Présben
Ugyanolyan koszos marad a kéz, de legalább citromillatú. A legjobb ilyenkor egy pár napig elkerülni mindenkit, s akkor megúszható a kínos magyarázkodás. De nem lehet elkerülni. Tekerjük a prést, ez már a munka szép része, nem úgy, mint a két héttel korábbi darálás. Ha az ember ledarál ezer kiló szőlőt, akkor tekerő mozdulatokkal álmodik, s olyankor úgy tűnik, mintha kicsit gyorsabban menne a folyamat, álmában bogyózgat egy picit, gondosan elválasztja a szőlőszemet a kacstól, mert attól túl savas lesz a forrásban lévő must.
Igaz, főképp az unortodox megoldások hívei esküsznek arra, hogy azért érdemes visszarakni valamennyit a kocsányból, kellő mértékkel legalábbis, mert az dúsítja a bor ízvilágát. Tekerjük a prést, közben olykor egy vastag farúddal nyomjuk az anyagot, csömöszöljük, összezúzzuk a szőlőszemeket. Ilyenkor lüktet, fröccsen, ömlik minden, mintha az artériába vágnánk, majd idővel a zavaros, elforrt lé belevérzik a vödörbe. Az idén több szerencsénk volt, mint az előző évben, akkor annyira szűkös volt a termés, hogy lemaradtunk a rizlingről, nem lehetett elég szőlőt kapni a tihanyi gazdától, csak kékfrankost, de azt is elég silányat, már a mustfoka sem volt ígéretes.
A bor ennek megfelelően kemény lett, erős, karcos, igazi harcos, nincs benne lágyság, finomság, semmi könnyűvérűség, kis léhaság, rakoncátlanul tekeredő ízpamacsok, nincs, csak a nyers, erős, hosszú szederíz. Mégis szerethető. Nem beszél mellé. Pontosan fogalmaz. Azt nyújtja, amit ígér, se többet, se kevesebbet.
Nem áltat, nem kacsint ki a mondandójából, egyenes bor. Jellemes. A szomszédom szerint: ütős. Hát igen, nem véletlenül az, hiszen – és ez valamiféle magyarázatot adhat a termés alakulására is – ez még csak az elrugaszkodás évének bora. Orbán Viktor osztotta föl ekként a kormányzati ciklust, 2010 az összefogás éve volt, a rákövetkező a megújulásé, aztán jött az elrugaszkodás éve, 2013 az emelkedésé, 2014 pedig a gyarapodásé. Az összefogástól a gyarapodásig tehát hosszú út vezet, egyeseknek túl hosszú is, ezért szeretnék kissé lerövidíteni, és mi tagadás, ez olykor sikerül is nekik. Nekünk viszont ez itt most épp az emelkedés éve, s valóban, idén valamivel jobb a termés. Most zweigelttel próbálkozunk, és időben ébredtünk, úgyhogy kaptunk rizlinget is, visszatérhetünk örök szerelmünkhöz.
A mustfok is kielégítő, igaz, a gazdák sok jóval nem biztattak: emelkedés éve ide vagy oda, a márciusi–áprilisi éjszakai fagyok igencsak károsították a termést, csóválják is a fejüket a Balaton-felvidékiek, a zöld veltelini nem hozza majd a szokásos minőséget, a leányka is megszédült kicsit, cafka cefre lesz. Tekerjük a prést, töpörödik a drága szőlő, kilója 150 forint volt, az összefogás évében pedig még csak 110, és jobb mustfokkal, úgyhogy az emelkedés éve ebből a szempontból kétségkívül bejött. Egyébként is, minden drágább mostanában, a cukor, a kén, a szőlő árában már nincs benne a szállítás, drágább a palack, amelyik Szentantalfán csak 88 forint, annak darabja Budapesten 135. Drágább a dugó. Drágább minden. Hát hajtani kell. Az ember reggel hatkor elindul, jó, ha este tizenegyre hazaér, a szeretteivel nem találkozik, de megy, nyomja, darálja, préseli a magáét, olykor a vérét hullatja, és azt hiszi, nem kell megfizetni mindenért, pedig dehogynem, és eközben ragaszkodik a maga kevés kis örömforrásához, itt ja ránk az adóhivatalt valamelyik kedves szomszéd.
Tekerjük a prést, s ahogy a cefre töpörödik, úgy lesz egyre nehezebb. Szakértők szerint azt, ami a legvégén préselődik ki, már nem is volna szabad hordóba tenni, mert attól már túl karakteressé válna a bor, jobb időben leállni a minőség kedvéért. De hogy is lehetne leállni? Mint ahogy a ciklussal sem lehetett, nem lehetett azt mondani, hogy állj, elég, én ebből itt és most ki akarok szállni, mert akkor a saját minőségérzetem is kedvezőbben alakul majd. Nem, jobb, ha belenyugszunk, túlpréselték, így ez afféle karakteres ciklus lett, nagyon is az, de végig kell csinálni az összefogástól a gyarapodásig, nem lehet leállni, még akkor sem, ha a prés bennünket töpörít is, még ha valakik bennünket csömöszölnek is kitartóan.
Játszanak velünk az istenek, tréfálkoznak, bolondoznak, kacagva nézik, ahogy tekerjük a prést, afféle magánszorgalomból önnön magunkért, hadd higgyük, hogy mi ezt megengedhetjük magunknak, vagyis ennyit már bizonyosan megadott nekünk a sors, ezt elértük, elégedettek lehetünk az életünkkel, belekóstolhattunk abba a világba, amely csak a kiváltságosak sajátja, felsőbb kasztba léphettünk; bort készítünk, a sajátunkat. Tekerjük a prést, gyűlik a bor, hordóba kerül, szép, komótos tevékenység ez. Ahogy a bort a hamarjában kikénezett hordóba töltjük, megismerkedhetünk a pokol szagával, jobb, ha szokjuk, bár azért talán bízhatunk kedvezőbb kilátásokban is. Talán nem. Igen, az ilyen pillanatokban ez egyáltalában nem az emelkedés évének tűnik, inkább az alászállásénak, de hát bíbelődjön az ördög a részletekkel.
Csakhogy lassan közeleg az év vége, és csak a fészkes fene tudja, hogyan lesz ebből jövőre gyarapodás. Jó, nyilván a felcsútiak nem töprengenek ilyeneken, ott valóban megvalósult a megújulás, és az elrugaszkodáshoz is megvolt a kellő akarat, a közös akarat pedig sokra megy. Nekik annyira jól sikerült az elrugaszkodás, hogy kicsit megpörgették az időt, és a gyarapodás évét előbbre hozták, de sebaj, lehet, hogy még nagyobb szükségük lesz az összefogásra, mint az embereknek volt 2010-ben. Meg aztán, mi tagadás, nem is lehet olyan jó mostanában felcsútinak lenni, mindenféle emberek jönnek-mennek, kíváncsiskodnak, nem beszélve a stadionépítéssel járó zajról. Az sem fenékig tejfel. Ráadásul rendes szőlő sincs. Ez már nagyobb baj, mert mégiscsak akkor igazán ember az ember, még ha miniszterelnök is, ha bort csinál, pláne, ha annak idején belekóstolt már egyszer abba az érzésbe, hogy milyen, amikor az ember a sajátját kínálja.
Tokaj azonban ma már csak a Fidesz-történelem része, most tényleg a legtöbbet akarják nyerni. Igen ám, de megesett az a csúfság is, hogy a miniszterelnöknek hozatnia kellett a bort a lánya esküvőjére, s mivel van még kiházasítani való gyermek, nem árt gondoskodni a jövőről. Arról nem is beszélve, hogy az igazi nagypályásoknak, Csányinak, Demjánnak, mind-mind saját ültetvényeik vannak, saját boruk, saját márkájuk, Bajnai se átall borászkodni, és kiderült az is, hogy Mesterházyéknál ez afféle családi hagyomány. Komoly kihívások ezek. Tekerjük a prést, a bíborvörös lé körül darazsak dongnak, le-leszállnak. A darálás napján hétszer csíptek a tenyerembe, először még felszisszen az ember, utána már föl sem veszi, másnapra viszont már a kétszeresére dagadt tenyér tűnik levakarhatatlanul koszosnak. Akkor is becitromozzuk.
Zsibbad és ég egyszerre, pár napon belül azonban már olyan az egész, mintha semmi sem történt volna. Meg lehet szokni. Ezt is meg lehet. Mint ezt a maró-keserű érzést, ezt a fojtogatót, ahogy az ember érzi, hogy szűkül a tere, a levegő sűrűsödik körülötte, szinte helybe préseli, és a többiek csak nézik, megjegyzéseket tesznek rá, odavetnek neki valamit, vagy jobb esetben rá sem hederítenek, természetesnek veszik, az élet részének, hogy ott áll egy helyben, akár a koldus az aluljáróban, megelevenedett szemétládaként, de mégis az élet részeként, s lassan eljut oda, hogy kívülállóként nézi önnön magát, saját határait próbálgatja, hogy meddig mer ő elmenni és meddig mernek elmenni ővele (bármeddig), egyik helyzetből a másikba pörög, és azt hiszi, hogy a saját akaratából történnek a dolgok, pedig csak belemerevítették a történetbe, amit úgy él meg, mintha az övé lenne.
Meg lehet szokni. Ezt a megszokást is meg lehet. Amiben normálisnak és természetesnek tűnik mindaz, ami nem lehet se normális, se természetes. Tekerjük a prést, ez önnön akaratunk darálásostul, darázscsípésestül, mindenestül. Szegény Orbán Viktor, Felcsúton nincs szőlő, így aztán sportsérülést szed össze a darázscsípés helyett. De kell lennie megoldásnak. Ha esetleg derogálna a Demján-féle etyeki birodalomból hozatni szőlőt, akár Felcsútra is lehetne telepíteni a tőkéket, elférne az a stadion szomszédságában pár ezer négyzetméteren. A labdarúgás és a bor jó barátságot ápolt egykoron, nem véletlenül voltak azok szebb napok a magyar fociban is, könnyű spiccel.
Ha esetleg nincs elég napfény, ki lehetne alakítani mesterséges fényforrást, hogy a miniszterelnöki bor kellő mustfokú legyen, a villányi régió fideszes parlamenti képviselője, Tiffán Zsolt lehetne a főborász, miniszterelnöki megbízottként titkos fortélyokat oszthatna meg vele az egri tájvidék egyik közkedvelt mestere, Demeter Ervin, szüretkor a kormányfő a közeli Bicske menekülttáborából hozathatna miniszterelnöki közmunkásokat, akik gondosan válogatnák a szőlőt Mészáros Lőrinc hathatós irányítása alatt. Mámorító kilátás. S ugyan ki ütközne meg ezen? Tekerjük hát a prést, lüktet az artéria, fröccsen a bíborvörös lé, zavaros, sűrű, hamarosan hordóba kerül, lesz mit inni, ha még élünk. De még előbb, egy kis idő múlva, már a gyarapodás évében, át kell fejteni. E művelet során a hordót megtisztítjuk a leülepedett seprőtől, s addig a bort a levegőn hagyjuk, hogy ne legyen áporodott. Át kell szellőztetni.
