Szélsőjobbos fazonigazítás
Az 1999-ben létrehozott Jobboldali Ifjúsági Közösség 2003 októberében alakult párttá Jobbik Magyarországért Mozgalom néven. A párt sokáig csak vergődött, 2006-ban a MIÉP-pel közösen indulva alig több mint két százalékot szerzett. Az áttörést 2007-ben a Magyar Gárda életre hívása, majd a 2009-es EP-választás váratlanul jó eredménye hozta meg. A Jobbikkal aztán túlságosan elszaladt a ló. A 2010-es parlamenti választáson hiába gyűjtötte be a szavazatok csaknem 17 százalékát, a jobbikosok kudarcként élték meg, hogy nem tudták megelőzni a romokban heverő MSZP-t, és azt, hogy az általuk „új SZDSZ-nek” csúfolt LMP is simán bekerült az Országgyűlésbe.
A párt az utóbbi időben vesztett népszerűségéből, a választási rendszer átalakítása ráadásul különösképpen hátrányos a szélsőjobboldalnak. Megnő az egyéni körzetek szerepe, márpedig e téren a Jobbiknak nem sok babér terem. (Valamennyi képviselője pártlistáról került be a parlamentbe.) Az egyfordulós választás bevezetése a Jobbik szempontjából azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még szimpatizánsai egy része is a Fideszre fog szavazni, megakadályozandó, hogy „visszajöjjenek a kommunisták”. A jelek szerint a Jobbikban is felismerték, hogy cigányozásból, zsidózásból, gárdafelvonulásokból nem lehet a végtelenségig profitálni: a jobbszélen már nincsenek mozgósítható tartalékok.
A párt sejthetően azokat a szavazókat célozza meg, akik pártreferenciájukat és választási részvételüket tekintve bizonytalanok, de alapvetően kormányváltást akarnak, ugyanakkor elutasítják a Jobbik által megjelenített rasszista szélsőségességet. Ehhez a Jobbiknak új arculatra van szüksége. Egyre inkább úgy látszik, hogy Vona Gábor nem a levegőbe beszélt, amikor Kőszegen nemrégiben közölte: változtatnának a pártról kialakult, szerinte előítéletes képen. A Jobbik elindult középre. Legalábbis retorikájában és a választóknak küldött üzeneteiben.
Olyan érdekvédelmi pártként igyekszik feltüntetni magát, amely az emberek mindennapi problémáival foglalkozik, felvállalja a devizahitelesek – és általában a „kormánykárosultak” – képviseletét. Közben Vona próbálja feledtetni pártja botrányait, s elhitetni, hogy az Országgyűlésben eltöltött évek során szerzett tapasztalat a Jobbikot alkalmassá teszi a kormányzásra. A párt számára a sors váratlan ajándéka az a marakodás, ami a baloldali térfélen zajlik. Jelentősen szűkítené a Jobbik mozgásterét, ha a baloldali liberális ellenzék képes lenne elhitetni, hogy győzelemre esélyes kihívója a Fidesznek.
Így viszont nem eleve reménytelen az a kétfrontos harc, amit a Jobbik a Fidesz és az MSZP ellen folytat. Vona Gábor szerint a Fidesz és az MSZP is csupán a hatalmat akarja, mindkettőt az egymástól való rettegés tartja életben – ezért csak együtt lehet megszabadulni tőlük. A politikai közbeszéd alacsony színvonala, amelynek mélypontra süllyesztésében a Jobbik elévülhetetlen érdemeket szerzett, befogadó közeget teremt a demagógiának. Akadhatnak tehát olyanok, akik komolyan veszik Vona Gábor kijelentését, miszerint a Jobbik nem a hatalomért küzd: pusztán azért szeretne kormányra kerülni, hogy a „hazájukat visszaadja a magyaroknak”.
Másfelől a középre nyitás sem mentes a kockázatoktól: nem biztos, hogy a tábor lelkesen követi az új irányvonalat. Mellékhatásként előfordulhat: a Jobbikot túl lagymatagnak tartó náci-nyilas csoportok párttá szerveződnek. A Jobbik nyilván nem örülne a szélsőjobboldali konkurenciának, ezért gyaníthatóan mindent elkövet majd, hogy a kulisszák mögött jó kapcsolatokat ápoljon olyan szerveződésekkel, amelyekkel a nyilvánosság előtt pillanatnyilag nem szívesen vállal szövetséget. A megvalósításhoz politikai bűvészmutatványokat kell produkálni. A hét végi kongresszuson is láthattunk kísérletet erre. Miközben Balczó Zoltán alelnök azt fejtegette, hogy a Jobbik nem antiszemita párt és küzdeni fog e bélyeg ellen, a rendezvényen kitüntették Szaniszló Ferenc újságírót –akit a kormányzat éppen antiszemita kirohanásai miatt szólított fel arra, adja vissza a „tévedésből odaítélt” Táncsics-díjat.
