Kin segít a családi csőd?
– Hogy lehet azt megélni lelkileg, ha az életemet nem én irányítom többé, hanem a hitelem? Ha folyamatos a fenyegetés, hogy elveszítem a fedelet a fejem fölül? Megmenthetem, de csak olyan áron, hogy kijelölnek valakit, aki rátelepszik az életemre, és rám förmed, ha venni akarok a gyerekemnek egy kiló cseresznyét, hogy az nektek luxusfogyasztás, vidd el azt a kevés pénzt is a bankba – mondta nemrég egy családgondozó Gyomaendrődön, azon a tréningen, amelyet a helyi önkormányzat megbízásából Majoros Márta szociálpszichológus tartott a szegénység és az adósságkezelés kérdéseiről.
A műhelybeszélgetésen sok szó esett a KDNP családi csődről szóló törvénytervezetéről, amelyet az eredeti szándékok szerint még a nyári szünet előtt elfogadott volna a parlament. A tervezetet nem vették le a napirendről, tárgyalását azonban őszre halasztották. (Ez a tény összefüggésben lehet a Navracsics Tibor által bejelentett elképzeléssel, a devizahitelek árfolyamváltozásának utólagos megsemmisítésével, ami felfogható az árfolyamgát kudarcának beismerésével. Ám mivel a még képlékeny új megoldás szerint is jelentős költséget kellene vállalnia a hitelfelvevőnek is, várhatóan nem teszi szükségtelenné a tervezett családi csődöt.)
A KDNP terve szerint a magáncsőd vagy családi csőd intézménye azt jelentené, hogy kijelölnének egy hatósági jogosítványokkal rendelkező csődgondnokot, aki megszabhatná, mire költhet, mire nem az eladósodott család ahhoz, hogy kevés jövedelméből az összes pénzt adósságtörlesztésre tudja fordítani, ami nem a közvetlen megélhetéséhez szükséges. A családgondozó hölgy attól tart: a csődgondnok beleszólna, hogy ne egykilós kenyeret vegyen valaki, mert a sarka megszárad, és a kutya kapja meg, hanem csak félkilósat. Ha hatósági szemlélettel nézik, a családi csődben lévő ember gyereke nem mehet el az osztálykirándulásra, mert az nem létszükséglet – amibe kerülne, az kell a törlesztésre.
– A kockázatviselést teljesen rányomták az emberekre, akik nem értik, hogyan lett háromszor annyi a törlesztés, mint amennyivel elindult – folytatta egy másik szociális munkás. – Nem bemondásra adták a kölcsönt, hiszen a hitelező bankok mérették föl, mennyit ér az ingatlan, amit fedezetként elfogadtak. Szinte hozzávágták a hitelt az emberekhez. A Gyomaendrőd nagyságú településeken nem befektetési céllal vettek új ingatlant a kölcsönpénzből, hanem megcsinálták a fürdőszobát, kijavították a tetőt, hozzátoldottak még egy helyiséget a házhoz. Most meg úgy kezeli a kormány, meg a gazdagabbak, hogy te vagy a hibás, mert hosszabbra nyújtózkodtál, mint ameddig a takaród ért.
Elmentünk egy rokkantnyugdíjas roma asszonyhoz, aki kérte, ne írjuk le a nevét, de a fotózást vállalta. Egyik lánya kétmillió forint hitelt vett föl, miután férjhez ment: az 1960-as években épült házuk tetejét javították ki és szigetelték belőle.
– Mondtam neki: kislányom, ne vegyél föl hitelt, mert majd nem tudod visszafizetni! Azt felelte: fiatalok vagyunk, anyu, és dolgozunk, hát várjuk meg, míg megöregszünk, és ránk szakad a tető? De aztán elvesztették a jövedelmüket, a törlesztés pedig a duplájára nőtt közben. Azóta már a Nemzeti Eszközkezelő (NEK) birtokában van a házuk.
Lehet mondani, hogy ez az idős asszony még jól járt: nem hagyta bevonni pluszfedezetként a saját házát. Akkor talán nem a NEK-et választja a lánya, és most viszi a bank a mama lakását is, amely a valaha volt jómódról tanúskodik. Egykor több ezer csirkét tartottak. Utána libát fosztani jártak messze földre; a mama volt a szervező, számos más cigány asszonynak szerzett így jövedelmet. De ennek vége: a gazdák már nem tartanak libát, mert drága a takarmány, nem éri meg. Ha tartanak, nem kell fosztani őket, mert a Négy Mancs állatvédő szervezet szerint az állatkínzás, és a nemzetközi sajtóban kicsinálják azt a céget, amelyik felvásárol ilyen libákat. Így már jól látszanak a romlás jelei a mama házán is. Az egykor gyönyörű függönyök megsárgultak az élénk rózsaszínre festett szobákban. A plafonon beázás nyomai, a folyosó mennyezete megrepedt. És az asszony nem tudja a gázt kifizetni: télen üresen, hidegen áll a négy szoba, míg ő a melléképület kis konyhájában szorong, amit sparhelttel is föl lehet fűteni.
Mellesleg, a megszűnt tollfosztás sem segítene a lakásvesztés által fenyegetett embereken, hiszen az feketén szerzett jövedelem volt. Márpedig a családi csődbe – a tervezet szerint – csak az kerülhet be, akinek a hitele ötmillió forint fölött volt, van vagyona vagy legális jövedelme. Mivel a jelentős részben roma, de ebben a térségben még határozottan dolgozni akaró mélyszegényeknek alig van bejelentett, „fehér” jövedelmük, eleve be sem férnek a családi csőd feltételei közé.
A családi csőd lehet önkéntes vagy kikényszerített. A feltételeket valószínűleg nagyon kevesen vállalják önként. A kényszer azonban nagy úr. Magyarországon a saját ingatlan identitásképző tényező, az önbecsülés része. Életek munkája áll a szerény hajlékokban, amelyek elvesztése leértékeli az embert. Önmaga is úgy érzi: megvetendő senkivé válik a külvilág szemében.
A magyar elképzelésnek nem mintája az angolszász és skandináv családi csőd. Ezek más szemléletűek: nem a fedelet fenyegeti a család feje fölött, hanem főként bérleti hátralékból, vállalkozási bukásokból eredő adósságok törlesztésének megkönnyítésére szolgál. Nem az a szemlélet vezeti, hogy egy hatósági ember rátelepedjék az ember életére, hanem az, hogy valaki, aki nincs válságban, segítő kezet nyújtson neki. Nem az a cél, hogy elveszítse az önbecsülését, hanem éppen az, hogy megerősödjék, megújuljon a külső segítséggel.
Majoros Márta szerint a mélyszegények körében az adósság nem lakáshitelből, hanem ki nem fizetett rezsiszámlákból, ingatlanfedezetre fölvett fogyasztási hitelekből halmozódott fel. Amikor fölvették az emberek, azt hitték: később is lesz munkájuk, és ki tudják fizetni azt a törlesztőrészletet, amelyet bevállaltak. A családi csőd tervezett feltételei sincsenek rendben, de nagyobb baj, hogy bizonyos leszakadó térségekben a többség nem is veheti igénybe. Még az olyan kétgyermekes családok sem férnek be a magáncsőd követelményei közé, ahol mindkét szülő dolgozik – de csak minimálbért keresnek, vagy azon vannak bejelentve, és a többit feketén, zsebbe kapják –, mert túl alacsony az egy főre jutó jövedelem.
A családi csőd a szociálpszichológus szerint elválasztja a lecsúszó kispolgárokat a már lecsúszott mélyszegények tömegétől. Az előbbieket megmenthetőnek ítéli a kormányzat, mert erősebb a szavazási hajlandóságuk, a „roncstársadalom” esetében viszont szabad utat ad a bankok számára a portfólió tisztításnak. Az állam kimentette az önkormányzatokat a saját adóssághegyeik alól, de megszűntek azok az adósságkezelési konszolidációs eljárások, amelyekkel az önkormányzatok korábban támogathatták a hiteltartozás miatt nehéz helyzetbe került családokat. A tervek szerint a magáncsőd bevezetésével megszüntethetik a fűtési idény idején való kilakoltatási moratóriumot is. Onnantól kezdve felgyorsulhatnak az árverezések is.
Megkérdeztem Majoros Mártától és a családsegítőktől: kinek lenne haszna abból, ha elárvereznének ennyi rossz állapotban lévő ingatlant? A túlkínálat miatt még jobban leesne az ár, ezekben a régiókban amúgy is kevesen akarnak letelepedni, és valamiképpen az utcára kerülőkről is gondoskodni kellene. Azt felelték: a kiterjesztett fedezetekkel egy-egy hitel mögött ma már nem egy ingatlan áll, hanem – jellemzően a szülők, nagyszülők háza révén – kettő-három. Azok között már van sok piacképes – higgyem el, jó üzlet lenne az valakiknek!
