Innen szép felállni
– Jelentős vagyonukat elvették az 1950-es években. Mennyit és hogyan?
– Nagyapám 220 holdon gazdálkodott, és Csanád vármegye képviselője volt. A felmenőim a legnagyobb adófizetők közé tartoztak az akkor még közel 10 ezer lakosú Kunágotán, és számos közfeladatot elláttak térítés nélkül. 1952. szeptember 15-én minden vagyonunkat elvették. Nemcsak a földet, hanem a 21 épületből álló tanyánkat is. A községi tanács azt írta határozatában: az elvett épületekért kártérítést kapunk – de azóta sem kaptunk egy vasat sem. Édesapámat ítélet nélkül elvitték a börtönbe, és csak Sztálin halála után, egy éjszaka hozták haza. Sohasem felejtem el: hozzábújtam az ágyban, és a kezem elveszett a hátán lévő szőrben. Attól nőtt ki a szőrzete, hogy a tél közepén a Csillag-börtönből kivitték nádat vágni a Fehér-tóra, léket vágattak velük, és rendszeresen belehajtották őket a jeges vízbe. Ezek az én alapélményeim a kommunista rendszerről.
„Az egész állami rendszerrel volt bajom”
– 1953 és 1989 között a nulláról indulva is jelentős státuszt szerzett magának az akkori rendszerben. Ez nem enyhített az ellenérzésein?
– A községi tanács korabeli elnöke még meg tudta akadályozni, hogy a bátyám elvégezhesse Szegeden az építőipari technikumot, ahová fölvették. Én már elmehettem Gyulára, a kertészeti technikumba, majd a Kertészeti Egyetemre – de mindenhová elkísért, hogy kisbirtokos származású vagyok, holott letöröltek bennünket a kuláklistáról, miután mindenünket elvették. Még az egyetemre is utánam írtak, de mivel népköztársasági ösztöndíjas voltam, ott már nem foglalkoztak ezzel. Amikor végeztem, a Békéscsabai Konzervgyárba kerültem. Rengeteg paradicsomsűrítményt exportáltak akkor a Szovjetunióba, és a fitoftóra nevű gomba veszélyeztette a terv teljesítését. Én alakítottam ki az előrejelzési rendszert és a védekezési technikát, amelyet az egész megyében alkalmaztak, hogy meglegyen az előírt terméshozam. Később a zöldborsó-termelési rendszerben dolgoztam, majd a Hódmezővásárhelyi Gépgyárban fővállalkozás-vezető lettem.
– Sikeres lett. Számos téesz-vezetőt ismertem, aki kulákcsaládból, hasonló sérelmekkel indult, majd elismert agrárvezető lett – vagyis beilleszkedett az akkori rendszerbe, és elégedett emberként élt benne.
– Én nem. 1982-ben, az első alkalommal, amikor lehetett, magánvállalkozó lettem. Harminc embert foglalkoztattam, és egy akkori HVG-cikk szerint a 100 legnagyobb adófizető között voltam az országban.
– Miért nem enyhült a haragja a téeszek iránt?
– Nekem az egész állami rendszerrel volt bajom. Sohasem tudtam munkahelyben gondolkodni – mindig csak feladatban. Képtelen voltam azonosulni azzal, hogy még nincs kész a munka, de lejárt a munkaidő, az emberek blokkolnak, és elmennek haza. Gyakran este 10 után is ellenőriztem, nem penészedett-e be a borsó, nincs-e benne rovarkár, vagy gyommag. Minden munkahelyen rengeteg olyan ember volt, aki mögött nem állt semmiféle teljesítmény. A feladatok túl sokfelé voltak bontva: a traktoros nem állíthatta be a vetőgépet, mert arra külön embert alkalmaztak. Számos fölösleges vezetői állás volt: egy téeszben például úgy nézett ki a hierarchia, hogy brigádvezető, ágazatvezető, főágazat-vezető, főagronómus, termelési elnökhelyettes. Ez a versenyképességet csökkentette. Alapvetően azonban azt nem tudtam elfogadni soha, hogy ami az én törvényes örökségem, azt az állam erőszakos úton elvette, és másoknak adta.
– A termelőszövetkezeti mezőgazdaságnak volt olyan része, amely világszínvonalon működött: nyugati gépeket, technológiát hoztak be, kiképeztek hozzájuk embereket. A nagyüzemek eltartottak sok olyan vidéki embert is, akinek másként nem lett volna megélhetése.
– Ez önnek olyan, mint az országnak a fociban az aranycsapat. Igen, volt egyszer, egy rövid ideig, de 60 év óta azt emlegetjük. A magyar mezőgazdaság is legfeljebb 4-5 évig teljesített világszínvonalon, és akkor is csak a termelési mutatókban, nem pedig a nyereségben. Lehet, hogy az ország szempontjából gazdaságos volt, mert keményvalutáért is tudtunk élelmiszert exportálni, vagy kaptunk érte olcsó szovjet olajat, de az adott cég szempontjából nem volt előnyös. A háromforintos kenyér a kádári életszínvonal-politika alapja volt, de az lett az ára, hogy éppen azok a vidékek szegényedtek le, ahol a legjobb a föld. A teljesítmény egészében pedig jelentős szerepet játszott a háztáji, amelyet főként a háztáji föld, a falusi darálókban megőrölt kukorica és lucerna működtetett. A Kádár-rendszer végén pedig az, hogy a háztáji bevétel családonként 500 ezer forintig adómentes volt.
A bankoké lett volna a föld
– Az 1980-as évek elejétől egyre kevesebb támogatást kapott a magyar mezőgazdaság – ellentétben az Európai Közösség országaival. Ennek ellenére munkát, jövedelmet, önbecsülést adott a vidéki emberek sokaságának.
– Az egy mesterségesen fenntartott újraelosztási rendszer volt. Azért bukott meg, mert azoktól vett el, akik a világszínvonalú részét működtették, és nem ösztönözte őket, hogy továbbra is a világszínvonalon maradjanak. A felívelés maximum 1982-ig tartott, 1986 és 1992 között pedig már a leszálló ág következett, ahol a munkabérekre való pénzt is nehezen tudták biztosítani, és nem profitot, hanem legfeljebb túlélést termeltek a nagyüzemek.
– 1992-93-tól azonban a túlélésnek is vége lett. Ha a föld kiosztásával nem szétverik őket, hanem fokozatosan zsugorodtak volna össze, akkor nem kellett volna ekkora társadalmi árat fizetni az átalakulásért.
– Tételezzük fel, hogy nincs reprivatizáció, nincs földosztás, de van kapitalista rendszerváltás – akkor mi lett volna? Tovább nőtt volna a téeszek, állami gazdaságok adóssága. A hitelező bankok egyre nagyobb tulajdonrészt szereznek bennük, majd amikor többségbe kerülnek, véget vetnek a szociális foglalkoztatásnak: hozzák az általuk választott bérlőt, aki vaskézzel fölszámol mindent, ami nem nyereséges. Három-négy falu határában termelték volna ugyanazt a növényt, 10-15 emberrel. A földesúri nagybirtok, a kolhoz típusú szövetkezet és a profitorientált tőkés nagybirtok hasonlóan viselkedik – velük áll szemben az önállóan gazdálkodó, önmagáról és a családjáról gondoskodó parasztember.
– A rendszerváltozás idején ön a teljes reprivatizáció híve volt. Kezdeményezte, hogy a téeszek tulajdonában egyáltalán ne maradjon föld. Föld nélkül nem lehet gazdálkodni. Mi ez, ha nem a termelőszövetkezetek szétverése?
– A rendszerváltozáskor a politikának megadatott a lehetőség, hogy egyszer az életben képes legyen jóvátenni mindazt, amit 1936 és 1989 között az emberekkel és az emberek vagyonával szemben elkövetett. Ez elmaradt, és a hatása a mai napig érezhető. Ezt ismerte el Raskó György, amikor megkövetett engem, hogy az akkori kormányéval szemben az én földtörvény-tervezetem volt a jó, és Kövér László, aki Kecelen kijelentette, hogy a reprivatizáció jobb megoldás lett volna annál, amit a rengeteg visszaélésre lehetőséget adó kárpótlási törvény nyújtott. Nemcsak a föld, hanem a gyógyszertárak, boltok, vágóhidak esetében is. Kiszámoltattuk: az akkori nemzeti vagyon értékének 20 százalékából meg lehetett volna oldani a teljes körű kártalanítást.
– Jól számoltak? Minden annyit ér, amennyit megadnak érte.
– De nem eladásról lett volna szó, hanem visszaadásról.
– Antall József a földtörvény tervezetét előzetes normakontrollra bocsátotta az Alkotmánybírósághoz, amely úgy foglalt állást: nem lehet megkülönböztetést tenni a tulajdon tárgya szerint, hogy a földet természetben reprivatizálják, más vagyontárgyakért kárpótlást fizetnek. Válaszul ön, hogy nyomást gyakoroljon a saját kormányára, 1991 januárjában élére állt az országban kezdődött illegális földfoglaló mozgalmaknak.
– Az Alkotmánybíróság álláspontja megegyezett az enyémmel, csak szerintem mindent vissza kellett volna adni természetben.
– A földfoglalás az akkori törvények szerint is jogellenes volt.
– Ez nem így van: az állam erőszakkal vette el a földet, az ilyen tulajdonszerzés pedig az akkor hatályos polgári törvénykönyv szerint is törvénytelen volt. Igaz, Boros Péter belügyminiszter és Balsai István igazságügyminiszter a parlamenti ülés szünetében azt mondták: ha megteszem, kikérnek a mentelmi bizottságtól. Azt feleltem: Táncsicsot nem hozták ki úgy a börtönből 1848-ban, mint engem fognak a mögöttem álló parasztok. Nem is adtak ki, sőt később Antall József miniszterelnök úr kénytelen volt leülni tárgyalni velem. Ennek eredményeként alakult meg 1992. október 13-án a mezőgazdasági bizottság, amelynek én lettem az első elnöke.
– Önök az 1947-es állapotok szerint kívánták végrehajtani a reprivatizációt. A Pallavicini grófok, vagy a kalocsai érsekség uradalmát is erőszakkal vették el – ha a magántulajdon szentsége az abszolút jogállami norma, akkor a földosztás is törvénytelen volt. Vagy az önhöz hasonló egykori parasztpolgárok politikai érdekei a jogállami normáknál is fontosabbak voltak?
– Az 1945-os földosztást nem a Kisgazdapárt, hanem a Magyar Kommunista Párt vezényelte le Nagy Imre földművelésügyi minisztersége idején. Ennek ügyviteli végrehajtása 1947 végére fejeződött be. Azért ragaszkodtunk ahhoz az időponthoz, mert akkor teljes mértékben átlátható volt a birtokpolitikai helyzet. De 1936-ig visszamenően minden, a magyar állam által okozott személyi és vagyonbeli sérelmet teljes körűen kártalanítani akartunk, beleértve az elvett zsidó vagyonokat is.
Kiengedni a házinyulat a ketrecből
– 1994. március 8-i parlamenti felszólalásában ön azt követelte, hogy a még meglévő termelőszövetkezeti tagok munkaviszonyát és fizetését szüntessék meg, mert fölélik a vagyont. Kerüljenek mezőgazdasági kistermelő státuszba, mert azoknak 1 millió forintos árbevételig sem személyi jövedelmi adót, sem tb-járulékot nem kellett fizetniük. Ez a tagok létbiztonságának felszámolását jelentette volna.
– Azt mondtam Baján, hogy be kell fejezni Magyarországon a mannaosztást, mert manna nincs, és nem is lesz. Azt is elmondtam, hogy évtizedeken át ketrecben tartották az embereket, mint a házinyulat. Kaptak lakást, ennivalót, gyógyszert, világítást. Én azt mondtam: föl kell tenni ezeket a nyulakat az utánfutóra, kivinni a lucernaföldre, és kiengedni, hogy szabadon legeljenek.
– De ez is állami erőszak volt, mert ők a biztonságos ketrecben akartak maradni. Ön más szónoklataiban szintén állatokhoz hasonlította az egyszerű téesz-tagokat: kismacskákhoz, amelyeknek bele kell nyomni az orrát a tejbe: ha nem akarnak megfulladni, majd megtanulnak lefetyelni…Ebből meglehetős lenézést lehet kiérezni.
– Ön tévedésben van, mi éppen abban akartunk segíteni, hogy megtanuljon önállóan létezni, nem pedig megfulladni. Nem hallott még Aesopus meséiről? Én abban a metaforikus értelemben használtam az állati párhuzamokat emberi viszonyokra, ahogyan ő, hogy megértessem a közvéleménnyel a valóságos helyzetet. Sajnos, nem sikerült.
– Abban a korban is volt ennek egy másik olvasata: a kisgazdák azért akarják megszüntetni a téesz-tagok munkaviszonyát, és az abból származó biztos jövedelmét, hogy visszaállítsanak egy kiszolgáltatott, olcsó napszámos réteget a visszakapott földjükre.
– Értse meg: rendszerváltozás volt! Az oroszok hazamentek, megszűnt a diktatúra, és nem volt többé ketrec. Hiába volt meg a szándék, hogy – nemcsak a mezőgazdaságban – fenntartsák a korábbi újraelosztást, az ország hitelezői behúzták a féket. Igenis ki akartam kényszeríteni a saját koalíciós partnereimtől a tulajdonnal és a birtokvédelemmel kapcsolatos törvények visszaállítását. Az akkori ellenzéki pártok ebben azt képviselték: a föld azé, aki megműveli. Ez az út az anarchiába vezet. A föld a tulajdonosáé.
Volt kertészeti terv, de a politikusokat nem érdekelte
– Miközben a téeszekből is rengeteg munkanélküli került az utcára, önök komolyan számítottak arra, hogy a városi üzemekben feleslegessé váló embereknek is munkát adnak a mezőgazdaságban. Hol talált volna megélhetést ez a rengeteg ember?
– Mi a föld hazai magántulajdonosok kezén maradását a nemzeti megmaradás zálogának tartottuk. Személyesen interveniáltam Antall Józsefnél, hogy vegyék le az állami bankok jelzálogát a termőföldről. Sikerrel jártam, és ennek következményei, hál’ istennek, máig hatnak. El van adósodva az állam, a vállalatok, a háztartások – egyedül a földtulajdon nincs eladósodva. Innen szép felállni – még mindig meg lehetne valósítani azt, amit a rendszerváltozás idején terveztem a Magyar Külkereskedelmi Kertészeti Fejlesztési Alap (KEKFA) formájában, amely részletesen kidolgozott terv volt arra, mennyi és milyen munkaigényes magyar élelmiszer fér el Nyugat-Európa piacán. Európában évi 4 milliárd dollárral nőtt akkor a friss zöldség-gyümölcs fogyasztás. Úgy kellett volna megjelennünk Európa piacán, hogy más szereplők beszállítását ne zavarja. Amikor a déli áru már kifut, az északinak a szállítása még nem kezdődik el. Ki volt dolgozva pontosan, hogy 250 hektáronként kell egy központ, mosóval, elsődleges feldolgozóval, daraboló, csomagoló üzemmel. Minden egyes gazda eldöntötte volna, mit termel, mennyit, mikorra. Egy munkahely létesítése mindössze 4 ezer dollárba került volna. Évi 4-5 milliárd dollár exportár-bevételt számoltak ki a szakértők, és a program 500 ezer magyar családnak nyújtott volna megélhetést. Ezt a tervet minden parlamenti képviselő kézhez kapta – a fülük botját sem mozdították rá.
– Miért nem? Ők a termőföldet is el akarták adósítani?
– Ők nem a nemzeti megmaradás alapjának, hanem egyszerű termelőeszköznek tartották a földet.
– Vagy talán akkorra tudták, hogy az uniós normák szerint a külföldiek földvásárlása is beletartozik a tőke szabad áramlásának körébe.
– Lengyelország miért tudott jobb feltételeket elérni a csatlakozási tárgyalásokon, mint mi? Mert fontosnak tartották ezt a kérdést. És a dánok meg tudják akadályozni, hogy a németek fölvásárolják a földjeiket? Naná! Csak akarni kell.
– Ha már Raskó Györgyöt említette, mi a véleménye arról, hogy ő volt az, aki a magyar mezőgazdaság feje fölül eladta profitcentrumot, a feldolgozóipart?
– Nem az a baj, hogy eladta, hanem az, hogy nem működik. Megvették, bezárták, még fel is darabolták a gépeket, nehogy újra használni lehessen. Mi mindent megtettünk ez ellen. Oláh Sándor képviselőtársam érte el, hogy Matolcsy Györgyöt, ma a Magyar Nemzeti Bank elnökét, akkor miniszterelnökségi államtitkárt lemondásra késztessük, mert olyan irányba vitte volna a dolgokat, amivel egyáltalán nem értettünk egyet. De Raskó György csak végrehajtója volt ennek a privatizációnak, a döntések másutt születtek.
Mit segített Zsiros Kunágotán?
– Egykor 11 millió sertés volt a magyar mezőgazdaságban, ma 3 millió sincs. Régen 6-700 ezer ember kapott onnan fizetést, még többen háztáji jövedelemkiegészítést – ennek is vége. Monokultúrás, gabonatermelő, kevés embert foglalkoztató nagybirtok válik jellemzővé. Zsiros Géza nagy részt vállalt a szövetkezeti mezőgazdaság lebontásában – de országosan nem valósult meg, amit tervezett helyette. Megvalósult-e valami ezekből az elképzelésekből az ön közvetlen környezetében: Kunágotán és a környékén?
– Készen volt a programom, amelynek első üteme egy megnyert gyümölcstelepítési pályázat volt 65 százalékos vissza nem térítendő támogatással, a második üteme öntözéses friss zöldség, teljes feldolgozással, csomagolással. Százhúsz-százötven embert lehetett volna foglalkoztatni – egy részét állásban, más részét úgy, hogy családonként vállalják 50-60 gyümölcsfa gondozását. Az egyik reakció az volt, hogy nem megyünk a Zsiros Gézához cselédnek egy köcsög aludttejért. A másik, hogy a meghirdetett képzésre összesen 26-an jelentkeztek. Amikor ez a program megbukott, újabb után néztem. Vállaltam volna, hogy betelepítjük a falu 270 hektárnyi belterületi kertjét bodzával. Bodzát termelni végtelenül egyszerű feladat. Vállaltam volna a pályázatot, az ültetvénytámogatás megszerzését, a bodza feldolgozását, értékesítését. Egy négytagú család megélt volna egy nagyobb kertből, és rengeteg itt az üres ház, a nem művelt kert. Azt mondták: túl kockázatos. Azt feleltem, hogy a semmittevésnél tényleg kockázatosabb.
– A magyar vidéknek, a mezőgazdaságból élőknek miért sikerült ilyen gyengén a politikai érdekképviselete a rendszerváltás után?
– A többi politikai erőnek nem állt érdekében, hogy önálló, szabadon gazdálkodó, gazdaságilag erős paraszttársadalom alakuljon ki az országban. A parasztnak ugyanis a kezében van egy hatalmas érték, de nem a pillanatnyi politikai áramlatok, hanem a természet törvényei szerint gondolkodik és cselekszik.
– Ha más pártok nem is segítették, megakadályozni sem tudták volna, hogy a vidék kineveljen magából egy hatékony, egymással szót értő, erős politikai elitet.
– Akik erre képesek lettek volna, azokat egyenként vadászták le.
Még mindig nem késő
– Azt mondta: még mindig meg lehetne valósítani az Európai Unióban versenyképes, a piaci réseket betöltő, munkahelyek sokaságát teremtő, exportra termelő zöldség- és gyümölcskultúrát. De ez az Európa már nem a két évtizeddel ezelőtti Európa: a WTO-tárgyalások során megnyitja élelmiszerpiacait a fejlődő országok árui előtt, amelyek nagyon olcsók, a nyugat-európai nagytermelők pedig kiszervezik az agrártermelést Afrikába, Dél-Amerikába.
– Ha elmegyünk Kunágotán az ABC-be, találunk argentin vilmoskörtét, olasz és dél-afrikai szőlőt, spanyol paprikát. Micsoda logisztika, micsoda szervezés szükséges, hogy ez ide eljöjjön! Kaliforniába 5 millió mexikói jár át a határon, hogy „kizsákmányoltassa magát” az ottani ültetvényeken. De ezt a helyzetet még most is meg lehetne változtatni! Kezdődik egy új uniós költségvetési ciklus, és ha a támogatást nem a főterek díszítésére fordítanánk, hanem a termelés megszervezésére és a termés piacra juttatására, akkor nemcsak a megélhetésre, hanem az adósság törlesztésére is jutna elegendő pénz. Húsz év tévelygés, a munka nélkül kapott segélypénzek lefaragása után úgy látom, az emberek körében egyre több fogadókészség van erre.
– Mi hiányzik akkor?
– Az egységes politikai akarat, amely nélkül egy ilyen elképzelést nem lehet az Európai Unióban eredményesen képviselni.
