Betűk a kéményből
Szinte külön fejezete lesz annak a döbbenetes kiállítás formájában megírt „könyvnek”, amelyet nemrég Pápán tettek közkinccsé Elfeledett szomszédaink címmel. Az ottani kiállítás a pápai zsidó családok elhurcolásuk előtti mindennapi életét mutatja be. A soproni hitközség szabadtérre viszi az emlékeket, a két épület között kifeszített vásznon lesznek láthatók és olvashatók ezek az életképek, a hétköznapi örömök epizódjai és a kirekesztés, a megbélyegzés, gyűlölet halálba vivő lépései.
A soproni zsidóság írott és élő emlékezetében van belőlük sok.
Bakiné Lederer Gertrúd holokauszt-túlélő személyes emlékeit hallgatom. A csokoládéról beszél. Amikor a soproni Papréten összegyűjtötték a zsidókat a helyi gettókból, csillagos házakból, csak egy hátizsákot vihettek magukkal. Egy bizottság még átnézte a táska tartalmát. Neki – lévén gyerek – az édesanyja becsomagolt egy tábla csokoládét, hogy törjön belőle, ha fogytán lesz az ereje. A bizottság tagjai – köztük tanárok, város házi alkalmazottak – fölháborodtak. Zsidónak csokoládét? – kérdezték gúnyosan, aztán előtte elmajszolták az utolsó kockáig. Lederer Gertrúdnak az fáj, hogy senki sem akadt köztük, aki valamilyen indokkal – például, hogy cukorbeteg – visszautasította volna az édességet. Legalább ennyi szolidaritás, a gyerek iránti humánum szorulhatott volna beléjük, mondja indulat nélkül. Aztán, amikor a kevés túlélők egyikeként hazakerült a haláltáborból, ezek az emberek, a fasiszták meggyőződéses csicskásai ugrottak először a nyakába. Többségük akkor már belépett a kommunista pártba.
A baloldali gondolkodású asszonynak ekkor jutott eszébe először, hogy bosszút álljon. Dühében odament egyikük házához, és hatalmasat rúgott a falába. Csaknem eltört a lába, még hetekig húzta utána. Isteni jelnek vélte a fájdalmat, s azt tanulta belőle: „Zsidó ember ne álljon bosszút.” Pedig hányatott története során szinte mindig lett volna miért.
Lederer Gertrúdnak az is fáj, hogy amikor a haláltáborokat felszabadították, minden ország buszokat küldött a túlélő zsidókért, csak a magyarokért nem érkezett jármű. Többen a kimerültek, csontig lesoványodottak közül hazafelé a fáradtságba haltak bele, már szabadon.
– Felejteni viszont nincs jogunk – véli Sándor Péter, a Soproni Zsidó Hitközség elnöke, s megtoldja azzal:
– A zsidóság úgy éli le az életét, hogy örökké benne van az üldöztetés félelemérzete.
Sopronból csaknem 1700 embert –köztük négyszáz gyereket – hurcoltak el Auschwitzba. A városból és környékéről együtt háromezret. Kevesen tértek vissza, ők is főleg Kanadában, Izraelben, Új-Zélandon élnek. Minden év július elején összejönnek, emlékeznek. Sándor Péter szerint Sopronban ma nyugalomban, békében élnek a zsidók, s a hitélet is éledezni kezd. A város önkormányzata jelképes összegért, havi ezer forintért ad nekik egy helyiséget imaszobának, ahol havonta egyszer istentiszteletet tartanak. A mosonmagyaróvári és a szombathelyi hitközségekkel együtt gondoskodnak arról, hogy az elfeledettek sorsa, személyisége fennmaradjon. Sopronban az idős emberek jól emlékeznek még a téglagyárukról is ismert Steiner vagy Hacker családra, Meller doktorra, a fogorvosra, a műemlékvédő, művészettörténész Csatkai Endrére, a soproni zsidóság történetét lejegyző Pollák Miksa nevére és író fiára, a vértanúhalált halt íróra, Pap Károlyra, Füredi Oszkár építészre, aki ingyen tervezett nyugdíjasotthont a brennbergi bányászoknak, akik később bújtatták is őt.
Az 1900-as évek harmincas éveiben a zsidók voltak a legnagyobb adófizetők a polgárvárosban.
– Mégis jó zsidónak lenni – állítja, szinte váratlanul, a beszélgetés közepén Bakiné Lederer Gertrúd.
– Aki minket nem bánt, azt tiszteljük, az emlékkiállítás ezt is sugallja majd – teszi hozzá a hitközség elnöke.
1944-ben Sopronban is szégyellte a polgárok egy része, ha egy sárga csillagos gyerek rájuk köszön. Szégyellték, és féltek is tőle. Féltek attól, hogy valaki meghallja a nem fogadott köszönést, és már ezért is zsidóbarátnak tartja őket. De talán a saját lelkiismeretüktől is féltek. A kiállításon ezek a gyerekek – holtukban, kinagyított fotókon, vagy túlélőként – személyesen ismét ráköszönnek azokra, akikkel továbbra is békében szeretnének élni.
