A szülők sokfélék, de konfrontálódni a rendszerrel még azok sem akarnak, akik nem értenek egyet a kormányzati lépésekkel. Ön szerint van esély arra, hogy a szülők beleszólást követeljenek az oktatáspolitikai átalakításokba?

Európa többi országában az embereknek általában igényük van arra, hogy az iskola mindennapjaiban részt vegyenek. Magyarországon ez valóban nagy kérdés. Most eldől, hogy közeledünk-e ebben Európához. A szülők nehezen veszik rá magukat, hogy az utcára menjenek, mert féltik a saját gyereküket. Európa egész máshol tart. Az iskola átalakulásával, a tanulási módszerek megváltozásával, a digitális kor beköszöntével máshol rájöttek arra, hogy a legjobban használható, a leglelkesebb és legolcsóbb erőforrás a szülő. A szülőt azonban csak akkor lehet bevonni, ha egyenrangú partnernek tekintik. A tudományos kutatások azt mutatják, hogy 11 éves korig a családi környezetnek van a legnagyobb hatása az iskolai sikerekre. A pedagógus hiába csinál bármit, elsősorban a szülő befolyásolja a gyerekek iskolai teljesítményét. Itt nem a szülő iskolázottsága számít, sokkal inkább a motiváltsága. 11 éves kor után ezt a szerepet a kortárs csoport veszi át, még akkor sem a pedagógus. Ha nem működik jól a diák-pedagógus-szülő hármas egysége, akkor az kihat az iskolai sikerekre, és természetesen a munkaerőpiaci folyamatokra. Azokban az országokban igazán erősek a szülői szervezetek, ahol bizonyos feladatokat a szülők maguk oldanak meg. Sok helyen például ők szervezik az iskolabuszt, a délutáni foglalkozásokat, ők intézik az iskolai étkeztetést vagy a tankönyvbeszerzést.

Nálunk már az utóbbit is az állam oldja meg.

Ha az ilyen feladatok a szülőkre lennének bízva, akkor nagyon jó tárgyalási pozícióba kerülnének. Nyilvánvalóan a jelenlegi kormányzatnak nem ez a szándéka, hiszen deklarálták, ők kívánják nevelni a gyerekeinket, és ne mi foglalkozzunk ezzel.

Hoffmann Rózsa államtitkár ezt úgy fogalmazta meg: „a gyerekek és a társadalom érdeke az, hogy minél több időt töltsenek a pedagógusok a gyerekekkel, mivel a családok egy része nem tudja, vagy nem képes arra, hogy a gyerekeket megfelelően fejlessze, nevelje, hiszen a kétkeresős családokban a szülők sokszor későn mennek haza”. Ő mintha nem bízna a szülőkben.

Igen, ezek a mondatok pontosan ezt jelentik, holott hazánkat az alaptörvénynél is magasabb szintű jogszabályok, nemzetközi egyezmények, nevezetesen az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye és az EU Alapjogi Chartája, kötelezik arra, hogy a szülők egyedüli jogát gyermekeik nevelésére tiszteletben tartsa.

Nekem nem tűnik úgy, hogy ezek a kinyilatkoztatások, illetve az ezekkel összefüggő döntések megrázták volna a szülőket. Azt sem látom, hogy az ön által említett szülői iskolai aktivitás fontos érték lenne nekik.

Az 1993-as közoktatási törvény kötelezővé tette az iskolaszékek felállítását. Ez megadta a lehetőséget arra, hogy a diákok és a szülők valóban befolyást gyakoroljanak az iskola életére. Nem mindenki örült ennek az újításnak, de ha már muszáj volt létrehozni, akkor nagyon sok helyen megtöltötték valódi tartalommal. A tanév rendjét például nem lehetett meghatározni a szülők egyetértése nélkül. Ez az erős jogosítvány kikényszerítette az iskolák és a szülők közötti kommunikációt. Nyilván voltak olyan helyek, ahol bólogatójánosokat neveztek ki a munkaközösség elnökének, akik mindig aláírták az orruk alá dugott papírt. De ahol volt két-három olyan szülő, aki tenni akart, akkor erre volt módja az egyetértési jogosítványok és az iskolaszék miatt. Ezeket sajnos megszüntették az első Orbán-kormány ideje alatt. Pokorni után jöttek a szocialista–liberális kormányok, és eszük ágában sem volt ezeket a jogokat visszaállítani. Ettől most is félünk, valószínűleg megint ez történne egy esetleges kormányváltás után. A kilencvenes években voltak nagyon jó példák. Ebben az időszakban mindazt, amit a gyerekekkel kapcsolatos érdekvédelemben el lehetett érni, azt elértük. A gyermek- és ifjúsági érdekegyeztető tanácsnak, amely 1995 és 1998 között működött, minden gyerekeket érintő kérdésben, jogalkotásban véleményezési joga volt. Ezt is felszámolta az első Fidesz-kormány, és a baloldali kormányok ezt sem állították vissza, holott ez az érdekegyeztető mechanizmus még ma is példaértékű egész Európa számára.

A szülői jogok gyakorlása és a szülők iskolai életbe való bekapcsolódása nem a középosztály kiváltsága?

Vannak olyan országok Európában, ahol a leghátrányosabb helyzetű iskolákban oldották meg a legügyesebben azt, hogy milyen módon vonják be az iskolai életbe a szülőket. Írországban olyan iskolában voltunk, amely egy nagyon szegény, munkanélküliségtől sújtott környéken működik. Az igazgató elmondta, hogy amikor odakerült, még két kerítés húzódott az iskola körül, a szülők a külsőn sem jöhettek be. Ő lebontatta a két kerítést, kialakíttatott egy helyiséget az iskolaépület közepén, telerakatta hangszerekkel, és meghirdette, hogy aki ráér, mert nincs munkája, jöjjön be zenélgetni. És zenélgetés közben a pedagógusok beszélgetni kezdenek a szülőkkel. Magyarországon a szegénységben élő szülő bemegy az iskolába azzal az élménnyel, hogy a saját iskolai élete kudarcos volt. Visszamegy az iskolába, olyan helyzetbe csöppen, mintha ő lenne a diák. Mert a szülői értekezletek úgy vannak kialakítva, mintha tanítási órák lennének, mindenki megszeppenve ül, csendben figyeli a többieket, majdnem hogy „osztályvigyázz”-ba állnak, ha bejön az osztályfőnök. Egész Európában probléma, hogy a pedagógusképzésnek nem része a szülőkkel való kommunikáció. Ebben mások sincsenek jobb helyzetben, mint mi, csak ők megtanulják menet közben. Azokat a legkönnyebb bevonni a tapasztalatok szerint, akik a legrosszabb helyzetben vannak, ha emberi módon beszélnek velük.

A szülők akkor sem tiltakoztak, amikor a kormány úgy döntött, hogy nem kötelező a szöveges értékelés. Számomra felfoghatatlan, hogy a szülőknek miért nem hiányzik az, hogy a gyerekükről egyéni értékelést kapjanak, és miért fogadják el simán, hogy újra számjeggyel fejezik ki az alsó tagozatos gyerekük összetett tanulási sajátosságait.

Egy nevelési tanácsadóban dolgozó ismerőssel beszélgettünk erről nemrég. Azt mondta, már elkezdték érezni annak hatását, hogy megváltozott a tanári attitűd. Őt idézem: azzal, hogy újra visszahozták az alsó tagozatba az osztályzást, fél év után ugyanott tartottak, mint a szöveges értékelés 2004-es bevezetése előtt. Pillanatok alatt visszaálltak a pedagógusok a régi módszerekre, és pillanatokon belül tele lettek újra a pszichológusrendelők „tanároktól megzakkant gyerekekkel”.

Éppen ezért érthetetlen a közömbösség. Ha a gyerek a szülő szeme fénye, akkor ezek a gyerekellenes eszközök miért nem váltanak ki benne indulatot?

Magyarországon az az általános nézet, hogy minél több információt próbálnak minél hamarabb a gyerek fejébe tölteni, annál jobb nekik. Amikor a NAT lehetővé tette volna, hogy jelentősen csökkenjen az iskolai oktatás akadémikus tartalma, akkor sem változott e tekintetben semmi. A szöveges értékelés és a buktatás tilalmának bevezetésekor se a pedagógusok, se a szülők nem értették, hogy a gyerek későbbi élete attól nem lesz jobb, ha elképesztő mennyiségű tananyagot tanul meg már negyedikes koráig. Magyarországon az akadémikus tudásnak van presztízse, hiába érvelnek meggyőzően ennek feleslegességéről a szakemberek, például Vekerdy Tamás. Azért nincs elemi felháborodás, mert a szülők azt feltételezik, hogy a tanításban a pedagógus a szakember. A szülők nagy része nem kérdőjelezi meg, amit a pedagógus közvetít felé. Ha a pedagógus azt közvetíti, hogy ami most zajlik, rendben van, kevés szülő lesz, aki ennek ellenére feláll és kérdez.

A PDSZ elnöke viszont azt nyilatkozta a Népszabadságnak, hogy a pedagógusok is könnyebben fejeznék ki egyet nem értésüket, ha a szülőktől megerősítést kapnának.

Mi azzal találkozunk, hogy a bizonytalanság, a káosz és a megemelkedett munkaterhek miatt a pedagógusok túlterheltek és félnek. Egyikük azt mondta, hogy már a tanév elején roncsokat lát a tanáriban, olyan fáradt mindenki, mint amilyen májusban szokott lenni. Sok tanár beteg, hiányzik. Többen felmondtak. Azt hallom, hogy akik demonstratívan olvasták a tanáriban a Magyar Nemzetet, most nagyon csendben vannak.

Mennyire vannak képben a szülők azzal, ami most az iskolákban zajlik?

Az egyesületünk honlapján tőmondatokban, egyszerűen összefoglaltuk a közoktatási változások lényegét. Azt a cikket rengetegen olvasták. Hatalmas információhiány érzékelhető a szülők és a pedagógusok között is. Sokan keresnek meg minket, mert a konkrét problémáikkal nem tudnak hova fordulni. Ez abból adódik, hogy a mai napig nem tudják az iskolák, a pedagógusok, de még a tankerületek sem, hogyan kell értelmezni bizonyos jogszabályokat. Tudok olyan iskolaigazgatót, aki naponta két-három levélben kérdezi a tankerületi vezetőt, de nem kap érdemi választ.

Hogyan hat mindez a gyerekekre?

Vannak iskolák, ahol megpróbálják kint hagyni az egész problémát. Az elmebaj egy része ma még csak az első, ötödik és kilencedik évfolyamot érinti (itt vezették be az új NAT-hoz kapcsolódó kerettantervet – a szerk.). Az iskolák többi évfolyamán egyelőre tanszabadság van. Ugyanakkor egy pedagógus nem tud másképp tanítani attól függően, hogy az ötödik bébe vagy a hatodik cébe megy be. A gyerekek érzik, hogy a tanárok idegesek. Ilyen jelzéseket is kapunk. Még mindig nincs mindenhol tankönyv. Ez nem normális állapot.

Mintha most kezdenének szembesülni az oktatás szereplői a kormányzati intézkedések gyakorlati következményeivel.

És jövőre még drámaibb lesz a helyzet, mert akkortól kétszer ennyi gyereket érint majd az új tanterv, ráadásul kötelező lesz hároméves kortól az óvoda, miközben nincs elég férőhely.

„A mai napig nem tudják az iskolák, a pedagógusok, de még a tankerületek sem, hogyan kell értelmezni bizonyos jogszabályokat.”