– Elmegyek ebből az országból! Megkapom a diplomám, és elmegyek. Elegem van abból, ami itt folyik. Egy 23 éves babócsai férfi, a gépészmérnöknek készülő Gergő kesereg így. Gergő a nagyapja sikertelen földbérletpályázata után döntötte el, hogy elmegy innen. A nagypapa, a 69 éves Kovács István tősgyökeres babócsai. Felmenői parasztok voltak.

Kovács István erdésztechnikusként a helyi téeszben, majd a Duna–Dráva Nemzeti Parknál (DDNP) dolgozott. Mindig háztájizott, ami a kárpótlást követően lendületet kapott, mivel a családja földhöz jutott. A 88 hektár szántón gabonaféléket termelnek, ehhez megvásároltak minden gépet. Kovács István még mindig hajtja a traktort, amiképp veje és unokája is. Gergő már 12 évesen szántott és vetett.

Kovács István

A família állatokat is tartott, egy évben tíz bikát és negyven hízót értékesítettek. 2005-től a jószágtartás nem volt kifizetődő, istállóik kiürültek, ám tervük az volt, hogy családi gazdaságukat állattartással is foglalkozó kisvállalkozássá fejlesszék. Erre idén nyáron esély látszott, mivel a Duna–Dráva Nemzeti Park meghirdette 400 hektár föld bérbeadását. Kovácsék megpályáztak három táblát, összesen 150 hektárt, ám elégedettek lettek volna, ha 50 hektárt nyernek. Pályázatukban vállalták, hogy öt magyar tarka szarvasmarha és öt szőke mangalica beszerzésével indítják az állattartást, s az állományt tíz év alatt a tízszeresére gyarapítják.

A pályázat eredményét másfél hónap késéssel, szeptember 18-án hirdette ki a DDNP, s abból Kovácsék megtudták, hogy nem nyertek. Látva, hogy ki jutott állami földhöz falujukban és a szomszédos Bolhó községben, felhördültek. A nyolc táblából kettőt helybéli gazdák nyertek, a föld nagyját viszont – az ő állításuk szerint – nem itteni vállalkozók kapták. Így három táblához jutott két, a fővárosban tanuló egyetemista lány, egy testvérpár, akiket Kovácsék még sosem láttak a dél-somogyi faluban. Igaz, a nővérek a Babócsán élő nagyanyjukhoz vannak bejelentve, ám a fővárosban és szüleiknél, az ide 130 kilométerre lévő Zalaegerszegen laknak. A két lány szülei, a Radics házaspár, a babócsai téesz nyomdokain megalakult Határőr Zrt. tulajdonosai. A 45 embernek munkát adó cég négyezer hektáron gazdálkodik, ezért Kovács István nem érti, hogy a Zalaegerszegről Babócsára ingázó Radicsék, illetve Budapesten tanuló lányaik miért halászták el a földet a helybéli gazdáktól. Ráadásul egy másik babócsai cég, a Határőr Zrt. tulajdonosaihoz köthető Biofarm is elvitt egy táblát. Két táblát meg egy a Határőr Zrt. tulajdonosi köréhez tartozó férfi fia nyert el, aki bár Babócsán jelentkezett be, a falutól 80 kilométerre lévő Bőszénfán él.

Nemcsak Kovácsék dühösek a pályázat eredménye miatt, hanem további, 14 hoppon maradt babócsai és bolhói gazda is. Megszólalni kevesen mernek, mert vállalkozóként tartanak a hatóságok bosszújától, emellett abban bíznak, hogy lesz még pályázat állami földekre, s abból nem szeretnének a nyilatkozatuk miatt kimaradni.

A Bolhón élő Varga György és felesége viszont nem félt elpanaszolni a sorsát. A 60 esztendős férfi 40 éve őstermelő, 2008 óta – akkor küldték el az állásából, sofőr volt – főállású gazda. A házaspár 38 hektár szántón és 8 hektár legelőn termeli meg 22 szarvasmarha és 10 sertés takarmányának javát, s ezt az állományt szerette volna megduplázni a bérelt területre építve. Ők 200 hektárt pályáztak, 50-ben bíztak, hiába. Vargáék a gyesen levő lányuknak is így gondoltak megélhetést teremteni. Az ősz haja és szakálla miatt remete kinézetű Varga György kezembe nyomja pályázatát:

– Nézze át, és mondja meg, mi a rossz ebben?! – kérdi. – Miért nem akarják, hogy megéljünk?!

A kérdésre a földek kezelőjétől, a DDNP-től szerettünk volna választ kapni, ám ott nem nyilatkozhatnak, bár a döntést – állítólag – a nemzeti park vezetői hozták. A Vidékfejlesztési Minisztérium viszont válaszolt, igaz, rövid levelükből csak annyi derült ki, hogy minden jogszerűen történt, s a kiértékeléskor a legjobb pályázatok kapták a legtöbb pontot. Hogy a pályázók mennyi pontot kaptak, s miért annyit, abba kívülálló nem tekinthet bele.

Megpróbáltam kapcsolatba lépni a két egyetemista nyertessel, ám nem jutottam túl a lányok édesanyján, aki arra kért, ne zaklassam őket. Pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy a két testvér milyen elképzelésekkel vág bele vállalkozásába, s arra is, hogy miért nem volt nekik (vagy a szüleiknek) elég a Határőr Zrt. által művelt sok ezer hektár, miért kellett még az a 150 hektár is, ami három babócsai család számára a megélhetést jelentette volna. Mert azt nem árt tudni, hogy a másfél ezer lelkes Babócsán az aktív korúak több mint fele álláskeresőnek minősül, s nincs ez másképp a szomszédos falvakban sem.

Amúgy az ügynek van két érdekessége. Az egyik, hogy Kovács István nemcsak tagja, de helyi képviselője is a Fidesznek Babócsán, ennek ellenére lett vesztes. Törekvő, az utódait földszeretetre nevelő, kisgazda-szemléletű parasztemberként. A másik érdekesség, hogy az egyik, a döntéshozatalt ismerő forrás állítja: a pályázatokat valóban értékük alapján bírálta el a zsűri. Így lehet, hogy nem az kapott földet, aki leginkább ért hozzá, hanem az, aki a legjobb pályázatot írta. De tényleg a legjobbat. Ennek kapcsán egy a döntéshozókhoz közel álló szakember azt mondta: annyi aljasság történt az elmúlt másfél év földbérletpályázatain, hogy ma már az a döntés is elfogadhatatlannak látszik, amit szakmai alapon hoztak meg. Már ha valóban így van.