Hangyairtás

A falut, ahol családommal élek, félig elöntötte a Duna. Sokakat felszólítottak a házuk elhagyására, hogy menjenek inkább a védett iskolaépületbe aludni, sokakat, miután nem mentek, ki kellett telepíteni, még akkor is, ha nem voltak veszélyben, de akkor valóban így tűnt a legbiztosabbnak.

Legfeljebb az éj leple alatt kenuval visszaeveztek a házukhoz, kikötöttek az első emeleten, aztán felmentek a lépcsőn a másodikra, ahová még nem tört be a víz, lefeküdtek a saját ágyukra a sötétben, úgy hallgatták az éjszaka neszeit, egy-egy csobbanást, az alattuk kavargó víz morajlását. A szerencsésebbek az ablakukból nézhették, hogy jön feljebb és feljebb az ár, faágakat sodor a kerítésüknek, elönti a veteményest. Aztán megriadt hangyarajokat próbáltak irtani minden eszközzel, mielőtt betörnének a házba, és mivel betörés esetén kormányunk azonnali kézlevágást hirdetett, így aztán felszabadulnak a gátlások is, ölni kell a dögöket, de aztán a 400 milliliteres Protect-B spray elfogy, a hangyák meg csak jönnek és jönnek, ellepnek mindent, ellepik a cipőt, felkúsznak a lábon, és akkor sem marnak, ha lesöprik őket, csak eltökélten haladnak tovább.

Menekülnek. Az emberek védik, amit védhetnek. Felpakolnak mindent a ház egy magasabb részére, az ablakból nézik a vizet, centiznek, mérőpontokat keresnek, ki a szomszéd kerítését nézi, mert, hogy ha már annak a tetejét is ellepi a víz, akkor eléri az ő pincéjének ablakát is, ki a kertje végében lévő tároló lakatját lesi távcsővel, ha már az sem látszik, akkor tényleg baj lesz. Nem látszik. Védekezni kell. Amikor a pincében felbukkan az első vízcsepp, kiszámíthatatlanul, alattomosan, mert az ember föntről, az ablakból várná az áradatot, nem alulról, a földből, akkor megkezdődik a küzdelem. Előkerül búvárszivattyú, söprű, felmosórongy, szivacs, vödör, minden, amivel a vízzel szembe lehet szállni, és mindenki söpör, merít, kihord, kiönt, mindhiába.

A víz lassan, szívósan jön felfelé, a szivattyú nem bírja, a vödör gyorsan telik, a söprű széttörik. Ez megy álló nap. És éjjel is. Senki nem alszik, de másnapra aztán mindenki felfogja a helyzet tarthatatlanságát, és ettől valahogy megnyugszik. A pincét, a garázst fel kell adni. Nem megadás ez, inkább csak a helyzet elfogadása. Ilyenkor aztán összegyűlik mindenki. Az alsó szomszéd, aki kenuval közlekedik a háza és a főút között, az oldalsó, aki már feladta a saját pincéjét, és tudta, hogy ez is reménytelen küzdelem lesz, de azért beállt segíteni, mert ilyenkor be kell állni, meg a fölső szomszéd, akinek még csak a kertjében van a víz, és azért izgul, hogy ott megálljon valahol, s hozza a sört, a bort, a kenyeret, a hangyairtót, a Domestost, az ő a háza még nincs veszélyben, onnan jó tízméternyire hömpölyög kiszámíthatatlanul a Duna.

Furcsa, időtlen megnyugvás ez. Az emberek, ki ilyen, ki olyan, ki ezt gondol a világról, ki azt, ülnek a hangyák közt, mert tudják, hogy most már teljesen fölösleges védekezni (naná, hogy a víz az úr), de átjárja őket a mi mindent megtettünk érzése, iszogatnak, előkerül a hűtőből ez-az –csak az áramot ki ne kapcsolják! –, ilyenkor mindig lesz valahonnan díjnyertes pálinka is, hát persze, katasztrófaturistáskodnak az ablakukból, alattuk, a pince már vízzel teli, be is csípnek tán, elönti őket valamiféle részeg szelídség, s csak azt találgatják, hogy meddig tart még ez. Orbán Viktor mintha árvízi jelentést olvasna fel az „IttaKossuthrádiónyolcóráshíreketmondunkárvízikülönkiadásunkathallják”- ban.

Ki gondolta volna, hogy ezzel is megtanul együtt élni az ember, íme a bemondó-kormányfő, a miénk, itt áll köztünk, megy gátról gátra, filmfelvételeket készíttet magáról, kitelepíttet, laktanyában alszik, gumicsizmát húz, sokatmondóan hümmög, eközben még arra is jut ideje, hogy felidézze a tízmillió munkahely megteremtéséről szóló ígéretét és bizonygatja, hogy tartja is e vállalását, mint ahogy tartja most az árvizet is, motorcsónakázik, jattol, kolbászt kanyarít, jelentést hallgat, leereszkedik, reszel, kalapál, vályogot vet, ás – belakja saját rendszerét. Ő védekezik. Ő küzd. Ő fog tolvajt, ő menekít, ő ítélkezik, ő száll szembe a sorssal, a ballal, aki régen tépett már ennyire.

Na, de hát mit kezdjünk ilyenkor az Istennel, akit az enyhén megittasodott szelídek oly sűrűn emlegetnek mindenféle összefüggésben, ki-ki a vérmérsékletének és hitének megfelelően? Az Istent lecseszni azért mégsem lehet, tehát a Nemzeti Együttműködésnek új felelőst kell keresnie mindazért, ami ránk zúdíttatott, olyat, aki az alaptörvény szellemiségével összeegyeztethetően szidható, hatodik kiegészítést sem kell ráhúzni.

Mivel Orbán Viktor eddigi határozott megnyilatkozásai e tekintetben némi tanácstalanságot sugallnak, talán szabad javasolnunk számára a nemzetközi baloldal ármányának felemlegetését. Mert kétség nemigen lehet, egészen bizonyos, hogy e sunyi, titkon mindent elfoglaló társaság műve mindaz, ami ránk szakadt, úgyhogy ezek a sompolygók a rezsicsökkentésre galád módon áremelkedéssel válaszoltak, veszélyeztetve ezzel otthonaink biztonságát. Annak pedig senki ne dőljön be, hogy Németország, Csehország és Szlovákia is megkapta a magáét, ez csak a cselvetés része, hogy ne legyen ennyire nyilvánvaló a fő cél: a magyar kormány megdöntése. Igen, hát ezért, ezért kellett Orbán Viktornak ott állnia a gáton, ezért volt szükség annak jelzésére, hogy a magyar kormány a helyén van, kezeli a helyzetet, nem, ez nem kampányfogás volt, az üzenet nem befelé szólt, hanem kifelé, egy nagy fityiszt a nemzetközi összeesküvőknek.

Csak ez magyarázhat mindent, mert a magyar választó – és ezt Orbán Viktor, a néplélek nagy értője ne tudná? – bizonyosan nem annyira hülye, hogy ne tenné fel magának a kérdést: a kormányfő azzal, hogy mindenütt ott volt, mindenütt ő intézkedett, vajon mit tett a dolgokhoz érdemben, miben is rejlett az ő hozzáadott értéke, hogy egy valódi, ortodox közgazdasági fogalmat használjunk, merőben korszerűtlenül, persze. A romantika hívei e ponton nyilvánvalóan klasszikus hőseinkre emlékeztetnek, akik személyes odaadásukkal képesek voltak akár hegyek mozgatására is – hah, az akarat diadala! –, mások meg azt mondják, Orbán éppen hogy ilyen véleménnyel van a néplélekről, igen, éppen néplélekileg tartja helyénvalónak, hogy mindenütt ott legyen, és azt a látszatot keltse, mintha mindent maga végezne – ami persze véletlenül se tűnik olybá, mintha lenézné a népet, sokkal inkább arra emlékeztet, hogy maga is csak egy a sokaságból, ám valahogyan mégiscsak más, hiszen vezetésre termett. Önerejéből emelkedett ki közülünk.

Áll a vártán erősen, magabiztosan. Feltűnően jól áll neki ez a szerep. Ugyanolyan jól,mint annak idején a fiatal demokratáé, aki talán akkor még megállt volna a Duna egy pontján, és addig lapátolta volna a homokot, amíg össze nem rogy, vagy a fiatal demokratáé, aki felszólította volna a kormányfőt, hogy ne tetszelegjen már, eredjen inkább dolgozni. De mi van akkor, ha ez nem is szerep? Ha a miniszterelnök valóban ilyen. Hátha valóban ez ő maga, a focista, aki nem adja le a labdát, hanem végig akarja vinni a pályán, aki a legszívesebben bedobná magának, és levenné, majd szöktetné és kicselezné magát, aztán beadna és óraműpontossággal érkezne, és még be is fejelné. Hátha tényleg ebben érzi magát a legjobban, hiszen ez a valódi énje, ez a megyek, intézkedem, ott vagyok, buzdítok, megemelek egy zsákot, lelkesítek, fényképezkedem veletek. Hátha: ez ő, a valódi ő. És ha ő ez, akkor ez a rendszere is, és erre épül minden elemében. Mindenkinek megvan a maga szerepe, ki ás, ki zsákot cipel, ki gátat emel, ki szurkol, ki evez neki.

Ki meg neki ázik, és lecsupaszítva, szétdohányzott tüdővel, krákogva, harákolva, szipákolva hallgatja a híreket, miközben Orbán Viktor ott áll a gáton erősen, magabiztosan, diadalmasan, mindent és mindenkit maga alá gyűrve, a maga sajátos erkölcsével eltelve, amelynek alapja hogy ő a miniszterelnök, aki megvéd és támogat bennünket, kiváltképpen az övéit, akár trafikok osztogatásáról van szó, akár a házaik megvédéséről – de most épp nem válogat. Lassan elázunk. Ott ülünk mind, a szomszéd, a szomszéd szomszédja, ki ezt hoz, ki azt, ki csak saját magát.

Már elfogadtunk mindent, nézzük az emelkedő vizet, milyen elegánsan úszik a vadkacsa a kertünkben, hallgatjuk Orbán Viktor árvízi bemondót az „IttaKossuthrádiónyolcóráshíreketmondunkárvízikülönkiadásunkathallják”-ban, szelíd részegek, feladva már pincét, garázst, a teraszunkról katasztrófaturistáskodva, egy-egy poharat összekoccintva, vízmérceállásokat találgatva, vajon mi, akik itt ülünk, s alattunk zúg a víz, mihez viszonyítsuk magunkat, Nagymaroshoz vagy Budapesthez, kenuval közlekedünk, mentünk ezt-azt, kinek mi fontos, megpróbáljuk megúszni, együtt vagyunk, a garázs oda, a pince oda, oda minden, csak a víz jön kitartóan, rendíthetetlenül, mint Orbán Viktor, és tudjuk, hogy előbb-utóbb vége lesz, elkezd majd apadni, szép lassan eltűnik, csak a szennyet és a mocskot hagyja maga után, hordalékként cipelve szebb óráinkat. Nincs mese, fertőtleníteni kell, és irthatjuk a hangyákat.

-
FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.