Már jó néhány éve háromfajta juttatást kap az államtól, összesen körülbelül hatvanötezer forintot. Ebből végezte el a tíz szemesztert. Most pedig a magyar munkaerőpiacra készül. Oda, ahol látó évfolyamtársai is csak keservesen találnak állást.

Többek között ezért ugrott össze a gyomra a gyerekeit egyedül nevelő G. Jánosnénak néhány hete, amikor azt olvasta a látássérültek szüleinek internetes fórumán, hogy megint módosítottak valamit a jogszabályokon. Azzal rémisztgették a szülőtársak, hogy az egyik állami pénz már nem igényelhető. Talán az ő fiától is elveszik a vakok személyi járadékát? Belegondolva a kuporgatós évekbe, egyszerre vett erőt rajta a kétségbeesés és a düh. Gyorsan összeadta, hogy ha ezt a járadékot az állam tényleg kivenné a rendszerből, akkor (a pillanatnyilag 4350 látássérült jogosulttal számolva) évi 843 552 000 forintot spórolhatna vele. És mivel G.-né erősen úgy érezte, hogy a vidéki focisták mostanában jóval több esélyt kapnak a kormánytól,mint a fogyatékkal élő egyetemi hallgatók, vitát indított a világhálón. Lapunktól azt kérte, ne említsük a teljes nevét, mert attól tart, egy nap borítékot talál a postaládájában. Kiderül, hogy valamelyik jogszabályt mégsem időben vagy mégsem helyesen értelmezte. Megvonnak tőlük valamit. Netán visszafizettetik, amit már rég elköltöttek tankönyvre.

A G. Jánosné által indított internetes fórumon az első tíz bejegyzésből kiderült, hogy a többi szülő sem kevésbé zavarodott. Ő a következő információkat silabizálta ki a hozzászólásokból: A kormány nemrég a „fokozatosan megszüntetendő” juttatás, a vakok személyi járadéka összegét 900 forinttal felemelte. Ezt a pénzt 2001. július 1. óta már nem lehet újonnan igényelni. Vagyis tizenkét éve annak, hogy az első Orbán-kormány az ellátás kivezetéséről döntött. Indokuk az volt, hogy a látási fogyatékosok, akik korábban a vakok személyi járadékában részesültek, fokozatosan átkerüljenek egy új rendszerbe, a fogyatékossági támogatás körébe. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.) választás elé állította a látássérülteket és a családjaikat. Nyilatkozzanak: megtartják a régi konstrukciót, vagy áttérnek az új ellátási formára. Aki maradt a réginél, annak folyósították továbbra is a vakok személyi járadékát (ma 16 160 forint), 18 éves koráig szüleinek az emelt összegű családi pótlékot (ma a körülményektől függően 25 900, 23 300 vagy 20 300 forint), valamint a rokkantsági járadékot (ma 33 300 forint). Ez utóbbit minden magyar állampolgár megkaphatja, aki huszonötödik életéve betöltése előtt teljesen munkaképtelenné vált, illetve 80 százalékos vagy azt meghaladó mértékű egészségkárosodást szenvedett.

Nem bolondultak meg Kazincbarcikán G. Jánosnéék, hogy átjelentkezzenek az új rendszerbe, amikor abban a három ellátás helyett csak kettő járna. A fogyatékossági támogatás (pillanatnyilag 24 ezer forint) mellé csak a rokkantsági járadék (33 300 forint). Jóval kevesebb pénz. Ezért is retteg a hivatalnok anya és egyetemista fia, hogy a kormány gondol egyet, és megszünteti az egy évtizede megszüntetendő juttatást. Elvesz még egy kicsit az amúgy is kevésből. Tudják, hogy nem mindenki olyan „szerencsés”, mint ők. A vak gyerekeik nevelésével jócskán elfoglalt anyák és apák többsége örül, ha legyűri a feladatokat nap nap után. Kevesen olvasgatnak közülük Magyar Közlönyt. A vidéki kisvárosban élő Erzsébet például soha. 18 éves hármas ikreit neveli egyedül. Két gyereke vak. A harmadik az egyik szemére nem lát, a másikon 12 dioptriás szemüveget visel, így tanul együtt a látókkal. Őt a hivatal 60 százalékos fogyatékosnak, azaz fogyatékossági járadékra jogosulatlannak ítélte. Gyümölcsösláda-rakodással kereste meg magának a németországi nyári nyelvi táborra valót. Erzsike vak lányát 85 százalékos károsodottnak minősítette az állam. Ő is nyelvekkel szeretne foglalkozni. Bernadett közelebbi célja az ELTE anglisztika szaka volna, a távolabbi egy angliai egyetem. Ha nem félne így a röghöz kötéstől. A tandíjat sosem tudnák visszafizetni.

Egy másik kisvárosi családból az édesanya látássérült óvodás ikreiről meséli, hogy ők semmi más támogatást nem kapnak az államtól, mint az emelt összegű családi pótlékot. Pedig hetente kétszer kell Budapestre vonatozniuk a gyerekek bentlakásos óvodájába. Fogalmuk sem volt róla, hogy másfajta ellátás is létezik.

A szegedi friss diplomás szociális munkás, B. Katalin szülei sem tudtak évekig a vakok személyi járadékáról, pedig Kati már 2001 előtt jelentkezhetett volna érte. Így a fogyatékossági támogatás bevezetéséig ők is csak családi pótlékot kaptak. Soha senki nem szólt vagy írt nekik, hogy több is járna. A Magyar Államkincstár (MÁK) sokszor öncélú gyakorlatán háborog a Vakok Általános Iskolája, Óvodája és Speciális Szakiskolája egyik munkatársa is, aki szintén a neve elhallgatását kérte. Ahogy mondja, a MÁK rendszerint egy nap késlekedés nélkül értesíti a 18. évét betöltő vak gyerekek szüleit arról, hogy a kiemelt családi pótlék tovább nem jár. Csak a jól tájékozott családok tudják, hogy ettől a pillanattól a tovább tanuló gyereknek saját jogon jár a pénz, több mint húszezer forint. Viszont ezt külön kérelmeznie kell. A legszemfülesebb családfő azonban még többet is elérhet. Ha azt kérvényezi, hogy a felsőoktatásban nappali tagozaton tanuló látássérült gyereke után – annak 23 éves koráig – őt, a szülőt illesse az emelt összegű családi pótlék, akkor még ötezer forinttal több jut a családi kasszába. Vajon a MÁK miért nem érzi kötelességének, hogy erről a szülőket – a 18 éves korig járó családi pótlékot megszüntető határozatában – tájékoztassa? És vajon szempont-e ennek az egy mondatnak az elhagyásában az, hogy öt egyetemi év alatt egyetlen vak hallgatón 250 ezer forintot spórolhat az állam? Spóroljon magán az egyetemista is! Mondjon le minden másról, ha tanulni akar. B. Katalin szülei akkor sem voltak jómódúak, amikor felvették őt a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karára. És azóta sem lettek gazdagabbak. Így Kati a tanulmányai mellett folyton diákmunkát keresett, hogy függetlenedhessen. Esélye sem volt rá. Soha nem mondták meg neki nyíltan, hogy azért nem kell a munkája, mert látássérült. Ez kínos lett volna. Inkább vissza sem jeleztek. Olykor mellébeszélve rázták le.

Igaz, akkoriban még nem illette meg adókedvezmény a fogyatékkal élőket foglalkoztató cégeket. Most már igen, sőt a Fot. legfrissebb, június 1-jei módosításában ott áll az a rendkívül hangzatos gumiszabály is, hogy „amennyiben a fogyatékos személy foglalkoztatása az integrált foglalkoztatás keretében nem megvalósítható, úgy számára a munkához való jogát lehetőség szerint biztosítani kell”. Hogy a jogalkotó mit tart ma lehetőségnek a magyar munkaerőpiacon a fogyatékkal élők szempontjából, azt nem tudjuk meg.

A Vakok és Gyengénlátók Közép-magyarországi Regionális Egyesületénél dolgozó Leány Ferenc szerint a mostani kormány támogatja a vakok munkához jutását. Szerinte nem kell állandóan keseregni.

Neki is hatórásra csökkentették nemrég a nyolcórás állását, de úgy van vele, hogy sokkal jobb, ha van egy fél kiló kenyere, mint ha nincs semmije. Nem beszélve arról, hogy otthon, a tétlenségben már rég megbolondult volna. De ezen kívül is van minek örülni, mondja: 2007. május 1. óta például annak, hogy nemcsak a látássérült, hanem a kísérője is ingyenesen tömegközlekedhet Budapesten. – Erre persze rálegyinthet a szabolcsi faluban élő vak bácsi, hogy köszöni szépen, sokat segítettek neki – magyarázza Leány Ferenc. – De ne feledkezzünk meg a távolsági buszjáratokon minket és kísérőnket megillető 90 százalékos bérletkedvezményről sem. Egyébként a magyar munkaerőpiacon a munkáltatók tájékozatlansága sújtja leginkább a fogyatékkal élőket. Nem tudják, milyen sokféle hasznuk lenne a foglalkoztatásunkból. Ahogy azzal sincsenek tisztában, hogy jó néhány munkakörben, például call centeresként, masszőrként, nyelvtanárként vagy akár jogászként pont olyan színvonalas munkát várhatnának látássérült alkalmazottjuktól, mint a látótól. De hallottam olyan esetről is, amikor az elbocsátott látássérültnek azt mondták: aki rokkantsági járadékot kap, annak nem jár végkielégítés. Sok vak álláskeresőt pedig a kecsegtető adókedvezmény ellenére utasítanak el a felvételével járó rengeteg papírmunka miatt.

B. Katalin csak nemrég kapta meg a szociálismunkás-diplomáját, ezért pályakezdőként olyan rengeteg elutasítást még nem kellett átélnie. Korábban végzett diák társai panaszolták neki, mekkora adminisztrációs terhet ró a jogszabály a fogyatékkal élőt alkalmazó munkáltatókra. Ez a többségüket el is rémiszti. Katalin szerint azonban nemcsak a cégvezetők viszolyognak a „munkaerő-piaci találkozástól”, hanem a pályakezdő vak fiatalok is. Sokan az újabb elutasítástól félve meg sem próbálkoznak az állásinterjúkkal. Inkább lemondanak az önállóságról, és otthon maradnak a szüleiknél, hazaadva nekik a minimálbérnél alacsonyabb állami pénzüket.

– Én szerencsére már összeköltöztem a kedvesemmel. De ha egyedül kellene kifizetnem a havi rezsimet, egyszerűen éhen halnék. A diplomámmal a zsebemben –vallja be B. Katalin, aki eredetileg teljes nevével szerepelt a cikkben. Az utolsó pillanatban azonban ő is úgy érezte, jobb, ha inkognitóban marad. Elmagyaráz még egy problémát, amely nemcsak őt, hanem rengeteg Magyarországon élő vak fiatalt elbizonytalanít. Ha valamelyikük nagy szerencsével részmunkaidős álláshoz jut, amelyben jövedelme eléri a minimálbért, három hónap elteltével köteles ezt bejelenteni az államkincstárnál, s ezzel lemond az emelt összegű családi pótlékáról. Így viszont megint alig marad pénze. Miközben gyakran a kvalitásaitól messze elmaradó munkakörben, kétkezi munkásként, kosárfonóként vagy alkatrész-összeszerelőként dolgozhat csak. Ha pedig az állását (esetleg nem is sokkal) később elveszti, akkor a megszüntetett juttatás újrafolyósításáig hónapok telhetnek el. Nyomorban.

Pillanatnyilag a rossz és a kevésbé rossz között lehet választani. Megkérdeztük az Emberi Erőforrások Minisztériuma Szociális és Családügyért Felelős Államtitkárságának fogyatékosságügyi főosztályától, tervezik-e a látássérültek hazai támogatási rendszerének újragondolását. Elküldtünk a főosztálynak jó néhány esetet a fent leírtak közül, és kértük, segítsenek értelmezni a vakoknak és gyengén látóknak járó, többféleképpen csoportosítható juttatásokat. Ki mire jogosult? Mikor érezze úgy az önkéntes jogkövető látássérült: be kell mennie az államkincstárba, hogy feljelentse magát, amiért túl sok pénzt vesz fel az államkasszából? Érdeklődtünk, nem akarják-e az újságot, közlönyt ritkán olvasó szülők számára is áttekinthetőbbé, egyszerűbbé tenni a támogatások rendszerét. És tudni szerettük volna – feltételezve, hogy a minisztérium szakértői tisztában vannak a látássérültek munkaerő-piaci esélyeivel –, hogy szerintük mire megy egy önállósodásra törekvő pályakezdő vak fiatal a havi legfeljebb 60-70 ezer forintos állami juttatással.

A főosztályvezető dr. Szőke László nevében az Emmi a következő választ küldte lapunknak: „Az önök által vázolt esetek részleteit nem ismerjük. Az alábbiakban a szociális államtitkárság válaszát olvashatják a vonatkozó szabályozásról, amely az említett esetekben irányadó”. Majd következik a törvényszöveg, amely a kazincbarcikai G. Jánosnét nemrég annyira megrémisztette.