Itt megállunk egy pillanatra. Még tavasszal azzal jött haza munkából a feleségem, hogy a Róbert Károly körút és a Dózsa György út közötti szakaszon a 14-es villamost aláírásgyűjtők szállták meg, csupa középiskolás gyerek. Sorra léptek az utasokhoz, hogy írják alá az ívet, egészen közel hajoltak az ember arcához, belerágóztak a képébe, a szemben ülő utas kezében félretolták az újságot, hogy itt tessék aláírni; még a tizennégyes villamoson lakó koldus is először diszkréten köhint, csak azután kér.

Amikor ezt a feleségem elmesélte, azt mondtam neki, hogy képen kellett volna törölni azt, aki az arcába hajolt, tanulja meg a jó modort. Nem tudom, másutt hogyan van, de mi otthon nagyon bátrak vagyunk, osztjuk az észt, és az élet nagy dolgait mindig a részleteknél kezdjük taglalni, csak aztán állunk elő higgadt, mértékadó és általános érvényű bölcsességeinkkel. Hogy a jó kurva életbe, hát már a gyerekeket se hagyják békében, romlatlan, ifjú nemzedéket, s hogy egyáltalán, ezek előtt semmi se szent és sérthetetlen.

Hát még ha tudtuk volna, amit ma már tudunk, mármint hogy fizetnek is az aláírásgyűjtésért: adat van róla, tényadat, hogy Dunakeszin, Fóton és Veresegyházán rongálták az ifjúságot, mégpedig száz forint per kopf, ennyi nekik egy aláírás, ennyit ér egy ember. Ezt ők maguk se tagadják, szóvivői beismerés van arról, hogy igen, előfordultak fizetések, de nem központi keretből, semmi esetre sem az adófizetők pénzéből, hanem ki-ki területfelelős a saját zsebéből adott a gyerekeknek, nincs ebben semmi kivetnivaló.

Sőt, de ezt már mi tesszük hozzá, a diákoknak kifejezetten jól jön egy kis pénz, nincsenek ma már Pósalaky urak, hogy felolvastassanak maguknak, tizenhét évesen pedig még nem lehet mindenki kidobóember vagy biztonsági őr. Arra viszont nem tér ki se központi, se magánerős nyilatkozat, hogy mi a teendő, ha nem fizetnek.

A tizenhét éves lány, akit a társaival együtt tehát nyolcvanezerrel átvertek, azt mondja, gondolkodtak egy darabig azon, hogyan lehetne behajtani a pénzt, aztán inkább túltették magukat a történteken. Mondhatni, a diákok realisták, nem kergetnek délibábot. Mit is tehetnének? Pál utcai módszerekkel nem védhetik meg magukat, a becsületüket, Nemecsek Ernőt már a múzeumkerthez vezető úton félholtra vernék, s nem is a Pásztorok, hanem a testőreik vennék el az üveggolyóit, miként gyermekkorunk tanulságos filmje, a Gombháború sem segít az ellenség letépett gombjaival, ezeknek cipzárjuk van mindenütt. Maradnának a maffiamódszerek, ám ehhez már rég be kellett volna lépni valamelyik ifjúsági szervezetbe, ahol az embereket jó korán megkapja a politika szele.

Nagy szemétségről van szó, az biztos, s láthatja mindenki, az őket kiszolgálókat is sallangmentesen átverik. Ámbár meg kell jegyezni, ha úgy vesszük, akkor kesben fizetni az aláírásgyűjtésért emberbaráti cselekedet. Tisztességesebb, mint választások előtti héten száraztésztát, konzervet osztogatni legatyásodott körzetekben, pláne lejárt tarhonyát meg nagykőrösi babfőzeléket, ami napokra hígfosást garantál, igaz, akkoriban nem erre voltunk kényesek etikailag, minthogy a cigánysoron meg világító kulcstartót és színváltó golyóstollakat osztogattak a szocik, mintegy tárgyszerűen jelezve, mennyire ismerik a magyar valóságot, s minek nézik a szavazótáborukat.

De nem ez a szomorú. Hanem a diákság teljes életképtelensége. Nem azért mondom, de ha ma volnék tizenhét éves, és elengednének a kémiaóráról aláírásgyűjteni rezsicsökkentésileg, nem sokat teketóriáznék, a százforintos fejpénzből húszat-harmincat felajánlanék nálam kisebbeknek; a tizennégyes villamoson kutya és gyerek mindenkit levesz a lábáról. Magam otthon maradnék, hagynám a piszkos munkát másra, csak a bevételt szedném be, egy idő után azt is a sofőrömmel; mindenki jól járna, a megbízottnak könnyű kereset, nekem országos dicsőség, amire már építkezni lehet; mire felnő a mai ifjúság, már főállás lesz az aláírásgyűjtés.

Ha nem fizetnének, pofozkodnék. Összeállnék, berúgnám az ajtót, öt percet kapsz, különben véged, mondanám, ahogyan a filmeken látni, vagy épp az utcán kilencvenkét éves öregasszony lakásának ajtaja előtt a végrehajtótól; semmi érzelgősség, pepecselés, mi is a piacról élünk. De nem. A feltörekvő ifjak nem akarnak feltörni, inkább „túlteszik magukat a történteken”, ezzel is erősítve a rendszert, egyszersmind saját szociális sírjukat ásva. Olvasni, hogy a felmérések szerint a fiatalság döntő többsége távol tartja magát a politikától, sőt irtózik tőle, és mélységesen lenézi. Helyes; társas összejöveteleken mint apák erre szoktunk büszkék lenni, a mi fiaink nem politizálnak. Holott más szempontból nézve ez a pusztulásba vezető út maga.

Meg kellene követelni gyermekeinktől a politikai hírek iránti érdeklődést, reggelente Szabad Magyar Nemzet-, Szabad Heti Válasz-félórákat tartani, hogy elsajátítsák a túléléshez, sőt a karrierhez szükséges szisztémákat, apróbb-nagyobb technikákat, hogy mire kikerülnek az iskolából, folyamatosan és zökkenők nélkül tudjanak mellébeszélni, a csillagot letagadni az égről, hanyag eleganciával el- és kisajátítani, s abba a paradicsomi állapotba jutni lehetőleg minél hamarabb, hogy ne csak kifizessék nekik, ami jár, de hogy ők maguk rendelhessenek másoktól aláírásgyűjtést. Aki nem merítkezik meg a politika közegében, az nem tud semmit, az mindenről lemarad, soha nem jut trafikhoz, földhöz, tanácsadói álláshoz, nem ő privatizál és nem ő államosít, dolgozhat mások hasznára és dicsőségére, s vele íratnak alá íveket a tizennégyes villamoson.

Az a baj, hogy az ember már azt se tudja, hogy ha eljő az idő, mert egyszer el fog jőni, akkor kin kell majd behajtani. Az ellenség láthatatlan, csak a képernyőn mutatkozik meg, az utcán soha nem akadunk vele össze, villamosra nem száll, mozgólépcsőn se előz, az ellenség hozzáférhetetlen. Amikor híre ment, hogy a Flórián téren megnyílt a nemzeti trafik, mégpedig egy csókosé, azt mondtuk, most mi jövünk, bemegyünk a trafikba, bolondot csinálunk az új trafikosból, tanulja meg, mi a magyarok istene, szétszedjük, idegbajba kergetjük, hogy ne legyen maradása, vissza fogja adni a trafikot. És akkor tényleg beléptünk a trafikba, elszántak voltunk és merészek, kértünk mindenféle dohányárut, én Davidoff Slims Goldot, mert az a Flóriánban nem szokott volt lenni, ám az eladónő készséges volt, kedves és módfelett csinos; összenéztünk, hogy most akkor mi van.

Majd a homlokunkra csaptunk, hát persze, ez csak alkalmazott. De majd aki jön este vagy hétvégén beszedni a bevételt, majd azon leverünk mindent. De az is szimpatikus volt, hát persze, néztünk össze megint, ez nem az igazi pénzbeszedő, pláne nem a csókos, csak a megbízottja, nekünk már szemtől szembe csak a megbízottak, alkalmazottak jutnak, csupa közülünk való. Ludas Mátyás meglopott magyar állampolgár ma maximum vitéz, Corvin-láncos Döbrögi sofőrjén vagy szóvivőjén verhetné le minden baját, már ha a közelükbe férkőzhetne egyáltalán. Itt állunk hát a legnagyobb bajban. Ha előbb-utóbb mindenki integrálódik, még ha akaratán, kedvén kívül is, akkor a dolgok megint összekuszálódnak, nem lehet majd visszacsinálni, helyrehozni semmit, mert ahhoz kedves, szimpatikus, adott esetben módfelett csinos embertársakat is kellene vegzálni, a fejükre olvasni, számon kérni, megtagadni, holott mit tehetnek ők az egészről, csak élni, létezni akartak valahogy.

Volna végül az akadémikus kérdés, hogy a diáklány és társai mikor kapják meg a pénzüket. Szanyi Tibor szerint, aki az MSZP ez idő tájt legokosabb embere, a kormányzópárt feltehetőleg 200 millió és egymilliárd forint között áldozhatott aláírásgyűjtésre, ami hagyján, de közben adózatlan jövedelmek vándoroltak egyik zsebből a másikba, megsértve a számviteli szabályokat. Ez nem tréfa; mint tudjuk, Al Capone is adóügyeken bukott le. Minthogy nálunk ráadásul nemcsak a szocialisták, de a kormányzópárt is igen kényes a számviteli és adófegyelem betartására, könnyen előfordulhat, hogy választások előtt két héttel adókommandó lepi el felelős párt- és kormánypotentátok házát, legelőbb is a Cinege utcát, hiszen a törvény mindenkire vonatkozik. Hanem épp ez az: minthogy a diákok sem adtak számlát a fölvett tízezer forintról, örülhetnek, ha olcsón megússzák.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON