Szexista társadalom
– Mostantól könnyebb lesz az áldozatoknak?
– Mindenképpen örvendetes, hogy van egy tényállás, amire építeni lehet. A jogalkalmazón, vagyis a rendőrségen, az ügyészségen és a bíróságon múlik, hogy ténylegesen jobb lesz-e a helyzet. A legtöbb ügy az ügyészségeken bukik el. Ritkán ismerik fel a párkapcsolati erőszakot és terelik a nyomozást a helyes módszerek irányába. Talán azért, mert az elmúlt húsz évben egyetlen a témába vágó továbbképzést sem indítottak, és az ügyészek nem hajlandóak részt venni a NANE képzésein sem. A hatóságok közül e téren a rendőrség a legnyitottabb. Ugyanakkor még mindig sikkadnak el ügyek azért, mert a rendőr azt mondja a bántalmazottnak: nem érdemes eljárást indítania, úgysem jár sikerrel. A rendőrség addig nem indít eljárást, amíg nem lát annyi bizonyítékot, amivel feltételezi, hogy az ügyészség biztosan nem fogja visszadobni az ügyet. Olyan esetekről is hallunk, amikor az áldozatoktól várják el annak bizonyítását – például egy videofelvétellel, vagy tanúk előtti megveretéssel –, hogy valóban érte őket sérelem.
– Változtathat ezen az új szabályozás?
– A rendőrség számára hasznos, ha fehéren-feketén leírják, hogyan kell eljárni. A statisztikájukat rontja, ha az ügyészség visszadobja az ügyet, vagy a bíróság nem találja megalapozottnak a vádat. Minél konkrétabban határozza meg tehát a jogszabály, mit kell és lehet tenni, annál valószínűbb, hogy a rendőr úgy gondolja, fel tud lépni, és annak lesz eredménye. Tudatosítani kell, hogy mostantól a párkapcsolaton belül elkövetett könnyű testi sértés hivatalból üldözendő. A társadalom körében is kampányt kell indítani, hogy az áldozatok tisztában legyenek vele: már amiatt is indíthatnak magánvádas eljárást, ha partnerük megalázóan bánik velük, vagy gazdaságilag ellehetetleníti őket.
– Kampánynak egyelőre semmi jele. Az élettársa bántalmazásával hírbe hozott Balogh József ügyét viszont a Fidesz vezető politikusai magánügynek nyilvánították. Ilyen elutasító közegben vajon mernek-e majd a jogaikra hivatkozni a nők?
– Mítosz, hogy nem fordulnak a rendőrséghez az áldozatok. Igaz, a feljelentések zöme elsősorban a testi sértésekre vonatkozik. A gazdasági vagy lelki kizsákmányolás ügyében gyanítom: elsősorban olyanok kezdeményeznek majd eljárást, akik már nem élnek együtt partnerükkel, de változatlanul ki vannak téve – például a közös gyermekek kapcsán – a terrorizálásnak és a gazdasági ellehetetlenítésnek. A magánindítványok nagy része azon bukik el, hogy a sértettől úgy várják el a hatóságok a feljelentést, hogy közben nem nyújtanak neki biztonságot. A rendőrök által kiadott, egyébként sem túl nagy számú távoltartási határozat felét a bíróságok megszüntetik. Az áldozatoknak menedékházak híján nincs hová menniük, így kénytelenek bántalmazóikkal együtt élni. Azt viszont senkitől nem lehet elvárni, hogy a börtönőrére árulkodjon.
– Pláne, ha a társadalom is a börtönőr mellett áll.
– A társadalom nem olyan elutasító, mint egyes parlamenti képviselők. A parlament összetétele – 92 százalék férfi – nem képezi le a társadalmat. Annak ellenére, hogy most egy viszonylag jó törvényt szavaztak meg, sok képviselő úgy tesz, mintha átlagon aluli tudással rendelkezne a párkapcsolati erőszakról. A magyar társadalom viszont egyértelműen elutasítja az erőszakot, és úgy gondolja, fel kell lépni ellene. A Halász Pálma által 2011 végén indított akció során rövid idő alatt 106 ezer aláírás gyűlt össze.
– Sokan mégis az áldozatokat hibáztatják sorsuk alakulásáért.
– Változatlanul kevés a konkrét ismeret ezen a téren. Nem a férfiak, de bizonyos férfiasnak elfogadott magatartások ellen kellene állást foglalni. A kettőt a többség nem tudja szétválasztani, és mivel a férfiak ellen nem akarnak állást foglalni, inkább azt keresik, miben lehet vétkes az áldozat. Észre kell venni, hogy a párkapcsolati erőszak azoknak a férfi magatartásoknak az extrémebb megjelenése, amelyeket a magyar társadalom elfogad. Ha például egy kapcsolatban nem mindig az történik, amit a férfi akar, könnyen rámondják, hogy papucs. Ha viszont egy férfi eldicsekszik azzal: jól megmondta a feleségének, hogy kövér disznó, nem szólnak rá, milyen megalázóan viselkedik, hanem vele nevetnek.
– Mit érnek akkor a papírra vettet jogok, ha a magyar társadalom valójában elismeri a férfiak előjogait?
– Egy tanmese szerint valaki a folyóparton sétálva rengeteg csecsemőt lát fuldokolni a vízben. Beugrik, és elkezdi őket kidobálni a partra. A következő arra járó szintén beugrik, és elkezdi úszni tanítani a csecsemőket. A harmadik arra járó viszont tovább sétál. Amikor megkérdezik tőle, miért nem segít, azt feleli: felmegyek a forráshoz és megnézem, ki az az elvetemült, aki csecsemőket dobál a vízbe. Nem szabad sorrendet felállítani. Annak, aki épp fuldoklik, arra van szüksége, hogy azonnal kimentsék. A mentéshez egy jogszabály és egy felkészült igazságszolgáltatási rendszer kell.
– A nőszervezeteket gyakran vádolják azzal, hogy nőkérdést csinálnak a párkapcsolati erőszakból, holott a bántalmazottak között férfiak is vannak.
– Ez valójában férfikérdés. A párkapcsolati erőszak elkövetői 95 százalékban férfiak, a halálos áldozatok kétharmada nő. A nők által megölt férfiak nagy része bántalmazó volt, és a nők sokadszori kérésre sem kaptak segítséget a hatóságoktól, így nem láttak más kiutat. A bántalmazó kapcsolat abban különbözik a rossz kapcsolattól, hogy utóbbiból ki lehet lépni, a bántalmazó viszont nem engedi el áldozatát. Amikor a nők segítséget kérnek a hatóságoktól, az számukra általában élet-halál kérdés: nemzetközi statisztikák szerint addigra már nem kevesebb, mint 40, a kriminális szintet elérő bűncselekmény történik ellenük. Nem arról van szó, hogy a nők tömegével szaladnak majd a rendőrségre, csak mert úgy érzik, nem egyenrangú a párkapcsolatuk. Aki ilyesmitől retteg, valószínűleg maga is elkötelezett híve az alárendelő párkapcsolatoknak. Magyarország az egyik legszexistább társadalom Európában. A párkapcsolati erőszak ellen azért olyan nehéz fellépni, mert a férfiak tulajdonképpen egy tőlük társadalmilag elvárt magatartást jelenítenek meg vele.
