Most akkor három lehetőség adódik. A szingli fiatalok tesznek az állami társkeresőre. Talán érdekelné őket a kormányzati kerítés, csak épp hűvös, borult, álmosító időben nem volt kedvük balettozva ismerkedni. És akkor még előfordulhat az is, hogy esetleg valóban Soltész államtitkárnak volt igaza: az „egyetemistakorú fiataloknak” a tanulás mellett nincs idejük ismerkedni, s bármilyen csábítóan hangzott is az állami társkereső „buli”, nem tudtak részt venni azon, hiszen jegyzeteik felett kellett görnyedniük tegnap délután.

Az viszont egészen biztos: a gyerekek, a nyugdíjasok, az érdeklődő párok, a középkorú házastársak és a sajtó nagy számban megjelent képviselői mellett alig-alig lehetett barátot, barátnőt kereső fiatallal találkozni az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával szervezett első budapesti állami társválasztón a Nemzeti Táncszínházban tegnap.

A fiatalok visszafogott érdeklődése persze az elmúlt egy hónapban történtek ismeretében aligha meglepő, hiszen a kormányzaton kívül lényegében mindenki felismerte: hamvába holt az államilag forszírozott társkeresés. Soltész Miklósra, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkárára már április elején özönlöttek a bírálatok, miután bejelentette: Társválasztás, párválasztás címmel mozgalmat indítanak egyetemistakorú fiataloknak, hogy segítsék azokat, akiknek elfoglaltságaik, a tanulás, a munka mellett gondot okoz a társkeresés.

Az ötletet azonnal számos bírálat érte, sokan valamiféle áprilisi tréfának gondolták, ám az államtitkár tényleg nem viccelt. Sőt: a tárca olyannyira komolyan vette az ötletet, hogy – miként arról már írtunk – tízmillió forintot áldozott a Budapesten és több vidéki városban vasárnapra meghirdetett első állami párválasztó találkozókra. A kezdeményezőket még azt sem tántorította el, hogy az állami társkereső ötletét egyre hevesebben bírálták. Jellemzi a helyzetet az: a rendezvény népszerűsítésére létrehozott Facebook-oldalt ellepték a gunyoros bejegyzések, ezért végül a tárca – nevetséges okokra hivatkozva – törölte az oldalt.

Született viszont helyette egy alternatív Facebook-oldal, amely a „szaporodjatok és sokasodjatok” mottóval gúnyolja ki az állami rendezvényt, s egyebek mellett a következő fiktív programokkal teszi nevetségessé a kormányzatot: „Pogó a Nemzeti Barackfa tövében”; „Házi sütemény-verseny. A legfinomabb falatokat trafik koncessziós joggal jutalmazzuk. A zsűri: Selmeczi Gabriella”; „Vakrandi a Vak Komondorral”; „Unortodox diszkó Matolcsy Györggyel”; „Lézershow Lázár Jánossal.”

Azt már persze soha nem tudjuk meg, hogy – felidézve az összetartozás dalát – hány talp lépett volna egymásra Matolcsy György unortodox diszkójában, az viszont vasárnap délután igen hamar kiderült, hogy a Szabad egy táncra? elnevezésű, balettre, néptáncra, argentin tangóra és a rock and rollra alapozott állami rendezvény nem igazán mozgatta meg a párkeresők fantáziáját. Pontosabban: este hét után néhány száz fősre duzzadt ugyan a csapat, ám sokan közülük láthatóan nem szimpatizánsként vettek részt az eseményen. Erre utal, hogy hiába szegeztük huszonévesnek látszó fiataloknak a kérdést: párt keresnek-e, a megszólítottak többsége hüledezve kérdezett vissza: itt? Az idősebbek inkább nevetve reagáltak, mondván, ők csak a táncelőadásokra voltak kíváncsiak.

– Feljöttünk a Várba csajokat nézni – kezdi biztatóan a táncszínház előterében két barátjával várakozó, Tiborként bemutatkozó egyetemista. Már-már azt hisszük, végre találtunk valakit, akinél célba talált a kormányzati propaganda, de aztán kiábrándítóan folytatja a srác: –Szóval korzóztunk, stíröltük a csajokat, és akkor láttuk a táblát itt, hogy ingyen van valami rendezvény, ezért benéztünk. De már itt sem vagyunk, mert ahogy nézem a táncszínház táncoslányain kívül nincsenek jó csajok.

Miközben bent a túlnyomórészt középkorú, családos közönség a fellépő táncosok előadásait nézi, kint az épület előtt kisebb csoport verődik össze. A gyülekezet egyik tagját, egy negyvenes éveiben járó asszonyt kérdezzük, miért jött a táncszínházba. Azt feleli: „Tüntetni.” Kiderül, hogy társaival együtt a Szolidaritást képviselik, s azt tervezték, kisebb villámtüntetéssel jelzik majd, „nem ilyen ökörségekre kellene költeni az adóforintokat”. Tanos Áron, a szervezet ifjúsági tagozatának vezetője közben apró, a rendezvényt és a kormányt kigúnyoló bemutatkozókártyákat vesz elő: „Keresem trafiknyertes vagy földtulajdonos páromat”; „Keresem népes családra és házimunkára vágyó páromat.” A flashmob szervezője a maga részéről ezt a kártyát tűzte ki a kabátjára: „Helló, Áron vagyok. Kormánytag a rokonom. Dugunk?”

A kitűzőket viselő fél tucat tüntető megpróbált bejutni a rendezvényre, ám a biztonsági őrök útjukat állták. Noha párválasztóként, társkeresőként önmaga paródiájává vált a vasárnapi rendezvény, a tényekhez tartozik az is: a Nemzeti Táncszínház szervezésében létrehozott program a közönség megkérdezett tagjai szerint színvonalas volt. Amikor a rendezvény főszervezőjének, Dalotti Tibor táncművésznek felvetettük ezt a kettősséget, s hogy talán hagyni kellett volna a csudába ezt a párválasztásosdit, elég lett volna csak egy táncbemutatót meghirdetni, csupán annyit felelt: „Engem, ha lehet, a táncról faggassanak, mert csak szakmai kérdésekben vagyok kompetens. Minden más kormányzati hatáskörbe tartozik.”

Demonstráló