Ül velem szemben egy középkorú, meglehetősen sovány, szegényes öltözetű asszony, a neve L. Istvánné, s azt panaszolja, hogy a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek máriapócsi rendházában lakók áldozata lett, akik az ő jóhiszeműségét kihasználva pár év alatt elsíboltak több tízmillió forintot, s ezt a pénzt érthetetlen módon éppen tőle követelik vissza. 

Őt vádolták meg csalással, őt záratták be, ő töltött kilenc hónapot előzetesben, ő került bíróság elé, holott – szerinte – éppen hogy a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek házában élők sárosak az egész ügyben. Azt magyarázza nekem, hogy a máriapócsi apácák aláírattak vele egy huszonhárommillió forintos kölcsönszerződést, holott ő azt a huszonhárommillió forintot nem is látta. Igaz, ettől függetlenül kapott pénzt a szent életű nőktől, mert – állítása szerint – évekig feketén dolgozott nekik, zsebbe kapta a fizetését, úgy ötven-hetvenezer forintot havonta, sőt egyszer az apácák megajándékozták egy rotációs kapával is. Erre azért csak fölkapom a fejem.

– Egy rotációs kapával? – kérdezek vissza, mert vizuális alkat vagyok ugyan, de azért nehéz magam elé képzelni egy máriapócsi apácát egy ajándéknak szánt motoros kapával a kezében.

– Hát igen, azzal – bólint az asszony, majd mintegy mentegetőzésképpen hozzáteszi: – Ezt én is furcsállottam, de azért az jobban meglepett, hogy az apácáknak elszámolási problémájuk volt a római központjuk felé, és azért írattak alá velem egy huszonhárommillió forintos kölcsönszerződést, hogy a hiányt így tüntessék el.

– De hát maga felnőtt ember – nézek rá –, hogyan írhatott alá adóspapírt huszonhárommillió forintról?!

– Hibáztam, azt beismerem – bólint erre –, de az az igazság, hogy olyan sokat segítettek engem a nővérek, adtak pénzt, ha kértem, biztosították a családom megélhetését, szóval azt gondoltam, ennyi szívességet én is megtehetek. Aztán tavaly év elején szóltam nekik, hogy le kéne venni azt a huszonhárommilliót a számlámról, mert adóbevallást akarok benyújtani, és nem lenne jó, ha az adóhatóság azt a pénzt ott látná. Erre föl, tudja, mi történt?

– Jött egy újabb rotációs kapa? – vetem föl, de L. Istvánné fokozni tudja a meglepetésemet:

– Képzelje, az apácák főnök asszonya befizetett a számlámra több mint negyvenmillió forintot!

– De miért?! – értetlenkedem, mire fölvonja a vállát:

– Hát honnét tudjam? Kaptam egy számlakivonatot, hogy jött a számlámra több mint negyvenmillió. Jó, mi? Úgyhogy most összesen hatvannyolcmillió forint eltüntetésével vádolnak! Mit szól ehhez?

– Furcsa. Már meg ne haragudjon, de biztosan nem nyúlt hozzá maga az apácák pénzéhez? Csak egy kicsit? Nem vett el tőlük kisebb összegeket?

– Isten őrizzen! – háborodik fel tágra nyílt szemmel. – Életemben nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam, erre rajtam keresik az apácák eltűnt millióit. De miért éppen rajtam? Én csak aláírtam egy nyomorult kölcsönszerződést huszonhárommillióról, hogy segítsek azoknak az öregasszonyoknak az elszámolásban, erre mi a hála? Még én kerülök bíróságra? Hát kinézné ezt maga az apácákból?

Nem, nem nézném ki, úgyhogy megkeresem őket Máriapócson, de nem tudok velük találkozni: nem nyilatkoznak, és ügyvédjükhöz, Czifra Károlyhoz utasítanak. A bazilita, más néven görög szerzetesnővéreket még Szent István király telepítette le Magyarországon, jelenleg Máriapócson női szeretetotthont működtetnek, templomi szolgálatot végeznek és lelkigyakorlatokat szerveznek.

– Ez az ügy a magyar katolicizmus újkori történetének legnagyobb volumenű, legaljasabb és leggyalázatosabb csalása – mondja Czifra Károly. – Képzelje el, hogy ez a csaló asszony a bizalmába férkőzött azoknak a szerencsétlen apácáknak, és mondvacsinált indokokkal pár év alatt kicsalt tőlük több tízmillió forintot.

– Nekem azt mondta, hogy az apácák csapták be őt egy kölcsönszerződéssel – vetem közbe, mire az ügyvéd fölnevet:

– Nocsak, ez egy új verzió. Eddig más módon védekezett. Ott van az a három nővér Máriapócson, már mindegyikük nyolcvan fölött jár, mindegyikük mások megsegítésével töltötte az egész életét, hát el tudja róluk képzelni, hogy körmönfont módon nekiállnak sikkasztani, majd börtönbe juttatnak egy szegény asszonyt?

Végül a Nyíregyházi Törvényszéktől kértem tájékoztatást, és Nyakó Zsuzsa szóvivőtől megtudtam: a főügyészség szerint a vádlott a szerzetesrend magyarországi főnöknőjétől különböző valótlan ürügyekkel kölcsönöket kért, így 2009 és 2011 között kapott tőlük 21,7 milliót, amit nem fizetett vissza. De kicsaltak pénzt az apácáktól az asszony eleddig ismeretlen társai is, akik valótlanságokra hivatkozva pénzt kértek kölcsön, ilyenformán a rendfőnöknő 2011-ben és 2012-ben összesen 46,7 milliót utalt a megadott bankszámlákra.

Utoljára azt mondták neki, hogy L. Istvánné meghalt, és a temetésére kell a pénz. A rendfőnöknő megrendült, és fizetett. Aztán isteni csoda történt: L. Istvánné föltámadt, és az apácák viszontlátták őt a vádlottak padján. A föltámadt asszony pere jövő februárban folytatódik.

A Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek rendházát éppen felújítják