak-e kerekítve az olló végei, úgy, mint azé az eszközé, amivel otthon Luca körmét vágjuk. Nehogy helyrehozhatatlanul elrontsak valamit, hogy le tudják szívni a köldökzsinórvért abból a nagyon érdekesen megcsavarodott zsinórból. Végül biztatásra nyisszantottam, s döbbenetes élmény volt, milyen meglepően ruganyos, könnyen vágható anyaggal volt dolgom!

De nem ettől a mozdulattól szerettem meg Rézit. Kapcsolatom Judittal is úgy mélyült el később, hogy egyre többet láttam, fogtam, érintettem, tartottam a kezemben, szorítottam magamhoz. Akkor lettem anya, amikor talán tíznapos korában, egy esti fürdetéshez ébresztve, olyan riadtan kapkodott, mintha görcsei lennének. Majd megszakadt a szívem az aggodalomtól, hogy mi lehet vele. Tán csak nem betegségre, netán epilepsziára utal az a szögletes, merev csapkodás a két kicsi, vézna karjával? A gyomromba nyilalló görcs tudatta velem, ilyen anyának lenni. Az aggódás meghozta az érzést. Azóta tudom, ez az érzés életem végéig velem lesz. Azt is megtanultam, a csecsemőknek azért ilyen szögletesek a mozdulataik, és az izomrángás azért szalad végig az egész testükön, mert az idegszálakat még nem fedi kellően vastag „zsír”- (mielin) réteg, azaz szigetelés ahhoz, hogy szabályozottan, egy ágon fusson tovább az ingerület.

Abban pedig, hogy nagymama lettem, benne van Luca, akit már 16 hónapja ismerek. Mindennap látom, szemem előtt fejlődik, lesz más a hangja, mozgása, nő az érdeklődése. Nap mint nap tapasztalom, hogy egyre több mindent ért, egyre nagyobb teljesítményekre képes. Ez az új baba még csak egy üres lap. Most kezd rajzolni, és együtt fogjuk majd kiszínezni azt a képet, amit ő mutat magáról, és amilyennek én látom őt. Most csak egy magzatmázas, bölcsen békés arc. Így látta Judit is, amikor magára fektette tízperces gyerekét, arra a „szerencsetrikóra”, amiben férje korábban Lucát fogadta. Szentimentális gesztus, de Judit legalább ennyit akart adni Rézinek az édesapjából, akit csak fényképről fog látni.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT