− Tényleg annyira magabiztos és határozott személyiség, amilyennek látszik?

− Mindenki eldöntheti, milyennek tart. Én igyekszem a magam feladatait ezzel a típusú hozzáállással végezni.

− Nehéz elképzelni, hogy kimondja azt a szót: tévedtem.

− A munkatársaim a tanúk rá, hogy engem könnyű meggyőzni. Csak jó érvek kellenek hozzá. Napi szinten képes vagyok idomulni a körülményekhez és a tényekhez, amelyek meghatározzák, milyen irányba lehet menni. Az államtitkárságon (ami a Balog Zoltán-féle Emberi Erőforrások Minisztériumában működik – a szerk.) elvárom a munkatársaimtól, hogy mondják el a szempontjaikat és a fenntartásaikat, mert csak így lehet jó döntéseket hozni. Ha viszont megszületett a döntés, akkor elvárom tőlük, hogy annak megfelelően járjanak el.

„Jogvédők is képesek ugyanolyan kárt okozni, mint bármely szélsőséges mozgalom”

− Korábbi beosztásában ön volt az egyik „kommunikátora” a devizahitelesek ócsai lakóparkjának, amelyről az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy elhibázott és rendkívül drága projekt.

− Sokféle vélemény létezik, kérdezze meg például az ócsai beköltözőkkel foglalkozó Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, ahol egész biztosan mást fognak mondani. Egyébként az a pozíció, amikor valaki kommunikációért felelős szakemberként képvisel egy álláspontot, nem összevethető azzal, amikor szakmapolitikát képviselő államtitkárként a döntések előkészítéséért és magukért a döntésekért is felelős. Az ócsai lakóparkról úgy gondolom, hogy egy olyan próbálkozás, amelynek még nem látszik a végeredménye. Annyi teljesen biztos, hogy jó szándék vezérelte.

− Új szemléletű romapolitikára van szükség: a segélyezési rendszert át kell alakítani, az anyagi juttatásokat közmunkához kötni, az erőszakos integráció helyett az oktatásban gyakran kizárólag szegregáció alkalmazásával végezhető eredményes munka. Ez idézet volt – kíváncsi vagyok, sejti-e, hogy honnan?

− Nem tudom, de sok hasonló tartalmú beszélgetést folytatunk mostanában. Az antiszegregációs kerekasztalon is ilyen témákat pedzegetünk, próbáljuk megtalálni a legjobb gyakorlati példákat. A mai kormányon lévőktől azonban nem hallhatott olyat, hogy „gyakran kizárólag szegregációval” lehet eredményes munkát végezni. Honnan idézett?

− Abból a közleményből, amit 2006 őszén, az olaszliszkai tragédia után adott ki a Jobbik.

− Lám-lám, ugyanazoknak a szavaknak mennyire más lehet a jelentésük.

− Nem akarom összemosni a Fideszt a szélsőjobbal, de időnként valahogy túl sok a találkozási pont.

− A kormány szerint a szegregáció nem jó és nem elfogadható, nemhogy cél nem lehet, eszköz sem. A leggyorsabban fel kell számolni. Azzal viszont a jogvédő szervezetek is egyetértenek, hogy az erőszakos integráció helyenként képes annyi kárt okozni, mint az, ha nem lépünk fel az integrált oktatásért. Azon dolgozunk, hogy a magasztos elveket és a rögvalóságot minél előbb szinkronba hozzuk. Mindenki pontosan tudja, hogy az évtizedek alatt kialakult helyzet megoldása nem megy azonnal. És vannak térségek, ahol a kérdés fordítva vetődik fel. Hogyan beszélünk integrációról a borsodi Rakacán, ahol a görög katolikus plébános fia az egyetlen nem cigány gyerek? Lépten-nyomon elmondom, az Európa Unió egyik iránymutatása lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a vágyott cél elérése érdekében különleges eszközöket használjanak. Angolul ezt úgy hívják, hogy positive action. Néha nehéz eldönteni – elég csak a nyíregyházi Huszár-telepi iskola körül zajló összecsapásra utalni –, hogy mikor beszélünk különleges eszközként használt positive actionról és mikor szegregációról. A jogvédőkkel folytatott vitáink ebből adódnak. Sokaknak az sem tetszik, hogy az egyházak egyre többet foglalkoznak cigány gyerekek oktatásával, amit én az elmúlt évek egyik legnagyobb pozitívumának tartok. Vallom, hogy a különböző módszerek párhuzamosan jól megférnek egymás mellett.

− „Bizonyos” jogvédő szervezetek működését ön legalább annyira károsnak tartja, mint a cigányellenes szélsőjobbét. Hogyan lehet egy kalap alá venni a kettőt?

− Én a szélsőségesen dogmatikus jogvédelemről beszéltem. Érdekes, hogy milyen sokan magukra vették. Semmilyen szempontból nem teszek egyenlőségjelet a szerintem egyébként valóban szélsőséges jogvédők és a nácik vagy a nyíltan rasszisták közé. Hanem azt mondom, hogy jogvédők is képesek ugyanolyan kárt okozni, mint bármely szélsőséges mozgalom. Az egyik szélsőséges felfogás olyan társadalmi környezetet feltételez, amilyen csak a tankönyvekben létezik, a másik pedig a feszültségek újratermelésben érdekelt. A kormány nem tagadja, sőt magától értetődőnek tekinti, hogy fontosak a jogvédelmi szempontok. A probléma az, hogy a halmozottan hátrányos helyzetben lévő roma közösségek egyelőre nem tudnak élni a jogaikkal. Oda kell vinni nekik az esélyt. De még ez sem elég. Kétirányú folyamatként be kell vonni a másikat: aktív részvételre van szükség, és ennek is meg kell teremteni a feltételeit. Olyanokkal azonban képtelenség együttműködni, akik csupán elméletben tudnak megoldásokat, a gyakorlatban nem.

− Együtt szerepelt egy konferencián Érpatak extrém nézeteket valló, szélsőjobboldali polgármesterével, akinek a tevékenységéről ön csak annyit mondott: nem tudja megítélni, mert még nem járt Érpatakon.

− Próbáltam érzékeltetni, hogy amit a polgármester „érpataki modellnek” nevez, azt én nem vagyok hajlandó modellnek tekinteni. Arról, hogy milyen az élet Érpatakon, valóban csak sajtóhírekből értesülök. Visszatérően felmerül a jogszerűség kérdése is, de a polgármestert, tudtommal, nem marasztalták el azért, hogy a település vezetésekor túllépte volna a törvények adta kereteket. Más kérdés, hogy milyen marketingszöveggel igyekszik eladni az általa kínált terméket.

− Titokban készült hangfelvétel bizonyítja, hogy a 2010-es kisebbségi választások előtt Farkas Flórián kijelentette: egyedül ő fog dönteni a pénzek elosztásáról, és pénzt csak azok a roma vezetők kapnak, akikben megbízik. Fideszes parlamenti képviselőről van szó, aki a Lungo Drom és – azóta már ismét – az Országos Roma Önkormányzat elnöke. Cigánypolitikában ő a kormány legfontosabb partnere. Mit szól ehhez a mentalitáshoz?

− Flóriánról nyugodtan elmondhatjuk, hogy karizmatikus vezető. Abban a káoszban, amit a cigány érdekképviseletnél örökölt, gyorsan átlátható és normális rendet teremtett.

− Átláthatónak azért nem minősíteném.

− Nem tudom, miért ne lenne átlátható, hisz a pénzfelhasználásuk, a pályáztatási és egyeztetési folyamatban való részvételük soha nem volt transzparensebb, mint ma. A magam részéről így látom, és nem az én tisztem eldönteni, hogy ez a nyilvánosság felé is átmegy-e. Én arról tudok beszélni, milyen az együttműködésünk az Országos Roma Önkormányzattal. A válasz: jól működünk együtt.

− Bizonyára hosszan tudná sorolni, hogy a kormány hány meg hány programot indított, hány meg hány milliárdot költött romaügyre és a szegénység csökkentésére. Miért nincs semmi látszatja?

− Kimondottan azt gondolom, hogy van látszatja. Az egyik az, hogy elkészült a nemzeti felzárkózási stratégia, ami – több mint húsz évvel a rendszerváltoztatás után – néven nevez dolgokat és célokat tűz ki. Vállalja, hogy folyamatosan monitorozza az alkalmazott eszközöket, megvizsgálja, mi az, ami jól működik, és mi az, amin érdemes változtatni.

− Már a kilencvenes években, a Horn-kormány idején is volt ilyen stratégia, csak akkor középtávú intézkedési csomagnak nevezték.

− A magyar EU-elnökség során, 2011-ben elfogadott uniós romaügyi keretstratégia, azon belül az elsőként elfogadott magyar felzárkózási stratégia létrehozta azokat az alapvető mechanizmusokat, amelyeknek köszönhetően a munka végre értelmezhetővé válik. Ha nem alakul ki a tagállamokban egy olyan rendszer, amelynek megadott keretei, kapcsolódási pontjai vannak az egész unióban, akkor képtelenség megoldani ezt az ügyet. A társadalmi és szociális feszültségek országonként más kezelési módszert igényelnek, de a probléma gyökere – az integráció hiánya – mindenhol ugyanaz. A megoldás, újra hangsúlyozom, még nagyon messze van. Ma ott tartunk, hogy felismertük a bajt, és elkezdtük kezelni. A keretrendszer létrejött. Kérdés, az unió mindenkit rá tud-e venni arra, hogy a munka szisztematikusan folytatódjon. Mi a magunk részéről teljes mértékben elszántak vagyunk, de látni kell, hogy szükség van tíz-tizenöt-húsz évre a látványos eredményekhez: ahhoz, hogy az eszközteremtő lehetőségek eljussanak azokhoz a közösségekhez, amelyek ma nem rendelkeznek ilyenekkel.