Az őszi tanévtől felmenő rendszerben vezetik be az erkölcstant, heti egy órában. A diákok, illetve a szülők választhatják a hit- és erkölcstanórát is, amivel kapcsolatban Tölgyesi Lívia sajnálkozását fejezte ki, hogy emiatt kettészakadnak az osztályok, de „bárhová ülnek be, ugyanazokat az értékeket fogják átadni nekik, mindazt, amire szükségük van”.

A tárgy leírása szerint „az embert és az emberi kapcsolatokat helyezi a középpontba” – a diákok játékos formában szerezhetnek tapasztalatokat egyebek között a jó és a rossz, a szép és a csúnya viszonylagosságáról, valamint a helyes és a helytelen magatartási formák értelméről. Bár az új tantárgyat 1. és 5. osztályosoknak vezetik be, a mintaórára harmadikosokat ültettek be, akik jobbára értetlenül, ásítozva hallgatták az oktató Arisztotelész-, Platón- és Szókratész-idézetekkel tűzdelt előadását. A tanár ezért aztán igyekezett mesélősre venni filozófiai értekezését: azt például, hogy az ember természeténél fogva társas lény, úgy próbálta gyereknyelvre fordítani, hogy „az emberek ahelyett, hogy mérgükben lecsócsálták volna egymás fejét, inkább megtanultak együttműködni, közös szabályokat felállítani, így alakulhatott ki az erkölcs”.

Ez sem igazán hatott. Annál nagyobb lelkesedéssel hallgatták a diákok a tanmesét Makk, az erdei manó és a gonosz boszi viszontagságairól, olyannyira, hogy komolyabb hitvita alakult ki arról, hogy vajon a boszi alapvetően gonosz, avagy a szíve aranyból van, hiszen mégiscsak meggyógyította azt a szerencsétlen kiscicát.

– Gonosz, mert annak néz ki – szögezte le az egyik fiú, amit a tanár néni ráhagyott, így a sztereotípia győzött –ahogy a családi szerepekkel kapcsolatosan is: a mintaórán annyi hangzott el csupán, hogy a férfi lövi a szarvast, mert „ő tartja el a családot”.

Na most elképzelhető, hogy ezzel kapcsolatosan más mintái vannak a tanórán ülő gyerekeknek és más Hajduné Tölgyesy Líviának, mindenesetre szerencsére buktatni nem fognak, mert – mint kiderült – „még a végén szívrohamban kimúlna a gyerek”.

Matatás az ágyék körül

Tölgyesi Lívia a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskolán magyar szakos tanítónőként és a veszprémi Pannon Egyetemen etika, ember- és társadalomismeret tanári szakon végezte tanulmányait; honlapján olvasható önéletrajza szerint az alsó tagozat 2. osztályában „hivatalosan bevezette” a gyermekfilozófiát, a gimnázium 4. osztályában pedig etikát, filozófiát tanított, emellett különböző etikaprojekteket írt kisiskolások részére. Több gyerekkönyv, tanítási segédlet szerzője, de „felnőtt meséket is írt”. Az Álkirálynő című műve például Velencében játszódik, a szerző előszava szerint „merjünk a bohém komédiásokkal keveredni és velük együtt nevetni, üldözzük el együtt a veszélyt, ha már bűn kígyói bemerészkedtek közénk, és keverjük együtt az üstben fortyogó kellemesen pikáns történéseket az olasz boszik leszármazottaival”.

A tolgyesilivia.com-on olvasható könyvből álljon itt egy részlet:

„Fél órás csúszással, de végre elkezdődött az első próbajelenet, amelyben a mára tervezett feladat az volt, hogy a heves szerelmes csókokat hosszas becézgetéssel és buja ölelésekkel tarkított végső beteljesülés kövesse, ahol a »herceg« elveszíti a szüzességét. A bárónő éppen egy fogadásról érkezett, teljes pompájában bevonult és kihívóan illegette magát, miközben elfogadta a feléje nyújtott vörösbort, ám tettetett ügyetlenségében az egészet a hercegre öntötte. Felugrott és, hogy jóvátegye, selyemkendőjével törölgette végig az ifjút, aki minél lejjebb csúsztak a kecses női kacsók, annál nagyobb zavarban volt, de már megállíthatatlannak tűnt a folyamat. A fiatal herceg egyre izgatottabban vette a levegőt, kapkodó kezekkel próbálta, hol elhárítani az ágyéka körül matató hölgyet, hol pedig kibogozni a hatalmas tömegű ruhakölteményből partnerét, aki viszont előrelátóan meglazította a zsinórokat, így gyorsan és látványosan lehullott róla az alsóruha kivételével minden. Ott állt karcsú derekával és a leheletnyi vékony selyemmel takart duzzadt kebleivel, oly csábítón és hívogatón, hogy a »herceg« ösztönösen is tudta, mi a dolga. Heves csókokkal illette hol az egyik, hol a másik domborulatot, nem kímélve a drága alsóruhát, azt egyszerűen letépte, majd magával rántva partnernőjét, az ágyra huppantak. Az asszony lágyan kibontakozva a csókok özönéből, egyre lejjebb csúszott, és a nadrágot tartó pántokat oldva hajolt a herceghez egyre közelebb… A takarót egy mozdulattal lerántotta Robertóról és a színésznőre terítette, de közben láthatóvá vált a pőrén maradt férfi altest. – Erre vagy olyannyira oda, te férfiak gyöngye?! Krumplinudli – mondta Laura mintegy maga elé, magyarul, aminek értelmét nem értette, de megérezte Roberto, el is fordította fejét, miközben egy párnát igyekezett maga elé szorítani, de az talán a női lelkek felé húzott inkább, mert megmakacsolva magát nemhogy eltakarta volna a színész pucérságát, hanem megpattanva a rántástól, leesett az ágyról.” (Álkirálynő és a szeszélyes Velence arcai, mintaolvasat; tolgyesilivia.com)

A Szókratész-idézetek nem hatottak