Bár lassan fél éve halt meg, most temették. Úgy látszik, még elugrott pár borovicskára. Formaságokra nem adott, soha nem viselkedett. A viselkedés félsiker. Ő nem tartott igényt sikerre. A maga törvényeihez igazodott.

Családi viszonyai kissé kuszák, párszor tett utalást arra, hogy fogadott gyerek volt. Állítólag a harmincas években illő volt egy szociáldemokratának egy gyereket örökbe fogadni. Apja, akit nagyon szeretett, az erzsébeti szociáldemokraták elnöke volt. Tulajdonképpen mindig szociáldemokrata volt és marad: nem szenvedhette az erőszakot, mindenekfelett tartotta a kultúrát és az irodalmat, és engesztelhetetlenül gyűlölt minden nemzeti, felekezeti elfogultságot.

Apjával együtt bujkáltak, mikor annak volt ideje. Az ötvenes években Moszkvában tanult, 1956-tól lett hírlapíró és élete utolsó percéig az is maradt; a végső héten is küldött anyagot egy prágai lapnak. Könyvet keveset írt, utolsó kötete Masarykról Prágában jelent meg csehül. (Csehül is írta.)

1958-ban fejezte be a bölcsészkart, a Kisalföldhöz került Győrbe, ahol Kardos G. Györggyel dolgozott együtt. Később a Kortárs majd az Élet és Irodalom és a Népszabadság kötelékében ténykedett. Itt nagy ember lett, „szerkbiz” tag, a maiak azt se tudják, mi az: K-vonal, Zsiguli sofőrrel, szolgálati útlevél, miegymás.

Mikor a fiataloknak erről a letűnt világról referált, olybá tűnt, mintha egy távoli országból megtérve tartott volna úti beszámolót.

Közel húsz éven át a Kritika munkatársa is volt, mely lap később, persze, soha egy szóval meg nem emlékezett róla.

Hatalma volt, de nem tudok róla, hogy visszaélt volna vele. Amikor kollégája, beosztottja, MGP slamasztikába keveredett, minek következtében egy időre távoznia kellett a laptól, E. Fehér zsebben vitte lakásra fizetését.

A rendszerváltáskor el kellett búcsúznia a stallumtól, elébb főmunkatársként, majd pozsonyi tudósítóként, végül egyszerű közlegényeként szolgált tovább.

Soha nem lapot, nem rendszert: mindig a kultúrát szolgálta. Annak volt ő katonája, az európai, mindenekelőtt kelet-európai irodalomé.

A 2000-es évek elején végleg kiköltözött Pozsonyba. Felesége, akit húsz éven át ápolt a halálig, ide volt való. Furcsa blokkházban laktak: mint egy fordított U betű, tíz emeletig két torony, majd azokra keresztbe még vagy ötemeletnyi lakás. Az embernek az volt az érzése, hogy menten alácsúszik a két torony közé az egész.

Ablakukból gyönyörű kilátás nyílt a városra. Nagyon szerette Pozsonyt, ahogy Prágát, Moszkvát és Erzsébetet is. De igazán otthon a könyvei közt volt.

Régi terve volt, hogy néhányunkat végigkalauzol Prágában Svejk útjain, Moszkvában pedig megmutogatja A Mester és Margarita legendás helyszíneit. (Mindkét könyvet nagyjából betéve tudta.)

Életmódja sajátosnak volt mondható. Négykor kelt, hétig elolvasott egy könyvet, írt egy cikket, és az interneten átböngészte a magyar, az orosz, a cseh és a szlovák sajtót.

Eztán fogta a kutyát, lement, és negyedóra múlva már ott trónolt a kietlen lakótelep még kietlenebb kocsmájának sarkában, ahol a törzshelye volt. Egyik keze a borovicskás poharat fogta, másik a kutya fején nyugodott. Elégedetten pöfékelt, és néha odaszólt egy-egy asztalhoz, hol magyarul, hol szlovákul. Nagy respektje volt a prolik között, itt ő volt a Tanár Úr.

Egyszer megkérdeztük tőle: Pali! Volt olyan napod az elmúlt ötven évben, mikor nem ittál? Mire így kezdte a választ: Egyszer 1959-ben Varsóban...

Bámulatosan sokat ivott, de nem az alkohol vitte el. Nem is az asszony halála, nem is az, hogy egyetlen fia kirepült.

Gyűlölte a nacionalizmust. És azt kellett tapasztalnia, hogy mindkét hazája mélyen és hosszú időre belesüpped a nacionalizmus és sovinizmus bűzös mocsarába.

Ő már erre nem volt kíváncsi.