A betegek fele meghal
Becslések szerint, miközben 2006 óta tízmilliárdokkal költünk többet – most évente nagyjából 100-150 milliárd forintot – a közkasszából a daganatos betegek terápiájára, a halálozási mutatók nem javulnak.
Épp ellenkezőleg. Míg Nyugat-Európában a daganatos betegeknek „csak” a harminc százalékát nem sikerül megmenteni, nálunk az évi 60-70 ezer magyar beteg fele meghal. Arrafelé krónikus betegség a rák, nálunk halálos. Valós adatok híján a valódi okokról a területet elemző szakértőknek is csak feltételezéseik vannak. Normális esetben az átlagos rákbeteg egy-két hét alatt kivizsgálható, de legfeljebb négy-hat hétre lehet ehhez szükség. A gyakorlatban viszont gyakran hónapok is eltelnek, mire valaki végigjut azon az úton, ami a daganat gyanújától a betegség igazolásáig vezet. Ennyi idő egy-egy gyorsan fejlődő daganat, például a vese-, tüdőrák esetében végzetes is lehet.
Néhány hete egy asszony – névvel és címmel – az egyik közösségi portálon hozta nyilvánosságra fia halálának, betegségtörténetének tanulságait. A kisfiú, aki legfeljebb öt-hatéves lehetett, anyja írása szerint halála előtt néhány hónappal maga mondta ki, amit senki sem akart tudni, hogy hiába hitt rendületlenül a gyógyulásában a hatodik műtétig, hiába vett be minden gyógyszert, amit adtak, hiába hagyta, hogy szurkálják, és hiába mondták neki minden műtét után, hogy meggyógyul, az orvosok hazudtak.
Gyógyulási esélye – az asszony szerint – csak annak van, aki tisztában van azzal, hogy a beteg csak önmagának, illetve a hozzátartozónak fontos, az orvosnak csupán egy nehezebb vagy egy könnyebb eset, szakmailag apró momentum. A hálapénz jó, ha van, de nem segít. A kontroll viszont igen. A túlélés esélyéért állandóan kérdezni kell, tudni, hogy mikor, mi és miért történik a terápiában. Az anya beszél arról is, hogy az orvos általában túlterhelt, fásult és kiábrándult. Így senki ne higgye, hogy ha a rendelésen a 40-es sorszámot húzza, még akkor is kellő figyelem jut a problémájára, amikor az orvos elé jut. Vagy ha különleges gyógyszerre van szüksége, jó előre keressen protekciót, mert az engedélyezés lassú. Kórház és kórház, orvos és orvos között olyan különbségek vannak, mint Albánia és Svájc között. Ne rettenjen meg senki, ha azt hallja: „az MR annak a gyereknek már felesleges”. Vagy: „maga még olyan fiatal, menjen haza, ezt (sic!) temesse el, és gyorsan szüljön egy másikat!” Küzdjön, ragaszkodjon a vizsgálathoz, akkor talán a gyereke túléli.
Az asszony leveléből is felsejlő rendszerhibák: az aránytalan hozzáférés, a terápiák országon belüli egyenlőtlen eloszlása, a rendszer túlterheltsége bárkit érinthetnek ma Magyarországon. Ezt a daganatos betegek ellátási rendszerét belülről is jól ismerő Poller Imre onkológus saját tapasztalataira támaszkodva is bemutatta nemrég egy szakmai fórumon. A szakértő szavaiból kiderült: a betegnek nem egyszerű már a diagnózisig sem eljutni.
Hiányzik a rendszerből a lakóhely és a kezelőcentrumok közötti „összekötő kapocs”, vagyis a kezelés megszervezése. A gyógyulás esélye 48 százalékban attól függ, hogy a beteg időben megkapja-e a sebészeti ellátást, további 40 százalék pedig azon múlik, hogy hozzájut-e a sugárterápiához, 12 százaléknyit adhat a sikerhez a gyógyszeres terápia is. Hozzátette azt is, hogy a nemzetközi ajánlások szerint az onkológiai betegek 90 százalékának sebészeti, minimum felének sugárterápiát, negyven-ötven százalékuknak gyógyszeres kezelést is kell kapnia. Csakhogy a jelenlegi rendszerben a sugárterápia-kapacitás a kívánatos betegszám felének ellátására elég. (Az Európai Sugárterápiás Társaság korábbi becslése szerint Magyarországon nyolcvan úgynevezett lineáris gyorsító kellene minden beteg korrekt ellátásához, ám a számuk nem éri el a negyvenet.)
Az sem mindegy, ki hová kerül az első alkalommal. A diagnózis után a beteg további sorsáról az onkológiai bizottságok döntenek. Ezek a bizottságok a daganatos betegek kezelésével foglalkozó klinikai kórházi osztályokon működnek, azaz minden megyeszékhelyen van egy, Budapesten pedig kilenc. A lehetőségeik azonban nem egyformák, mert csak a csúcsintézményekben (ezekből öt van az országban) van mód arra, hogy a beteg a teljes kezelést – a sebészeti, a sugár- és a modern gyógyszeres terápiát is – megkapja. Ami az onkológiai betegek gyógyításával foglalkozó többi helyet illeti: a megfelelő szervezettség hiánya miatt nagyon is esetleges, hogy ki és mihez fér hozzá. Könnyen előfordulhat, hogy a rendszer maga veszíti el a beteget: az éves teljes esetszámot kellene a centrumokba szervezett, ám onkológiai gondozó hálózat nélküli rendszerben gyógyítani. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy legfeljebb száz orvosnak nyolc órában kellene valamennyi új betegét fogadnia, a kezelési tervét elkészítenie és a már terápián lévőket gondoznia. Ez szinte lehetetlen, ezért aztán a betegek egy részét az ellátóhelyek között küldözgetik, vagy újabb, de felesleges vizsgálatokra állítják sorba.
Weltner János sebész főorvos a nemzetközi és a hazai rákgyógyítási statisztikák közötti markáns, de drámai különbséget azzal magyarázza, hogy a sebészek későn, már csak olyan stádiumban kapják meg a beteget, amikor nagyon rosszak a túlélési esélyek. Példaként a vastagbéldaganatokat említi: míg a tengeren túli orvostársai nulla és egyes stádiumú eseteket operálnak – és az ilyen betegek a sebészeti beavatkozás után meg is gyógyulnak –, a magyar orvosokhoz szinte kizárólag a hármas-négyes stádiumban lévők jutnak. Az utóbbiak gyógyulási esélyei már igen rosszak. Ennek oka egyértelműen a szűrés hiánya, aminek a következménye a daganat késői felismerése.
A főorvos szerint igazolt diagnózissal a Semmelweis Egyetem klinikáján két héten belül műtőbe kerülnek a rákbetegek. Azt már nagyobb bajnak tekinti, hogy a finanszírozási korláton kívül nincs egyéb kontrollja a rendszernek. Szeptember végén egy asszony a Népszabadság segítségét kérte, mert a 28 éves – a vérképző rendszer egyik daganattípusával kezelt – fia kezelését pénzhiányra hivatkozva a kórház félbeszakította, illetve időben meglehetősen elnyújtotta volna. Hiába volt előre megbeszélt időpontjuk a terápia eredményét kontrolláló PET CT-vizsgálatra, a kórház a vizsgálat előtti napon lemondta azzal, hogy elfogyott az intézmény kvótája, a biztosító pedig nem fizeti ki a 250 ezer forintos ellátást. A kórház el van adósodva, fedezet nélküli ellátást nem vállalhatnak. Bár az érintett osztályt vezető főorvos maga is nagyon sajnálta, de csak két hónappal későbbi előjegyzést ajánlhatott fel a fiúnak. Jelezte azt is, hogyha a család talál másik ellátóhelyet, ahol van még szabad és közfinanszírozott kapacitás, átmehetnek, vagy ha valaki zsebből állja a vizsgálati díjat, másnap elvégzik. Az anya – mint mesélte –, végighívta a hazai, közfinanszírozott PET/CT-centrumokat, de sehol sem talált térítésmentesen helyet a fia számára. Az is gyorsan kiderült, ennyi pénzt nem tudnak előteremteni.
Lapunk megkereste az Országos Egészségbiztosítási Pénztárt, s meglepetésre az érintett vidéki kórház azonnal engedélyt kapott a sorban álló 100-130 beteg, köztük a fiú közfinanszírozott vizsgálatára. Az egészségbiztosító mindössze annyit válaszolt lapunknak: nem történt semmi, mindez csak félreértés, mert a hivatal nem kapott időben jelzést a kórháztól a fogyatkozó kvóta miatt.
