A terroristák egyszer hazatérnek
„Hál’ istennek, magyar harcosokkal nem találkoztunk a térségben a műveleteink során. Voltak olyanok, akik »nagyon európainak tűntek«, de nagy valószínűséggel egyikük sem volt magyar.” Bodnár Zsolt, a Terrorelhárítási Központ (TEK) főigazgató-helyettese e mondat után már nem szívesen bocsátkozott részletekbe arról, miért is volt jó, hogy a tizennégy hónapos szíriai túszmentő akció idején sikerült elkerülni a felkelők oldalán harcoló magyarokat. Csak sejteni lehet, hogy a különböző, hol vallási, hol politikai alapon szerveződött csoportok győzködése közben a legkevésbé egy bizonyítási vágytól túlfűtött, ám a TEK számára helyben meghatározhatatlan célokat követő, vallási fanatikussá tett honfitársuk segítségére vágytak.
Mert – és ezt már egy a hazai iszlám közösséget jól ismerő biztonságpolitikai szakértő mondja – bármilyen nagy szüksége van is a szír ellenzéknek az emberutánpótlásra, akárki azért nem mehet háborúzni oda. Hithű muzulmánnak, még inkább vallási fanatikusnak kell lennie annak, aki harcosnak állhat a térségben. Aki a szülőföldjéről nem visz magával egy az ottaniak által ellenőrizhető vallási vezető által kiállított igazolást, örülhet, ha egyszerűen csak hazaküldik. Rosszabb esetben kormánypárti, orosz vagy más nemszeretemország-beli kémnek tekintik, és sorsa máris megpecsételődött. Nem mindenki osztja ezt a véleményt. Vannak, akik nagyon is elképzelhetőnek tartják, hogy egy nem hithű mohamedán is fontos szerephez juthat a szír polgárháborúban, vagy a térség – ideértve Észak-Afrikát is – más, harcok dúlta válságövezeteiben. Nem minden fegyveres csoport áll vallási fanatikusok irányítása alatt. A világnézetileg megengedőbbek pedig befogadják a nem muszlim zsoldosokat is. De olykor még a radikálisok is. „A kereszteseknek (értsd: a keresztényeknek vagy akár a nem hithű muzulmánoknak) hazudni (őket átverni) nem bűn”. Ezen az alapon öngyilkossággal felérő akciókat bízhatnak a lelkes önjelölt Rambókra.
Nem véletlen, hogy Bodnár Zsolt nem kívánt részletekbe bocsátkozni arról sem, miképpen „kavarhatott volna be” a magyar terrorelhárításnak egy Szíriában harcoló iszlamista magyar. Egy harcos egy adott csoporthoz tartozik. Azonban az egyes csoportok – miként arról a Terrorelhárítási Központ is beszámolt – úgy adták-vették egymás közt a túszokat, mint egy autót vagy egy kiló krumplit. Amelyik szervezet úgy vélte, hogy idővel számukra több hasznot hajthatnak a túszok, mint amennyit aktuális fogvatartóik kérnek értük, megvették őket. Aztán, ha változtak a viszonyok, túladtak rajtuk. S amikor kiszámíthatatlan, hogy mikor és miért változik meg egy túsz „tulajdonosa”, a TEK taktikájába be nem avatott, esetleg a magyar kormánnyal nem is szimpatizáló fanatikus magyar harcos több kárt tud okozni, mint hasznot…
Tizennégy hónap alatt 12 helyen tartották fogva a szír–török–iraki határháromszög térségében fekvő Deir ez-Zór városa közelében lévő telepről elhurcolt két magyart. De hogy ez idő alatt ténylegesen hányszor cseréltek gazdát, és hogy az egymást váltó fogvatartóiknak mikor, mi volt a szándékuk velük, azt pontosan nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, a végén miért adták át őket a magyar terrorelhárításnak anélkül, hogy – mint azt a TEK illetékesei többször és nyomatékosan hangsúlyozták – egy fillért is fizettek volna értük váltságdíjként.
– Egyszer talán, ha majd rendeződnek a szíriai viszonyok, el lehet mondani a nyilvánosság előtt a teljes igazságot, a túszmentés legtöbb részletét. Ma csak 60-70 százalékban nyilvános, hogy mi történt – ismerte el Bodnár, hogy még jó ideig nem tudhatjuk meg, miképpen sikerült 14 hónapi raboskodás után hazahozni a Szíriában tavaly áprilisban elrabolt két férfit.
Senkinek ne legyenek kétségei: a teljes igazságot soha nem tudhatjuk meg. Ahhoz ugyanis a terrorelhárításnak olyan szakmai trükköket és taktikai fogásokat is közkinccsé kellene tennie, amelyeket nem szívesen osztanának meg akárkivel. Így is elég sok fejtörést okoznak számukra azok a volt kollégáik, akik „sportból”, más megélhetés hiányában, vagy csak meggyőződésüktől vezérelve kommandós játékokat szerveznek, „titkos” kiképzőtáborokat vezetnek – de erről majd később.
Egyelőre térjünk vissza a szíriai polgárháborúban harcoló magyarokhoz. Hányan vannak? Kik ők? Bevándorlók, bevándorlók leszármazottai? Tősgyökeres magyarok, akik divatból, vallási meggyőződéstől vezérelve vagy egyszerűen csak kalandvágyból csatlakoztak a kormányellenes erőkhöz? Terroristák? Magyar terroristák? És egyáltalán, hány magyar terroristát tart nyilván a TEK, és mit lehet tudni róluk?
Hajdu János, a Terrorelhárítási Központ főigazgatója válaszából kiderül, másként és másra használja a terrorista szót a média, mint a terrorelhárítás. A sajtó azt tekinti terroristának, aki már elkövetett valamilyen terrorcselekményt, terrorszervezetet pénzelt vagy más módon támogatott. Az elhárítás legfőbb feladata azonban a terrorcselekmények megelőzése, s ennek érdekében azokra is kiemelten figyel, akik például külföldi kiképzőtáborokban jártak, vagy legalábbis okkal feltételezhetjük róluk, hogy jemeni útjuk során nem az ország nevezetességeivel, kultúrájával ismerkedtek, illetve kapcsolatrendszerük, megváltozott szokásaik és egyéb okok miatt „figyelemre méltónak találtattak”. Mint pár éve az a szír fogorvos, aki százezer forint körüli összeggel támogatta a Hamasz egyik alapítványát.
Pusztán egy jemeni út nem elég ahhoz, hogy a terrorelhárítás komolyan foglalkozzon valakivel, ahhoz több kell, bár adott esetben maga az utazás is okot adhat az ellenőrzésre. Más kérdés, hogy a TEK mozgástere akkor is erősen korlátozott, ha kiderül: a gyanúba keveredett magyar valóban egy iszlamista kiképzőtáborban gyakorlatozott a Jemenben töltött hetek alatt. A TEK tíz-egynéhány olyan magyar állampolgárról tud, aki – ahogy a főigazgató és helyettese fogalmazott – megfordulhatott valamelyik ismert terroristakiképző táborban. Ebből még nem következik az, hogy terroristakiképzést kaptak volna, sem az, hogy terrorcselekményeket fognak elkövetni, jogilag nem is tekinthetik őket terroristáknak. Már csak azért sem, mert a hatályos magyar jog szerint az, amit eddig tettek, valójában nem bűncselekmény.
Nem úgy, mint az Egyesült Államokban, a skandináv országokban, Németországban és most már Ausztriában, ahol ez önmagában is a terrorcselekmények között nevesített törvénysértés. Hajdu János azt mondja, komoly szakmai érvek szólnak amellett, hogy Magyarország is a német szabályozást kövesse e téren. Ha bűncselekmény volna már pusztán az illegális kiképzőtáborokba való belépés is, azzal megnőne a biztonsági szolgálatok mozgástere. Ma jogilag semmit nem tehetnek egy Jemenben, Iránban, Szíriában vagy Észak-Afrikában kiképzett „harcossal”. Jogában áll oda utazni, ahová akar, és azt tanulni, amihez kedve van. Kérdés persze, hogy idetartozhat-e a bombakészítés és más, ehhez hasonló tudás megszerzése is. A TEK vezetőinek a válasza: nem.
Majd eldől, a parlament is így gondolja-e. Jelenleg amúgy sem a „magyar terroristák” okozzák a legtöbb gondot, bár amikor ezt mondom, Hajdu János azonnal kijavít:
– Nincs olyan, hogy „magyar terrorista”. Terrorista van, nemzetiség nélkül. Főleg itt, Európában. Van erre egy mondás: „Az én terroristám a te terroristád is”. Egy francia állampolgárságú „terrorista”, azaz terroristagyanús személy, órák alatt eljuthat Párizsból Budapestre, és akkor már nem a franciák terroristája, hanem a miénk.
A terrorelhárítással foglalkozó nemzeti szervezetek többé-kevésbé ismerik egymás „terroristáit”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy kölcsönösen tájékoztatják egymást a terrorizmus gyanújával megfigyelt polgáraikról és a területükön letelepedett harmadik országbéliekről, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy szükség esetén hozzáférnek egymás adatbázisaihoz. Ha egy Franciaországban bármilyen okból nyilvántartott terroristagyanús személy Magyarországra utazik, arról a TEK is értesül, és aszerint jár el, hogy az illető milyen kockázatot jelent Magyarország biztonságára. Országonként változó, hogy milyen indokkal kerülhet fel valaki a gyanús személyek listájára. Jellemző gyanúok a nyilvántartott terroristákkal, a terrorcselekmény miatt elítéltekkel, azok hozzátartozóival, barátaival való kapcsolattartás, és az olyan helyek rendszeres és aktív látogatása, amelyeket a biztonsági szolgálatok a radikálisok gyülekező és agitációs központjaiként tartanak nyilván. És van még számos egyéb, a nyilvánossággal nem megosztható szempont is.
Magyarországnak, és persze az Európai Unió egészének is, jelenleg a legnagyobb biztonsági kockázatot az arab tavasz kezdete óta szűnni nem akaró migrációs nyomás jelenti. Bodnár Zsolt szerint az elmúlt két évben ötször-tízszer annyi „valós kockázatot jelentő” migráns érkezett Magyarországra, mint korábban bármikor ugyanennyi idő alatt. Amikor a külföldi társszolgálatok segítségével utánanéznek egy-egy „menekült” előéletének, mind gyakrabban derül ki, hogy az illető a hazájában különböző bűncselekményeket követett el, terrorcselekményekben vett részt, vagy ilyeneket tervezett, pénzzel, lakással támogatott.
– Az unió menekültügyi szabályait nekünk is tiszteletben kell tartanunk – szögezi le Hajdu János –, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden további nélkül zöld utat adunk annak, aki magát üldözöttnek állítja be. A menekülttáborokban komoly szűrést végeznek a szakemberek, arra azonban nincs garancia, hogy minden potenciális terrorista fennakadna a hálón. Azért pedig még kevésbé tudnak felelősséget vállalni, hogy az ellenőrzésen a terrorizmus szempontjából indifferensnek bizonyult bevándorlók később, már letelepedett menekültekként nem radikalizálódnak.
Száz vízumkérelemből kettőt-hármat a TEK közbelépésére utasítanak el a magyar külképviseletek. Többnyire azért, mert a kérelmező szerepel valamelyik ország „terrorizmussal összefüggésbe hozható személyek” nyilvántartásában.
– Szakhatósági jogkörünkben eljárva ugyanúgy jogunkban áll a vízumkérelem megtagadása, mint ahogy közbiztonsági, illetve nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva a rendőrség és az Alkotmányvédelmi Hivatal is megteheti ugyanezt – magyarázza Hajdu. A TEK állásfoglalása ellen az érintett kérhet ugyan jogorvoslatot, de még soha senki nem járt sikerrel.
– Vannak terrorszervezetnek nyilvánított csoportok, mozgalmak, és vannak, amelyeket bizonyos országok vagy rivális szervezetek pillanatnyi politikai érdekeiktől vezérelve annak tekintenek, illetve neveznek – mondja Hajdu. – Az efféle játszmákba mi nem megyünk bele. E tekintetben a nemzetközi jogot tekintjük irányadónak. Ha egy szervezetet terrorszervezetnek minősítettek, mi is akként kezeljük. Ha nem, akkor fő szabályként a szervezethez tartozónak vélt, vagy tagságát nyíltan felvállaló egyes belépésre jelentkezőket a múltbeli tetteik, a nálunk és a társszerveknél róluk nyilvántartott információk alapján ítéljük meg, és azok alapján döntünk arról, hozzájárulunk-e a vízum kiadásához, vagy sem.
Azt azonban sem Hajdu, sem Bodnár nem árulta el, hány magyar név szerepel a terroristagyanús személyek hazai és nemzetközi listáján. Azt mondták, ez nem „lapozgatható” nyilvántartás. Az egyes országok – illetve az Európai Unió – konkrét kérdésre konkrét választ adnak. Ha megkérdezik, hogy valaki szerepel-e valamelyik nyilvántartásban, megmondják, hogy igen vagy sem. De csak úgy, általában arról nem vezetnek nyilvántartást, hogy az egyes országokat hányan képviselik a listán. Ennek az információnak nincs jelentősége, hiszen lehet valaki úgy is egy ország polgára, hogy évek, évtizedek óta nem él ott.
Arról is csak becsült adatok vannak, hogy az egyes uniós tagállamokból hányan harcolnak napjainkban Szíriában. Országonként átlagosan százan – állítja a TEK a nemzetközi szakmai konferenciákon elhangzottakra hivatkozva. Magyarok is vannak köztük, kétség sem férhet hozzá, ám hogy pontosan hányan, arról sem Hajdu, sem Bodnár nem kívánt találgatásokba bocsátkozni.
– Olyan ez, mint az idegenlégió vagy a délszláv háború – magyarázza Bodnár. – Sokan eldicsekszenek azzal, hogy harcoltak itt vagy ott, légiósok voltak. Aztán amikor valamilyen okból a hatóságok utánajárnak a történetüknek, sok esetben kiderül, hogy az illető egyszerű szájkaratés, soha nem járt egyetlen háborús övezetben sem. Persze vannak, akik alappal mesélnek háborús élményeket, és olyanok is, akikről senki nem tudja, hogy többszörös háborús veteránok, mert ők maguk erről nem beszélnek, nem dicsekszenek, pedig tényleg lenne miről mesélniük.
De hogyan válik egy konszolidált huszonéves európai fiatalból terrorista? Vagy ez a veszély csak a bevándorlók leszármazottjait fenyegeti? Ez utóbbi kérdésre egyértelmű nem a válasz. Nemrég egy a társadalmi radikalizálódással foglalkozó konferencián bemutattak egy dán asszonyt, akinek a fiából pár év alatt öngyilkos merénylőt faragtak. Az utolsó pillanatban sikerült róla levenni a robbanóövet – mondták el a dán hatóság emberei a szóban forgó brüsszeli munkaértekezleten. A fiú anyjának elbeszéléséből kiderült, milyen fázisokon ment végig a gyermeke, amíg eljutott odáig, hogy magára csatolta a robbanóövet. Az addig abszolút átlagos fiú testén egyik napról a másikra furcsa tetoválások jelentek meg, majd megváltoztatta a hajviseletét, szakállt növesztett, külsőségeiben is mindinkább azonosult azokkal, akiknek a hitét és a törekvéseit is a magáénak vallotta immáron. És egy idő után az anya elmondása szerint láthatóan annak is érezte magát, akinek látszani akart.
Végh József kriminálpszichológus szerint nem véletlen, hogy a terroristák és általában a szélsőségesek többsége nem a tizenévesek közül kerül ki, de nem is a negyvenen túliak soraiból. Azokat a huszonéveseket célozza meg és ragadja el leginkább a vallási, politikai fanatizmus, akik már fiatal felnőttek ugyan, de még semmit nem tudnak felmutatni az életben, továbbá reményük sincs arra, hogy a sorsuk belátható időn belül jobbra forduljon. Ők azok, akik – más elfoglaltság és lehetőség hiányában – keresni kezdik saját identitásukat és gyökereiket. Nemritkán második, harmadik generációs bevándorlókról van szó, akik már Európában születtek, itt jártak iskolába, de a kilátástalanság a vallási fanatizmus felé sodorja őket.
A közelmúlt emlékezetes terrorakcióinak a végrehajtói, a bostoni robbantók vagy a lyoni lövöldöző, kevéssel tettük elkövetése előtt hosszabb-rövidebb időre visszatértek oda, ahonnan származtak. Látszólag ez a pár hét is elég volt ahhoz, hogy agymosáson essenek át, és a hétköznapi életet élő amerikai, illetve francia bevándorlókból terroristákká váljanak. De ez csak látszólag van így. A radikalizálódás hosszabb folyamat, két-három évbe is beletelik, amíg egy átlagos európai, vagy Európában született harmadik országbéli vallási radikális, majd terrorista lesz.
Vannak, akik lakóhelyükön kezdenek a szélsőségek felé csúszni a munkanélküliség, a kilátástalanság, a céltalan életük miatti keserűségből, majd az interneten vagy valamilyen már radikalizálódott közösségben „megtalálják a válaszokat” a kérdéseikre és a „megoldásokat” is a problémáikra. Mások előbb a vallással találkoznak, és azon keresztül radikalizálódnak; itt nemcsak az iszlámról lehet szó, más vallások is nagy számban vonzanak magukhoz a hétköznapokban csalódott, gondjaikra megoldást hiába kereső fiatalokat. És nem kevesen vannak, akik divatból választják a szélsőséges nézeteket hirdető vallásokat, kalandvágyból utaznak el – mondjuk – egy kiképzőtáborba, és ott kötelezik el magukat egy ügy mellett.
Amikor felvetettem, hogy ilyen alapon (gazdasági nehézségek, a személyes életkilátások romlása, perspektívátlanság és hasonlók) fél Magyarországot potenciális terroristának bélyegezhetnénk, Hajdu és Bodnár egyöntetűen tiltakozott. Nyilvánvaló, hogy nem mindenkiből, csak egy igen szűk rétegből lesz terrorista vagy potenciális terrorista. Azokból, akik a radikalizálódásukhoz valamilyen szélsőséges vallási, ideológiai „töltetet is kapnak”.
A folyamat alig-alig visszafordítható. Egy a radikális eszméknek és megoldásoknak már elkötelezett fiatalemberből a szakemberek szerint már nem faragható újra átlagos uniós vagy amerikai polgár. Ő bizonyos értelemben örökre elveszett. Valójában jobb esetben csak szociális, rosszabb esetben szociális és potenciális bűnügyi, nemzetbiztonsági problémaként él tovább a társadalomban.
A kriminálpszichológus és a TEK vezetői egyaránt az afgán példát említették a téma kapcsán. Az afganisztáni orosz háborús veteránok a háború után nem tudtak mit kezdeni magukkal. Sem munkát, sem segítséget nem kaptak a háború okozta trauma feldolgozásához, s az átélt borzalmak és megpróbáltatások után a legtöbben nem is igazán tudtak visszailleszkedni a társadalomba, képtelenek voltak másokkal együtt élni. Mivel ezek az emberek fegyelmezettek voltak, senkitől és semmitől nem féltek, hiszen a halál torkából tértek vissza, oda szegődtek, ahol biztosítottnak látták a megélhetésüket. Megélhetést biztosító munkát pedig egyetlen szervezet kínált számukra: a szervezett alvilág.
Az orosz veteránokéhoz hasonló utat járt be a lapunkban korábban megszólaltatott bűnbánó maffiózó, Robert Yugovich is. Őt tizennyolc évesen, a szerb karateválogatott tagjaként érte a délszláv átalakulás. Mivel magyar volt, kitették a válogatottból, besorozták katonának és Koszovóba küldték. Horvátországon keresztül Magyarországra szökött. Menekülttáborba került, ahonnan szerinte akkor csak egyetlen út vezetett számára tovább: a bűnözés.
Persze nem minden veterán áll a maffia szolgálatába. Vannak, akiket a család megment, s olyanok is akadnak, akik az alkoholizmus útjára lépnek, vagy valamilyen pszichés betegségben élik le életük hátralévő részét, kegyelemkenyéren.
Bodnár Zsolt szerint Európa számára még csak ezután jön az igazán nagy megpróbáltatás. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de rendeződik a szír helyzet, és a harcosok hazatérnek. Egy olyan polgárháború katonái zúdulnak majd vissza Európába, ahol több száz kisebb-nagyobb fegyveres csoport harcolt, hol egymással, hol a gyűlölt központi hatalommal. Több mint valószínűtlen, hogy könnyen-gyorsan álláshoz jussanak, így nem nehéz megjósolni, hogyan próbálnak majd fennmaradni.
És a helyzetet csak bonyolítja, hogy nemcsak a Közel-Keleten és Észak-Afrikában lehet megtanulni a gyilkolást, az útonállást, mások „szakszerű lefegyverzését”, házak átkutatását és ehhez hasonlókat. Magyarországon is léteznek titkos kiképzőtáborok, ahol döntően szélsőjobboldali radikálisok gyakorlatoznak, olykor külföldiek is. Hajdu János és Bodnár Zsolt nem árulta el, hogy pontosan hány ilyen létesítmény működik, és hol. Szerintük elég, ha ők tudják. Nem kell, hogy a táborok gazdái hirtelen költözködésbe kezdjenek, azzal csak az elhárítók munkáját szaporítanák.
A terrorelhárítást ugyanakkor némileg aggasztja, hogy az interneten számos olyan videofelvétel található, amelyeken egyértelműen Magyarországon zajló illegális harcászati kiképzések láthatók. Nem egyet olyan vagy majdnem olyan tematika szerint vezényelnek le a kiképzők, amelyet a TEK-nél is alkalmaznak. A felvételeken rendszerint nem látható, legfeljebb hallható kiképző tehát bizonyosan szolgált valamikor valamelyik elit alakulatnál itthon vagy külföldön. Hajdu János elismerte: megdöbbent, amikor először látta az egyik ilyen táborban készült felvételeket. Pontosan úgy mozogtak, úgy tartották a fegyvert, úgy intézkedtek, ahogy a valódi kommandósok.
A TEK vezetői száz körülire teszik azoknak a számát, akik az elmúlt években titkos hazai bázisokon efféle kiképzéseket kaptak. Egyelőre csak remélni lehet, hogy akik részt vettek ezeken a kiképzéseken, pusztán kedvtelésből tették, és tudásukat nem kívánják a rendőrség vagy a civilek ellen felhasználni. Hogy egyikük sem követi majd a Magyarok Nyilai példáját, és nem kezd labdába rejtett pokolgépeket hajigálni a neki nem tetsző álláspontot képviselő politikusok házára. És egyikükből sem lesz Timothy McVeigh, a 168 ember, köztük 19 óvodás gyermek haláláért felelős oklahomai robbantó magyar követője.
Persze továbbra is kérdés: ha semmiféle hátsó szándékuk nem volt, miért titkos bázisokra mentek „kommandósdit játszani”?
