A TK-t erre hozták létre. A mai magyar politikai közvélemény-kutatás (és médiaelemzés, közönségmérés) mögött túlnyomórészt az a szakértelem áll, ami a TK-ban halmozódott föl. Jelentős részben ma is egykori TK-soknak köszönhetjük, amit a közvéleményünkről tudunk. Amit pedig a magyar nép Kádár kori véleményéről, szellemi állapotáról tudhatunk, azt lényegében a TK egykori kutatásaiból tudhatjuk. Ezt a tudást több mint két évtizede szinte senki nem használja. A „TK3.0 – Avagy hazudtak-e az emberek a Kádár-rendszerben” című konferenciát nemrég az OSA Archívumban sok ismert, egykori TK-s előadóval (Csepeli György, Hammer Ferenc, Hann Endre, Tardos Róbert, Terestyéni Tamás, Tímár János, Vásárhelyi Mária stb.) elsősorban azért rendezték, hogy ez ezentúl másképp legyen.

A szovjet blokkon belül a mi diktatúránknak az volt a sajátossága, hogy (nyilván ’56miatt) jobban tartott a nép haragjától és inkább kereste a kegyét, mint a társdiktatúrák. Ebből a tartásból és keresésből logikusan következik, hogy itt akarták leginkább megismerni a közvéleményét és a pártállami médiának a közönségre gyakorolt hatását. Ezért aztán itt hoztak létre –az 1968-as „új gazdasági mechanizmus” reformhullámában – egy olyan közvélemény- és médiakutató intézetet, melynek nem volt párja a szovjet blokkban. Ilyen méretekben, ilyen hosszú ideig, ilyen szakmai megalapozottsággal, a világszínvonalat módszertanilag ilyen közelről követve sehol nem kutatták a közvéleményt és a tömegkommunikációt a szovjet blokkban, mint a TK-ban.

A TK élére adminisztratív igazgatónak Vészits Ferencet állították, aki egyben a „belügy” embere is volt, a tudományos igazgató pedig, aki azután a megszűnéséig vezette és fémjelezte az intézetet, Szecskő Tamás lett. Ő 1967–68-ban az Egyesült Államokban tanulmányozta a közvéleménykutatást, nyilván eleve azért küldték ki, hogy megszerezze a TK vezetéséhez szükséges kompetenciát. Ő akkor 36 éves volt. Következetesen magánál jóval fiatalabb kutatókat alkalmazott, tehát igencsak fiatal csapattal indult. A TK kivételes anyagi lehetőségekkel rendelkezett, főállású kérdezőbiztosokat (ilyenek már rég nem léteznek) mozgatott személygépkocsikkal az ország egész területén. A TK-hoz tartozott egy jó nagy kiadói részleg. Ez jelentette meg a kutatások eredményei, a kutatók tanulmányai és módszertani kézikönyvei mellett a Jel-Kép című szakfolyóiratot és a tudományterület számos alapművét magyarul. A TK kiadványai nem kerültek forgalomba, ISBN számuk sem volt.

A TK egyedülálló könyvtárral rendelkezett. A nemzetközi, mindenekelőtt az angol nyelvű szakirodalom jelentős részéhez csak itt lehetett hozzáférni. Jól tájékozott, szemfüles ellenzékiek a TK könyvtárában olvasgatták a C-bizalmast, a pártközpont számára készített sajtóösszeállításokat és a zárt terjesztésű, számozott könyveket, például Trockij önéletrajzát vagy Che Guevara naplóját. Ezek itt szabad polcon voltak. A TK-ban egynéhány kutató jelentős szamizdatforgalmat is lebonyolított, zavartalanul.

A nyilvánosság kutatása normális esetben elsősorban a nyilvánosságot szolgálja. A pártállam azonban nem a normalitás világa. Abban a nyilvánosság kutatása mindenekelőtt a pártközpontot szolgálja, s a kutatás feltétele éppen a korlátozott nyilvánosság. A kutatási eredményeket, jelentéseket különböző átmérőjű zárt körökben terjesztették, s a kör méretét a kiadványok színei jelölték. A legszűkebb körben tartott „kékekből” például, ahogy a konferencián hallottuk, valószínűleg csak tíz példány készült, ebből kilenc a pártközpontba került, a tizedik Szecskő Tamás páncélszekrényébe. A „kényes” kérdések kutatásának feltétele tehát az volt, hogy az ország ne szembesülhessen a saját véleményével. Ne tudhasson róla például, hogy a polgárok 45 százaléka már akkor (1986-ban) is szükségesnek mondotta a politikai reformokat, amikor a párt álláspontja ezzel ellentétes volt. Arról sem, hogy miközben az ország gazdasági helyzetének megítélése csak a nyolcvanas évek második felében változott negatívra, a megkérdezettek a saját anyagi helyzetüket már réges-rég nagyon is negatívnak ítélték. 1981májusában azzal az állítással, hogy „a lengyel munkások azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni”, a megkérdezetteknek csupán 18 százaléka értett egyet, 73 százaléka nem! Kevesebben vélték úgy, hogy a sztrájkoló munkások „szembefordultak a néphatalommal” (41 százalék), mint ahányan ezt cáfolták (44 százalék). Hogyan is engedhette volna a párt, hogy az emberek megtudják egymásról, nem hiszik el, amit hazudnak nekik?! Kivált, hogy nyilvánvaló volt: a valóságos vélemények még sokkal kedvezőtlenebbek az állampártra nézve, mint a mérhetők. Még demokratikus viszonyok között is sokan mondják a saját véleményük helyett azt, amit vélekedésük szerint elvárnak tőlük. Diktatúrában pedig ezeknek a konformista válaszoknak az aránya még sokkal nagyobb.

Magam is dolgoztam alkalmi kérdezőbiztosként a nyolcvanas években, tapasztaltam, milyen gyakran kezelték a kérdezőbiztost elháríthatatlanul a hivatalosság embereként, aki mintegy ellenőrizni jött a véleményüket. A TK állandó, bejáratott kérdezőbiztosai egyezményes jelekkel jelölték a kutató számára a kérdőív felvételekor szerzett benyomásaikat. Ezek egyike volt a hullámvonal, ami azt jelentette, hogy „hazudik, mint a vízfolyás”.

Az „elvárt válasz” megadása a saját válasz helyett általános módszertani probléma, ami diktatúrában sokkal súlyosabb. A konferencián hallottunk néhány szellemes megoldást ennek a torzításnak az ellensúlyozására, de persze ennek lehetőségei erősen korlátozottak.

A TK a pártközpont megrendelésére kutatta a közvéleményt, s az első időkben előfordult, hogy a megrendelésbe a titkosszolgálat is beleszólt. Megtörtént, hogy a belügy kérésére egy megfigyelt kört is lekérdeztek, de az egyes személyek válaszait akkor sem lehetett elkülöníteni. Kezdetben még a főállású kérdezőbiztosok alkalmazásához is a titkosszolgálat jóváhagyása kellett. A TK adminisztratív igazgatója kvázi hivatalosan a „belügy” embere volt. A TK vezetői egyébként is napi kapcsolatban voltak a pártközponttal, de egyben szigetelő réteget is képeztek a kutatók és a politikai megrendelők között, és a kutatók számára diktatúrában egészen kivételes mértékű autonómiát biztosítottak. Gyakorlatilag teljes módszertani szabadságot és széles körű lehetőséget saját szakmai érdeklődésük követésére. Az ellenzéki beállítottságú munkatársakat is fedezték.

A TK-t a hírhedt APO, a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya felügyelte. Érdemben mindig, 1985-től, amikor a TK kivált a Rádióból és önálló intézmény lett, formálisan is.

1988-ban az intézetet átkeresztelték Magyar Közvélemény-kutató Intézetre. A rendszerváltás éveiben ebből nőttek ki a legjelentősebb politikai közvélemény-kutató cégek. 1989-ben Hann Endre vezetésével kivált egy kis csapat, és megalapították a Mediánt. 1990-ben Levendel Ádám vezetésével kivált egy nagy csapat, és sajátos privatizációs technikával létrehozták a Szonda Ipsost. Mások a Galluphoz kerültek.

Az intézet helyzete gyökeresen megváltozott. Immár senki nem tilthatta meg, hogy nyilvánosságra kerüljenek a hatalom számára kellemetlen eredmények. Az például, hogy a taxisblokád idején az ország népe sokkal inkább a taxisok, mintsem a kormány mellett állt. A kormánynak viszont senki nem tilthatta meg, hogy az ilyen kellemetlen eredményeket előállító intézetet rövid úton, jogutód nélkül felszámolja. Ezt 1991 végén meg is tette. Nem csupán azért,mert nem tetszettek neki a kutatási eredmények, de azért is, mert már ott toporgott türelmetlenül a küszöbön az osztrák vevő, aki privatizálta a TK székhelyéül szolgáló épületet. (Nevezetes épület ez, az állampártok kedvence, egykoron itt tanyázott a Magyar Élet Pártja, azután pedig a Magyar Dolgozók Pártja, ’56 történelmi napjaiban itt vette át a hatalmat Nagy Imre, itt írták a forradalmat elismerő beszédeket Nagynak és Kádárnak.) Amúgy demokratikus államban nincs is létjogosultsága állami közvélemény-kutató intézetnek, de ettől még a TK örökségének megőrzéséről az államnak kötelessége lett volna gondoskodni. De nem gondoskodott. Már pakolták ki az utcára a TK anyagait, amikor sikerült riadóztatni Kosáry Domokost, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökét, hogy tegyen valamit. Tett. Létrehozta az MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportját, mely nem volt ugyan jogutód, de átvette a TK kutatásainak anyagát. A kutatócsoport tizenöt fővel indult, és kezdetben még a régi kutatások újabb adathordozókra való átmentésére is volt pénze, meg a könyvtár működtetésére is. Aztán a pénz egyre fogyott, a csoport lehetőségei egyre szűkültek, mígnem teljesen elfogytak. Már csak hárman dolgoztak ott, amikor a kormányzat a kutatócsoportot 2010 végén jogutód nélkül megszüntette. A TK öröksége azóta gyakorlatilag gazdátlan. Be van zárva egy hatalmas szekrénybe, és további feldolgozás nélkül nem is használható.

A kutatócsoport felszámolása után Vásárhelyi Mária, a három utolsóként megmaradt kutató egyike elkezdte összegyűjteni a TK egykori kutatóitól a TK egykori kutatásainak anyagát, és helyet, valamint feldolgozási lehetőséget kért számukra az OSA Archívumtól, mely minden magyarországi instanciától független, ahol tehát ez a tudásanyag végre biztonságban lehet és a nyilvánosság rendelkezésére állhat. A kutatók körében üdvös és elterjedt szokás hazavinni és megőrizni kutatási anyagaik egy-egy példányát. Vásárhelyi Máriánál is sok ilyen anyag volt, másoknál is. Ezeket másolatban bevitték az OSA-ba, az OSA pedig vállalta, hogy az anyagot feldolgozza, kutathatóvá teszi, az adatállományt rekonstruálja, és a modern számítógépes alkalmazások számára megfelelő formát ad nékik. Ennek a munkának a nagy részét már elvégezték, a többi folyamatban van. Mindenesetre most már bárki besétálhat az OSA-ba, a TK egykori kutatásainak javát elérheti, másolhatja, elviheti, fölhasználhatja, későbbi, jelenkori eredményekkel összevetheti. És ezt a lehetőséget minden történésznek, szociológusnak, újságírónak és érdeklődőnek nyomatékosan a figyelmébe ajánljuk.

A korszakkal foglalkozó történészek pedig rávethetnék magukat a TK intézményi irataira. Ezekből értelemszerűen kevés került be az OSA-ba, mert túlnyomórészt nem a kutatók birtokában voltak. A fentiekből bizonyára kiderült, hogy a TK nagyon sajátos politikai helyzetben volt. A kapcsolati hálózata, a hatalommal, annak különböző intézményeivel, személyiségeivel vagy éppen a „belüggyel” való kommunikációja, a kutatási megrendelések háttere, az eredmények fogadtatása fölöttébb izgalmas és tanulságos lehet. Ezek az intézményi iratok szabályos módon a Magyar Országos (azóta Nemzeti) Levéltárba kerültek, s majd félszáz folyómétert tesznek ki. Nagyot foghat, aki ebbe az anyagba beleugrik, de nem biztos, hogy mindent megtalál. Állítólag magánszemélyek is őriznek még súlyos intézményi titkokat, de erről csak ezen magánszemélyek mondhatnának biztosat. 

Szecskő Tamás szociológus, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont igazgatója egy 1984-ben készült képen