Családi tragédiák: A megoldás a halál?
Rendőrségi szempontból mindkét ügy „egyértelmű”. Valójában még a sokat tapasztalt nyomozók sem értik pontosan, mi okozta a tragédiákat.
A szigetszentmiklósi drámára talán még van magyarázat. Adott egy hirtelen haragú, 42 éves férfi, akinek ajtót mutatott az élettársa. Persze a környezetük szerint ez sem egyértelmű: kitették a szűrét a házból, ahol élettársa szüleivel éltek, de megengedték neki, hogy vissza-visszajárjon. Sőt voltak, akik pár nappal a dráma előtt még látták együtt a párt, szerintük nem úgy tűntek, mint akiknek elváltak az útjaik.
Két hete aztán valamin összekülönbözött a kitett élettárs a párjával és annak szüleivel. Szó szót követett, majd egy kalapáccsal szinte péppé verte egykori szerettei fejét. Egyedül párja 62 éves apja élte túl a mészárlást. Közvetlenül a vérengzés előtt a szülők még fel tudták hívni a közelben élő rokonaikat, hogy jöjjenek segíteni, mert baj van. Elkéstek. A családirtás egyetlen túlélőjét a ház melletti dzsindzsásban találták meg véresen.
A helyszínre érkező rendőröknek már csak annyit tudott mondani, hogy lánya élettársa „tette”, aztán elájult. Azóta sem tudták kihallgatni a nyomozók, csak remélni lehet, hogy túléli a történteket.
A férfit korábban látták a házból elmenni, de a szemtanúk szerint nem volt véres. Később kiderült, megfürdött és ruhát váltott. A szigetszentmiklósi ház fürdőkádjában a rendőrségi helyszínelők vérnyomra bukkantak. Meglehet, fürdés közben döbbent rá, hogy mit tett. Valószínűleg nem akart börtönbe kerülni, de az is lehet, hogy csak a kétségbeesés, a düh és az adrenalin hajtotta: pár órával később Budapesten vonat alá vetette magát. Azonnal meghalt.
A Szigetszentmiklóson történtekkel csak részben hasonlítható össze a múlt hét végi szentendrei tragédia. Két középkorú ember, egy 47 éves nő és egy 56 éves férfi elhatározta, hogy a Duna-parton véget vet életének. Bár formailag a férfi lelőtte a nőt, majd magával is végzett, a rendőrségnek címzett levelükből kiderült: közös elhatározással döntöttek az önkéntes halál mellett.
Az asszony szülei a közelmúltban hunytak el. Szülei, majd az örökölt és az egész életében összegyűjtött vagyonkájának fokozatos elvesztése – nem tudták már fenn- és megtartani a lakásukat –, úgy tűnik, elviselhetetlen terhet jelentett számára.
Élettársa, aki egykor katonaként szolgált, taxizott, és elhatározta, hogy eltartja párját. Szomszédjaik szerint, ha veszekedtek is olykor, soha nem estek túlzásba, és rendszerint – amennyire hallották – épp a körül folyt a vita, hogy az asszony dolgozni szeretett volna, párja viszont nem engedte, mondván, el tudja ő tartani.
Amennyire az elmúlt pár nap alatt a rendőrségnek sikerült tisztáznia, amolyan lassan elszegényedő, gyermektelen párról volt szó, ám még messze nem szegényről. A férfi a családjával már évek óta nem tartotta a kapcsolatot, édesanyja mélyszegénységben él vidéken, de semmit nem tud a fiáról. A rendőrök értesítették a haláláról.
Még vizsgálódnak a Pest megyei nyomozók, bár nem sok reményt látnak arra, hogy sikerül kideríteniük, végül is mi vezetett oda, hogy az a két ember gyémántköves gyűrűt és jó minőségű ruhát vásárolt magának, majd kiment a Duna-partra, nejlont terített a földre, rá takarót, az egyik végébe a sarkokra egy-egy cserép virágot tettek, majd egymás mellé feküdtek, és eldobták az életüket.
Búcsúlevelüket a rendőrségnek címezték. Elnézést kértek benne, és végrendelkeztek is. Leírták, hogy lényegében erre az alkalomra vásárolt gyűrűiket kinek adják majd az eljárás végén, s hogy maradék vagyonuknak milyen sorsot szántak.
Egy a konkrét ügyet nem ismerő szakértő szerint kilátástalannak láthatták az életüket, ezért választották inkább a közös halált. Egyelőre a rendőrség sem lát más magyarázatot, de a vizsgálat még nem zárult le.
A megjósolhatatlan jövő és az „elfogyó élet”
Minden eset egyedi, minden tragédia mögött más-más kiváltó okok húzódnak meg. Olykor az időjárás, vagy egy pillanatnyi, semmivel sem magyarázható „zárlat” miatt dobja el valaki magától az életet vagy kezd gyilkos ámokfutásba. Végh József kriminálpszichológus szerint azonban – Magyarországon legalábbis napjainkban – sokan a kilátástalanság, a jövő megjósolhatatlansága miatt dobják el maguktól az életet.
Az öngyilkosság és az úgynevezett kiterjesztett öngyilkosság (amikor valaki megöli a párját vagy éppen az egész családját, majd magával is végez) jellemzően nem előzmény nélküli, nem hirtelen elhatározástól vezérelve követik el. Ez folyamat, amit valamilyen trauma, általában az élethelyzetben bekövetkezett drasztikus, elháríthatatlan és kezelhetetlennek tűnő változás indít el, amit egy háromszoros általánosítási folyamat követ.
Először azért emészti magát a változások elszenvedője, hogy nem sikerült megelőznie a történteket. Majd amiatt, hogy általában neki semmi sem sikerül. Végül már az egész életét kilátástalannak, eleve kudarcra ítéltnek látja, és úgy ítéli meg, nincs más megoldás.
Nem könnyű meghozni a döntést, hogy az ember véget vet az életének, de sokan úgy vannak vele, még mindig az a kisebbik rossz annál, ha még évekig kellene teljes kilátástalanságban élni, szenvedni, küzdeni a reménytelenséggel.
Magyarországon a WHO adatai szerint 2011-ben közel 2500-an követtek el öngyilkosságot, és úgy 30 ezren kísérelték meg eldobni maguktól az életet; utóbbiak között azonban a valódi öngyilkossági kísérletekhez képest igen nagy számban vannak a környezetnek szánt jelzésként, segítségkérésként értékelhető esetek.
Jellemzően szerelmi bánat és az anyagi kilátástalanság miatt döntenek a legtöbben így. A legtöbb öngyilkos a 45–55 év közötti férfiak, valamint a szerelmi bánatukat halálba fojtó tinik és a 70 felettiek közül kerül ki.
Végh József szerint az országra és a polgáraira egyaránt jellemző rossz problémamegoldó és konfliktuskezelő stratégiák, illetve a hatékony megoldások hiánya okozza a legtöbb tragédiát. Az emberek nem látnak követendő és követhető mintákat. Jellemzően a körülmények változása esetén magukat a körülményeket próbálják megváltoztatni, ami lehetetlen, ahelyett, hogy alkalmazkodnának azokhoz. Máról holnapra élnek emberek, aminek egyik velejárója, hogy bele sem gondolnak, mi lesz, ha megszűnik a munkahelyük, vagy más csapás éri őket, nem készülnek fel arra, hogy esetleg tíz vagy húsz év múlva valami egészen mást csináljanak, mint addig. Így, amikor drasztikus változás következik be a mindennapjaikat alapvetően befolyásoló körülményekben, hirtelen elfogy az életük. Képtelenné válnak az alkalmazkodásra, és tehetetlenségükben vagy önmaguk, vagy mások ellen fordulnak.
