Az Autonómia Alapítvány az elsők közt bejegyzett civil szervezetek közé tartozik: még 1990-ben alakult Bíró András kezdeményezésére amerikai és svájci támogatással. Az addig szociális munkásként dolgozó, amúgy magyar–angol szakos tanári diplomával rendelkező Csongor Anna 1993-ban került az alapítványhoz. Meglehetősen váratlanul érte, hogy két évvel később, amikor az alapító-igazgató Bíró András nyugdíjba vonult (tegyük hozzá: és akkor, amikor az alapítvánnyal együtt megkapta az alternatív Nobel-díjat), őt kérték fel arra, hogy legyen az Autonómia vezetője.

„A kilencvenes évek elején még nem használtunk olyan kifejezéseket, hogy hátrányos helyzetű rétegek meg ehhez hasonlók. Az alapítvány valójában azzal a vállalással indult, hogy azokat a csoportokat segíti, amelyek önmaguk képtelenek megszerveződni és képviselni az érdekeiket. Elég gyorsan kiderült, hogy cigányokról van szó” – meséli Csongor Anna.

A rendszerváltás után időszakban – idézi fel a leköszönő igazgató – a munkanélkülivé vált emberekben több volt az aktivitás. Néhány éve vesztették el az állásukat, reménykedtek, hogy újra tudják kezdeni. Az Autonómia azt az alapelvet követte, hogy sohasem segélyt, hanem kamatmentes vagy kedvezményes kölcsönt nyújt olyan vállalkozások beindításához, amelyek megélhetést adnak a helyi közösségeknek. Magánemberek nem kaphattak pénzt, a támogatás elnyerésének feltétele valamilyen civil formáció létrehozása volt.

A közösségszervezést az alapítvány képzésekkel segítette. Máshogy fogalmazva: az Autonómia Alapítvány némi változtatással ugyan, de valójában elsőként honosította meg Magyarországon a „szegények bankja” néven ismert mikrohitelezési programot.

Akkoriban egyébként egyre-másra alakultak az országos cigány közéleti szervezetek, de velük távolról sem sikerült annyira jó viszonyt kialakítani. Némelyik cigány politikus folyamatosan és keményen támadta is az alapítványt. Csongor Anna nem állítja, hogy a kritikák minden esetben teljesen légből kapottak voltak. Bármennyire törekedtek is az alapítvány munkatársai, hogy mindegyik településen a leginkább rátermett romákkal működjenek együtt, időnként melléfogtak: valódi civil közösségek helyett családi-rokonsági alapon gründolt szervezeteknél landolt a támogatás.

A cigány vezetőktől jövő támadások nagy részét azonban nem tudja hova tenni. Nehéz mit kezdeni például azzal a váddal, hogy az Autonómia Alapítvány konzerválta a rossz helyi viszonyokat. Csongor Anna gyanúja szerint a bírálatok hátterében esetenként az állt, hogy az alapítvány országos roma szervezeteknek egyáltalán nem adott pénzt.

A főként Amerikából érkező támogatásnak köszönhetően az évek során az alapítvány több száz településen, milliárdos nagyságrendben járult hozzá a helyi cigány közösségek mentális és gazdasági megerősítéséhez. A mai tragikus állapotok ismeretében nyilvánvalóan nem lehet kiugró eredményekről beszélni, az Autonómia nélkül azonban – hangsúlyozza Csongor Anna – valószínűleg még itt sem tartanánk. Ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy a romák helyzetének romlásáért elsősorban a mindenkori kormány a felelős.

Sokféle kezdeményezés indult. A romák jellemzően növénytermesztéssel és állattenyésztéssel próbálkoztak, de voltak települések, ahol seprűkészítésbe vagy például kovácsoltvasból készült termékek gyártásába fogtak. Nem könnyű mérleget vonni. Előfordult, hogy egy kudarcosnak tűnő vállalkozás idővel beindult, és fordítva, sikeresnek látszó kísérletek haltak el.

A döntő változás akkor következett be, amikor az uniós csatlakozás környékén a nyugati alapítványi támogatók kivonultak Magyarországról. Helyükre az Európai Unió pályázati rendszere lépett. „Először attól féltünk, hogy túl kevés lesz a pénz, aztán meg attól, hogy túl sok” – mondja a távozó igazgató. Lehet túl sok a pénzből? Abban az értelemben igen, hogy az uniós kiírásokat elsősorban nagy költségvetésű projektekre szabják. Az Autonómiánál addig a kis léptékű, modellként alkalmazható helyi ötletek felkarolásával foglalkoztak. Csakhogy ez a tevékenység egyre inkább ellehetetlenült. Hatalmas összegek kezdtek forogni a pályázati piacon, a játékszabályok merevvé váltak. Elmúltak azok az idők, amikor valaki kitalált valamit, majd támogatást kért rá: ma azt kell megtalálni, hogy melyik pályázati kategóriába lehet a legkisebb önfeladás árán bepréselni az igényeket. Gyakran hallani, hogy éppen a legjobban rászorulók kapják a legkevesebb pénzt. Sajnos tényleg így van – állapítja meg Csongor Anna. Az alapítvány ezért újabban arra fókuszál, hogy felkészítse a roma közösségeket az uniós pénzek megpályázására és felhasználására. Az így elnyert források már jócskán meghaladják az évi egymillió eurót. Az Autonómia Alapítvány közben minden lehetséges alkalmat igyekszik megragadni, hogy elérje, legyenek rugalmasabbak a pályázati feltételek – e téren azonban csekély eredményt tud felmutatni.

Csongor Annának személyes hiányérzete is van. Korábban a falvakat járta, kötetlen körülmények között beszélgetett az emberekkel. Jó néhány éve azon veszi észre magát, hogy ideje legjavát hivatali helyiségekben és steril üléstermekben tölti. Ezért is döntött úgy, hogy átadja a stafétabotot. Több energiát szentel az egyetemi katedrának, remélve, hogy – hisz szociális munkás szakon tanít az ELTE társadalomtudományi karán – újra közel kerül a valósághoz. Utódja házon belülről érkezik: egy régi munkatárs, Nun András az Autonómia Alapítvány új igazgatója.