Negyvenéves, de csak öt éve képes egyedül közlekedni, s a legfontosabb dolgokat egyedül elvégezni. Ám ehhez hosszú esztendők és huszonnégy operáció kellett.

Henriette egy méhen belüli fejlődési rendellenesség miatt nyaktól lefelé bénán jött a világra. Függőleges helyzetbe is csak 3-4 évesen került, de ez még korántsem a járást jelentette.

– Ha az ember nyakig be van gipszelve, nem tud megmozdulni és napi 24 órában csak a mennyezetet látja, valamit akkor is tennie kell. Az egyetlen dolog, amire lehetősége van, hogy gondolkodik – emlékszik vissza.

Ezt tette. Hároméves volt, amikor eldöntötte, ha a fene fenét eszik is, megtanul járni. Egy hozzá hasonló korú kisfiút hoztak be a kórterembe, akinek – a magára öntött forró víz okozta égési sérülései miatt – levágták mindkét lábát. A sebek üszkösödni kezdtek, emiatt még tovább csonkolták a végtagjait.

A szerencsétlen sorsú gyerek egész nap üvöltött, az amúgy is fájdalmakkal küszködő Henriette a gyógytornásztól kért segítséget. A szakember elmagyarázta: a kisfiú azért sír, mert soha többé nem lesz már lába, Henriette meg azért, mert ő egyszer járni fog. Ez volt a szikra, ami később olyan erőre lobbant benne, hogy amikor először adtak mankót a kezébe, lerakta és megkérte a mellette állót: fogd a kezem és vezess!

Hét-nyolc éves koráig tavasztól őszig otthon, az év másik felében a kórházban élt. Csontalakító, ideg- és izom-helyreállító műtéteit többnyire ősszel végezték el. Másfél-két hónap volt, mire a gipsz lekerült, ekkor elkezdődhetett a járástanulás és a napi nyolcórás gyógytorna. Az ortopéd főorvos, Dr. Lukács László, egyedül tudta ezt a technikát és eszközrendszert akkor Európában. Hazánkban azóta sem alkalmazzák, igaz, az osztály már nem létezik, sőt a kórház is átalakult. Henriette viszont a Lukács doktorral való találkozásnak köszönheti, hogy nem került tolószékbe.

Meg az erős családi háttérnek, amely lehetővé tette, hogy három műszakot vállalt édesapja fizetéséből éljenek, édesanyja egyedüli hivatásává nappal kislánya ápolása, nevelése, éjjel a házimunkák ellátása vált. Első általánosban még ölben vitte iskolába az akkor már egy-két lépést bíró gyereket, akinek mozgásszervi bajai mellé „más is járt” – az asztmától a nyitott szívig.

Egy fogyatékos gyerek nevelése háromszor annyiba kerül, hiszen nem kaphat olcsó ceruzát, amit ügyetlen ujjai azonnal kitörnének, hanem meg kell venni neki a művészellátó drága irónját, és ez érvényes a tintától az ollóig, meg a játékokig. Szerencsére emberséges iskolaigazgatóra leltek, aki nem csukta be a kaput az értelmes kislány előtt. Akadt egy napközis nevelő is, aki még a nagypapát tanította betűvetésre. Ha kellett, odaült és vezette Henriette kezét. A mama a középiskoláig kísérte lányát, s az egyetem első öt évében is segített cipelni a nehéz tankönyveket.

A tanulást is ő plántálta be a gyerekbe még az első elemiben, amikor elmagyarázta, ez a papa munkájához hasonlít, amit ugyanolyan pontosan és rendesen kell elvégezni. – Akkor vésődött belém, hogy ez a dolgom, amit azóta is művelek – mondja az időközben három diplomát és jó néhány más képesítést is szerzett Henriette. Elsőként biológus lett, bár orvos szeretett volna lenni, de tudta, a pályaalkalmassági vizsgán nem menne át. A kutatáson belül az orvosbiológiai szakirányt választotta, így mégis áthallgathatott az orvosira, az utolsó két évben, ráadásként elvégezte a tanár szakot is.

A mozgáskutatás természetszerűleg érdekelte, kapcsolatba került speciális masszázsokkal és az akkor még hazánkban újdonságnak számított lovasterápiával. Rájött, ezek hatására saját állapota is javul, és keresni kezdett egy módszert, amivel a változás mérhető lehet. Így kötött ki a biomechanikánál és a mérnökségnél. Felismerte, ehhez nem elég a biológusi végzettséghez járó matematikai tudás – így lett belőle egészségügyi mérnök.

A lovasterápiához azonban ló is kell, és a lovaglás jelentős ugrás volt az önállóság felé vezető úton. Persze édesanyja szerint Henriette mindig szeretett kipróbálni olyan dolgokat, amiben meg lehet halni. A kalandokba a vitorlázórepüléstől a papa segítségével megismert barlangászásig sok minden beletartozott. Az ejtőernyőzés csak azért nem, mert az utolsó húsz centit nem nagyon tudná megoldani – ad némi hátteret hozzáállására, amihez nem a veszélyektől való félelem, szenvedések miatt kiölt hiánya a kulcs. Hiszen, mint állítja, ő is megijed, ha elragadja a ló. Inkább a dolgok kipróbálása iránti vágy motiválja. Ahogy kiskorában, amikor hússzor is elmondta a mama, hogy ne menjen fel a mászókára, ám amikor nem nézett oda, Henriette huszonegyedszerre feltornászta magát. Persze, úgy kellett leszedni, bár később a lejövetelt is megtanulta. A legtöbb sérült gyerekből Henriette szerint éppen ezt a lendületet ölik ki, mert egy dolog, hogy ki mire képes, de a próbálkozást nem szabad letörni! Minden fogyatékosban van valamilyen értékes képesség, csak észre kell venni és segíteni azt továbbépíteni.

Az önállóság felé vezető úton annál nagyszerűbb visszacsatolás sosem volt, mint amikor észrevette, hogy valamit képes megoldani. Amikor például fennmaradt a lovon, bár ehhez a lovon és a csodán túl három ember kellett, de egy év alatt ezt is elérte. No meg azt, hogy a lovaglással két hónap alatt hat műtéttől menekült meg. Izmai zsugorodása miatt épp akkor kellett volna kés alá feküdnie, de a számára jóleső első lovasélmény hatására haladékot kért. Egy hónap múlva az orvos valóban javulást észlelt és visszaküldte. Ez így ment hatszor-hétszer, míg a lovaglás annyit nyújtott az izmokon, hogy a műtétek végleg elmaradtak. Azóta mindenféle stílust kipróbált, a westerntől az angol dresszázsig. Most éppen a lovasíjászattal kacérkodik.

Oktatója pedig még több fogyatékos csoportot vállalt és hihetetlen változásokat produkált. Henriette biológusi diplomamunkáját ezeknek a változásoknak a méréséből írta, amihez egy módszert is kidolgozott. A biomechanika meglehetősen új terület, s különösen kevés műszer létezik sérült emberek vizsgálatára, mert ilyen technikákkal általában sportolókat, vagy például a NASA-nál űrhajósokat mérnek. Ekkor formálódott egy olyan optikai elven működő biomechanikai mozgáslaboratórium gondolata, amelyhez három egyetemen át vezetett az út, hogy pár hete a Műegyetemen megkezdje működését. Itt négy videokamerával rögzítik a speciális fényvisszaverő markerekkel ellátott sérült emberek mozgását, hogy ebből egy – korábban sportolók vizsgálatára tervezett és most célzottan továbbfejlesztett – számítógépes szoftver háromdimenziós képet készítsen. A képpel megjeleníthető és kielemezhető a mozgás, fokra pontosan meghatározható egy ízület mozgásterjedelme.

Mindezt Steiner Henriette az Irányítástechnikai és Informatikai tanszék doktoranduszaként vezeti, közben tíz hallgatót vizsgáztat és felügyel. Mintha tündérmese volna. Pedig nem az. Az ELTE-diplomák után kétéves iszapbirkózás során semmi nem jött össze. Amikor kiderült a jelentkező speciális helyzete, finoman, de mindenhonnan eltanácsolták. Végül egy alapítványi lovasterápiás központnál talált állást, ahol gyerekeknek készített oktatóprogramokat, de a mozgáslabor lebegett a szeme előtt. Közben a Műegyetemen is megszerezte a mérnöki diplomát, ám csak a diplomaosztón állt elő a farbával, vagyis kérdezte meg a professzort, tudna-e helyet adni a laboratóriumnak, miután 52 millió forintot kalapozott össze e célra és létrehozott egy alapítványt.

A lovaglást most szünetelteti, mert elütötte egy tolató autó és áthajtott a lábán. Ehhez képest óriási csoda, hogy pár milliméteres töréssel megúszta. Ahogy mondja, nyolcvanéves korára csak megtanul rendesen járni, bár jobb lenne előbb, mert szeretné kiélvezni, ha már eljutott idáig. „Amikor a villamoson nem adják át a helyet és szabadkoznak, hogy nem vették észre a helyzetet, azt szoktam mondani: két eset lehetséges, vagy ön nem lát, vagy én gyógyulok.” Futni nem fog, bár az sem biztos.

Névjegy

STEINER HENRIETTE 1973-ban született Budapesten. Okleveles biológus és biológiatanár képesítést szerzett az ELTE Természettudományi Karán, majd egészségügyi mérnökként végzett a Műegyetemen. Elvégezte a Természetgyógyászati Akadémiát, az Egészségügyi Továbbképző Intézet reflexológiai képzését és okleveles programozói végzettséggel is rendelkezik. Középfokon tud angolul, németül, latinul, ugyanúgy ismeri a jelnyelvet is. Van mozgássérült autóvezetői jogosítványa. Dolgozott a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál, tavaly óta a BME doktorandusza.