Megyesi Gusztáv: Összeesküvők
Ülünk a Csanálosiban, várjuk az ukránokat. Az ukránok minden szombat éjjel szállítanak, hozzák a cigarettát. Éjfél után érkeznek, a fejükkel intenek, s már megyünk is le a pincébe, vesszük át a kartonokat, de adnak dobozzal is; négyszáz-ötszáz forint egy pakli.
A legbiztosabb üzlet, lebukás kizárva. Annak idején a Pester Lloydnál voltunk bűnügyi tudósítók, ebbéli kapcsolatainkat felhasználva lefizettünk néhány rendőrt, egy kapitányt, de emberünk van a vámosoknál, mi több, a terrorelhárításnál is, ha baj készülne, utóbbi azonnal szólna; amikor szabadnapos, több kartonnal vesz ő is.
Nagy tettekre készülünk.
Amikor kinyitottak az első nemzeti dohányboltok, a felajzott nagyközönség soraiban sokan elfúló hangon mondták, hogy ezektől nem vesznek cigarettát, belőlük ezek ne gazdagodjanak meg, inkább leszoknak. Helytelen nézet, a passzív rezisztencia zsákutcájába vezet. Mi magunk negyven év dohányzás után öt évvel ezelőtt tettük le a cigarettát, azt hittük, végleg, ám most újra rászoktunk, mert a haza szólít, a haza jövője a tét. Dohányzunk megint örömmel és kéjjel, mert bár szédülünk, harákolunk, percekig sípol a tüdőnk, a haszon nem az övék, nem a javukra ül a kátrány a lebenyeinkre. Emlékeinkben még élénken él, hogy pár évvel ezelőtt mekkora hazafias tett volt szlovák rendszámmal autózni, az ellenségnek adózni, nem a regnáló rongyoknak.
Hát még mekkora államférfiúi tett volt egyenesen az Európai Uniót arra kérni ellenzéki párt vezetőjeként, hogy ne adjon pénzt a mocskos, hazaáruló, kommunista kormány vezette Magyarországnak, vonjon meg tőle minden támogatást.
Csempészcigarettát szívni kegyelmi állapot. Szar ugyan nagyon, minden slukk után percekig rázkódik az ember mellkasa, de mentálisan maga a mennyország, érezni, mint recseg-ropog eresztékeiben a hatalom minden szívás után, s általa miként kel életre új erő, s nem is csak a magunk, de általunk az egész nemzet, haza épülésére. Mi most a haza? Becsapott, átvert, meghurcolt, lenézett, méltóságában megtiport, porig alázott, megfélemlített, kilátástalanságba lökött melós, paraszt, értelmiségi, vidéki, városi, szülő, gyerek, nagyszülő, rokkant és egészséges emberek sora, s ebben a sajátjaik is benne vannak, akik rájuk szavaztak, mert azokat verték át a legrútabbul. Plusz a feltörekvő ifjú nemzedék, diákok, egyetemisták, akiket nem lehet annyira átverni, becsapni, lenullázni, hogy le ne nyeljék vagy legalább kikérjék maguknak, és akiknek még csak szégyen se ül az arcukon a megaláztatások után, sőt semmi se ül az arcukon, minthogy arcukat vesztették. Olyan ma Magyarország, hogy nem is érteni, miért nem csinál a legszélsőjobb azonnal egy puccsot; az ország tétlenül nézné, a kormánypárt vezetőinek a fele pedig azonnal átállna.
Hát ha senki, akkor majd mi. Erőtől duzzadunk: jövünk szombatonként a Csanálosiba az ország minden szegletéből, napköziotthonból, nyugdíjasházból, kardiológiáról, urológiáról, egyenesen az elfekvőből, csöveket, katétert, havonta megtükrözött belünket vonszolván magunk után, nővérek kérnek, könyörögnek és fenyegetőznek az egészségünk végett, de már nincs visszaút; amit nem tanítottunk meg elvégezni ifjú nemzedékeknek, azt most nekünk kell elvégezni.
Van persze, amikor az ukránok emelik az árat, vagy nem is jönnek. Ilyenkor lehajtjuk fejünket, mintha beletörődtünk volna mindenbe mi is, ám lopva fegyverarzenálunkat nézzük: a fogason botok, mankók és sérvkötők; más ilyenkor elkeseredik, és depresszióba zuhan, mi maradék cigarettánkra gyújtunk, és körbeadjuk.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
