Fogva tartott szegények
„Nekem a munkanélküliség káoszt jelent, lassan egyenlő a halállal.” „Akiknek van munkájuk, azt gondolják, hogy a munkanélküliek is el tudnának menni dolgozni. Ezt utálom a legjobban, hogy azt mondják, hogy aki akar, talál magának helyet. Ezt így kiradíroznám mindenkinek a szájából.” „De amikor vannak olyan kritikus helyzeteim, akkor olyannak látom a világot, hogy tiszta fekete.” „Ki tudja, mi lesz még jövőre. Ahogy mondják, itt a hivatalban is. A mai napot adták, a holnapot ígérik.”
Szomorú, fájdalmas interjúrészletek tartósan munkanélküli, mélyszegénységben élő emberektől. Azonban ezek az idézetek közel egymillió magyar ember élethelyzetéről adnak tudósítást: nagyságrendileg ennyien élnek a közmunkának és a helyi hatalmasságoknak kiszolgáltatva, generációkon átívelő, tartós munkanélküliségben ma Magyarországon. A vallomások abból a kutatásból valók, amelyet a Pro Cserehát Egyesület kezdeményezett, és a Közép-európai Egyetem Közpolitikai Tanulmányok Intézetével készített el „A szociális segély csökkentésének hatásai a vidéki Magyarországon” címmel. A vizsgálatban antropológus, szociológus, szociálpszichológus kutatók együtt dolgoztak: ez adja a kutatás egyediségét, hiszen a mélyszegénységben élők helyzetét sokoldalúan járták körbe. A kutatók azért fogtak bele a vizsgálatba, mert nagyon kevés információ áll rendelkezésre arról, milyen hatással van a Fidesz és a kereszténydemokraták szociálpolitikája a társadalom legsérülékenyebb tagjaira.
Orbán Viktor kormánya gyakorlatilag suttyomban, a szociális szakmával való egyeztetést megkerülve, 2012 januárjától a munkaképes korban lévő tartósan munkanélküliek segélyét 28 500 forintról 22 500 forintra csökkentette. (Ezt a segélytípust 2008-ban a szocialista kormány az Út a munkához elnevezésű programjának beindításakor rendelkezésre állási támogatássá nevezte át, majd a Fidesz hatalomra lépésével a Belügyminisztériumhoz átkerült közfoglalkoztatásban először bérpótló, majd foglalkoztatás helyettesítő juttatásnak keresztelték.) A segélyért munkát elv ugyan már az első Orbán-kormány idején megjelent a szociálpolitikában, tízezres tömegeket elérő intézkedésekbe azonban már Gyurcsány Ferenc szocialista kormányfő ágyazta be. Fogalmazhatunk úgy is: a legszegényebbeket célzó ellátásokkal kapcsolatos szigorítások számos ponton összeértek a két nagy párt szociálpolitikai programjában.
A Fidesz–KDNP aztán – folytatva elődje programját – a megszorításokat tovább fokozta: első intézkedéseinek egyikeként megváltoztatta a szociális törvényt, ezzel az önkormányzati tisztségviselők szubjektív mérlegelésére bízta, kinek ad segélyeket, közmunkát, és kinek nem. Fontos változás volt az is, hogy a segély feltételéül előírta a kötelező harminc nap foglalkoztatást (közmunkát vagy önkéntes munkát), amelyről – ahogy erről Szabó Máté nemrégiben leköszönt ombudsman jelentése is beszámol – számos polgármester nem is tudott. Így számtalan család esett el hosszú hónapokra az ellátástól.
A Pro Cserehát Egyesület ugyan az elmúlt egy év intézkedéseinek hatásait vizsgálta, kutatásából azonban egyértelműen kirajzolódik: a társadalom legalsó szintjén élő családok helyzetének drasztikus romlása nem tavaly, hanem az elmúlt öt-hat évben kezdődött el. Kassai Melinda szociológus, a kutatás vezetője a vizsgálatról a Magyar Kriminológiai Társaság októberi tudományos ülésén számolt be.
– Az utóbbi időben elhatalmasodott az a fajta diskurzus, hogy a szegények tehetnek saját helyzetükről. Ez azonban elméletileg megalapozatlan és gyakorlatilag kontraproduktív – fejtette ki a kutatás kapcsán, idézve egy nyáron publikált nemzetközi pszichológiai tanulmányt, amely megállapította: az emberek intelligenciaszintje jelentősen esik, ha anyagi problémák merülnek fel az életükben. A Pro Cserehát Egyesület célja nem csupán az volt, hogy az érintett családok jövedelmi helyzetét vizsgálja, hanem annak felmérése is, hogy az intézkedések egyéni, társadalmi, települési szinteken hogyan csapódnak le. Azt is vizsgálták, a szociális törvény változásai mennyire jogszerűek, sértenek-e nemzetközi egyezményt, uniós kötelezettségeket: erről kiderült, az intézkedések bármennyire tűnnek – sok ember szemében – igazságtalannak, esetenként embertelennek, semmilyen nemzetközi normába nem ütköznek.
A kutatás három megyét érintett, Borsodot, Baranyát és Pestet, mindhárom megyéből három, így összesen kilenc falu került a mintába. A társadalomkutatók 35 háztartást tudtak megvizsgálni. Az összes megkérdezett kétharmada roma származású nő. Az interjúkból az is kiderült: 37 év volt a kérdezettek átlagéletkora. Nagy Katalin szociológus a főbb megállapítások közül kiemelte, hogy ezekben a munkanélküliségtől brutálisan sújtott falvakban a polgármester kulcsfigurája az eseményeknek. A háztartásokban az egy főre jutó jövedelem 14 300 és 54 ezer forint közé esik. Az egymástól független kérdőívekből pedig kirajzolódik a családok kiszolgáltatottsága és az, hogy sehol sincsenek olyan intézmények, ahová az emberek segítségért fordulhatnak.
A szegénység, a kilátástalanság élménye számos negatív következménnyel jár, ilyen például a bizalomhiány. A kérdőívekből kiderül: az emberek csak a legszűkebb családtagjaikban bíznak. Az egymás iránti szolidaritás a súlyos nélkülözés miatt szétzilálódik, az emberek csak a saját háztartásukra koncentrálnak. A kutatásból az is kiderül: a szegénység a nők számára még keményebb. A tartós munkanélküliség konzerválja a nemi szerepeket, ebben a helyzetben nő a nők alávetettsége. A szűk mozgástér miatt ezért gyakran bezárkóznak a háztartásba, csak a háztartási teendőkön, gyereknevelésen keresztül definiálják magukat.
A családok nemcsak pszichikai, hanem tényleges fizikai korlátok közé szorulnak ilyen szegénységben. Ez a bezártság független attól, hogy a megkérdezettek egy Budapesttől negyven kilométerre lévő kisfaluban vagy Borsod egyik isten háta mögötti településén laknak. A munkavállalást gyakran a közlekedési költségek akadályozzák, mert az embereknek arra sincs pénzük, hogy elbuszozzanak 15 kilométerrel odébb. A lehetőségek beszűkülése lehetetlenné teszi a tervezést, ezzel perspektívátlanná válnak az emberek, ami azzal jár, hogy csak a jelennek élnek, a „mát” próbálják túlélni. A kutatók úgy fogalmaznak: a települések fogságban tartják a szegényeket.
A kutatás arra is rávilágít, hogy a különböző generációk eltérő beállítottsággal rendelkeznek a tartósan munkanélküli helyzetben.
– Akinek egyszer volt bejelentett munkája, az nem mond le a munkakeresésről, kétségbeesetten próbálja visszaszerezni az egykori foglalkoztatotti státuszát – fogalmaz Nagy Katalin, rámutatva arra, hogy a fiatalok, akiknek sosem volt munkájuk, sokkal kevésbé motiváltak, igaz, sokkal kevésbé frusztráltak is. – A segély csökkentésével a kormánynak az volt a célja, hogy motiválja a tartós munkanélkülieket munkavállalásra. De ha nincs reális munkalehetőség, akkor ez az intézkedés csak a nyomorúságot, a frusztrációt növeli, és súlyosan rontja az egészségi állapotot – szögezi le a kutató.
Ilyen alacsony jövedelem mellett milyen túlélési stratégiákkal élnek a családok? Kidobott holmikat gyűjtenek, gombát, gyógynövényeket szednek, csigáznak. (A kutatók rávilágítanak arra, hogy az alternatív megélhetési stratégiákat is elveszi a szegényektől a kormány azzal, hogy a kukázást, lomizást büntethetővé teszi.) Ha esetenként adódik is idénymunka – ez szinte kizárólag feketefoglalkoztatottságot jelent –, azt azonnal megragadják. A formális munkaerőpiacra lépést az alacsony iskolai végzettség, a piacképes tudás, a közlekedési nehézségek és gyakran az etnikai alapú diszkrimináció is lehetetlenné teszi.
A roma megkérdezettek többsége számolt be arról a keserű élményről, hogy származásuk miatt szóba sem állnak velük a munkaadók. Korábban működött a roma és nem roma családok között egyfajta patrónusi viszony, erre manapság alig akad példa. Ennek részben az az oka, hogy az elöregedő nem roma lakosság nem engedheti meg magának, hogy bizonyos munkákat mással végeztessen el.
A kutatás nem igazolta azt a politikusok által gyakran emlegetett állítást, miszerint a szegények a segélyek halmozása miatt vállalnak több gyereket. S újfent kiderült az is: a szegények nem hanyagolják el a gyerekeiket, inkább nem esznek, csak a gyerek ne szenvedjen semmiben hiányt. A szegénységnek ebben a mélységében a közhiedelemmel ellentétben már az alkoholizmus is alig van jelen, hiszen arra sincs pénz.
Az interjúkat szociálpszichológusok is elemezték, és megállapították, hogy a segély csökkentése az érintetteknek olyan üzenetet hordoz, hogy nincs szükség rájuk, miattuk rossz az ország gazdasági helyzete, élősködnek a társadalmon.
Felülreprezentált gyermekesek
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint ma Magyarországon a teljes lakosság 14 százaléka szegény. Az úgynevezett „jövedelmi szegénység aránya” a teljes lakosság körében 13,9 százalék volt – ez 1 millió 368 ezer ember.
A KSH szerint megállapítható, hogy a szegények között a teljes népességen belüli arányukhoz képest felülreprezentáltak a gyermekes háztartásokban élők és az egyedül élő aktív korúak, illetve alulreprezentáltak a gyermektelen háztartásokban élők és az egyedül élő nyugdíjasok.
Miközben a teljes népesség közel 58 százaléka él „dupla komfortos” – vagyis olyan lakásokban, amelyekhez kettő vagy több fürdőhelyiség tartozik – vagy összkomfortos lakásokban, addig a szegényeknek csak 27 százaléka.
A szegények 40 százaléka komfortos lakásokban él (helyiségenként külön kell fűteni). Miközben a szegények 18 százaléka él félkomfortos és 4 százaléka szükség- és egyéb lakásokban, addig ez a nem szegények körében együttvéve is kevesebb 5 százaléknál.
A szegények közül legalább komfortos lakásban legtöbben a megyei jogú városokban (86 százalék), míg legkevesebben a községekben (59 százalék) élnek, vagyis a községekben közel háromszor akkora a relatív kockázata annak, hogy a jövedelmi szempontból szegénynek tekinthető emberek alacsony komfortfokozatú lakásban lakjanak, mint a megyei jogú városokban.
A szolgáltatásokhoz való hozzáférésben a nem szegények között lényegében nincsenek különbségek, viszont a szegények 45 százaléka panaszkodik erről a megyei jogú városokban és a községekben, míg a fővárosban csak alig több mint 20 százalékuk. Vagyis a szolgáltatások esetében a településtípus csak a szegények esetében meghatározó tényező. Idetartozik, hogy tavaly két gyerek eltartásához havi negyedmillió kellett, egy felnőttnek elég volt 85 960 forint is.
A KSH szerint az egyetlen felnőttből álló háztartás átlagosan havi 86 ezer forintból élt meg szerényen 2012-ben, míg két főnek már 150,4 ezer forintra volt szüksége a létminimumhoz. Egy kétkeresős, kétgyermekes családnak havonta csaknem 250 ezer forint kellett a megélhetéshez, mivel minél több tagból áll a család, annál alacsonyabb az egy főre eső összeg: a két felnőttből és négy gyermekből álló háztartásban fejenként havi 53 ezer forint is elegendő volt, vagyis az egy főre jutó érték háztartástípusonként az 53−86 ezer forintos sávban szóródott 2012-ben.
