– Imádom a gyerekeket, tudtam, hogy jó anya lennék. Nem véletlenül lettem terhes, én akartam így – jelenti ki Szilvi, a két hónapos Kristóf anyukája magától értetődő természetességgel. Ez talán az is volna, csakhogy Szilvi még nincs 18 éves; babájával együtt átmeneti nevelésben részesül a Fővárosi Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) Alföldi utcai befogadóotthonában.

Nem gondozzák helyettük a babát

Azért van itt, mert édesanyja nem állhatja a kapcsolatát barátjával, a vita pedig odáig fajult, hogy Szilvi 17 évesen átmeneti otthonba került. A szakácsként dolgozó férfi ugyanis 44 éves, és még mindig feleségével és közös gyermekükkel együtt él. A lány közben terhes lett, és itt kapott helyet a baba-mama csoportban.

– A válási papírokat várjuk, amint találunk egy albérletet, összeköltözünk. A főbérlők azonban nem nagyon akarnak befogadni egy csecsemővel – magyarázza Szilvi. Márpedig hiába lesz nagykorú hamarosan, gyerekét csak akkor viheti magával, ha igazolni tudja: van hol laknia és van jövedelme – vagy legalábbis valaki, aki eltartja.

Szilvi azonban nem aggódik. – Két év múlva magántanulóként leteszem az érettségit, utána dolgozni fogok. Semmi pénzért nem hagynám itt a gyerekem, az pedig végképp kizárt, hogy örökbe adjam – közli határozottan. A csinos fiatal lánynak nem hiányoznak a bulik, a baba előtt se nagyon járt el szórakozni. Annak viszont örül, hogy ma végre megkapta az engedélyt: babájával együtt mehet ezentúl kimenőre. Nélküle egyébként eddig nem is ment, mert nem akarta itt hagyni.

Kristóf, aki beszélgetésünk alatt mélyen aludt kiságyában, felébred. Szilvi nyugodt mozdulatokkal pelenkát cserél, majd csitítgatva leszívja az orrát. – Elkapta a náthát a többiektől – magyarázza. Kristóf megadóan tűri a procedúrát, majd végre enni kap: anyatejet.

A befogadóotthon baba-mama csoportjában első számú szabály, hogy a baba körül mindent az anyának kell csinálnia. A szükséges eszközöket, útmutatást, orvosi és pszichológusi segítséget persze megkapják hozzá, és ha iskolába vagy hivatalos ügyeket intézni mennek, akkor a nevelők vigyáznak is a kicsikre, de nem gondozzák helyettük őket. Minden lánynak külön szobája van, ahol együtt laknak kisbabájukkal. Maguk etetik, pelenkázzák, mosdatják őket, maguk mossák ruháikat is.

Szilvin kívül jelenleg még három kiskorú anya él itt, valamint Dorina, aki húszévesen várja második babáját. Neki már ismerős a hely: 11 évesen került gyermekotthonba, 13 évesen pedig itt gondozta első gyermekét. Később mindketten nevelőszülőkhöz kerültek, akik azonban nem tudták elfogadni harmincon túli barátjával való kapcsolatát. Dorina végül visszakerült egy gyermekotthonba, kisfiát pedig örökbe adta. Mostani babájáról azonban nem szeretne lemondani. Jelenlegi, 22 éves, biztonsági őrként dolgozó párja bántalmazta, ezért is jött el tőle négy hónapos terhesen az otthonba. Most rendeződni látszik a viszonyuk. – Ha a későbbiekben is így viselkedik, mint most, akkor menni fog a dolog – mondja bizakodva Dorina.

Szeptembertől ő is szeretné folytatni az iskolát – korábban közgazdasági szakközépbe járt, mellette pedig egy pékségben dolgozott eladóként. A baba véletlenül jött össze: Dorina injekciós védekezésről tablettára váltott, ám nem várta ki a kettő között az előírt három hónapot. – Akkor szerettem volna babát, amikor már van hova: van jó állásom és lakásom. De ha már itt van, nem szeretnék lemondani róla. Biztos lesznek akadályok, de hát még egy 35 éves nőn is ki tud fogni egy baba. Én viszont most talán örülhetek, hogy jobban megedzett az élet, és nem most bújtam elő az anyám szoknyája alól – vélekedik Dorina.

Az Alföldi utcai baba-mama csoport hét éve működik: ide kerülnek a fővárosi gyermekotthonból, nevelőszülőktől a kiskorú anyák, illetve várandósok, de jöhetnek ide utógondozottak is, mint Dorina. Évente egy-két olyan eset is akad, hogy a kiskorút kitagadja a családja, mert vagy a párkapcsolatát, vagy a korai várandósságot nem tudják elfogadni. Itt 24 éves korukig maradhatnak.

– Az anyukák többsége nem felelőtlenségből lesz állapotos: számukra ez életstratégia, és meg szeretnék tartani a gyereket – mondja Molnár László, a fővárosi Tegyesz igazgatója. – Akár családból, akár gyermekvédelmi gondoskodásból érkeznek hozzánk, mindannyian hányattatott sorsú kamaszok, akik törődést, szeretetet igényelnének, de nem kaptak. Ezért „csinálnak” maguknak egy saját családot, ami betölti ezt az űrt.

Nem túl jók azonban a kilátásaik az ilyen családoknak, az elmúlt évek tapasztalatai alapján tíz lányból kettő-három tudja a későbbiekben is nevelni gyermekét. Ők „billegnek” ugyan, de talpra állnak, és nem szorulnak további segítségre. A többség viszont előbb vagy utóbb kénytelen megválni gyermekétől. Vannak, akik a csecsemő egyéves koráig jól elboldogulnak, de amint a gyerek saját akarata megjelenik, képtelenek azt kezelni, és inkább otthagyják a kicsit.

Gyakoribb azonban, hogy egyszerűen nincs hová vinniük a gyereket. A párkapcsolatuk, ha van is, bizonytalan, családjuk pedig vagy nincs, vagy nem fogadja be őket. Munkájuk sincs, hiszen jobb esetben is csupán középiskolát végeztek, kicsi gyerekkel, egyedülállóként pedig senkinek nem könnyű ma állást találnia. Így viszont nem tudnának gondoskodni a gyermekről.

A baba-mama csoportban most is van két gyermek – egy 12 és egy 19 hónapos –, akiket itt hagyott az édesanyjuk. Az egyik anya korábban kérte, hadd kerüljön gyermekével együtt nevelőszülőhöz, ám nem találtak olya nevelőszülőt, aki így befogadta volna őket. Végül a baba nélkül került nevelőszülőkhöz. A másik lány a szabályokat nem tartotta be: nem akart iskolába járni, gyakran késve, ittasan tért vissza a kimenőkről. Egyszer annyira kiütötte magát, hogy mentőt kellet hívni hozzá; ezután nem maradhatott tovább.

A szomorú statisztika ellenére Molnár László nem tartja kizárólagos megoldásnak a kormány örökbeadást ösztönző kampányát. Mint fogalmazott: az örökbeadás csak végső megoldás lehet. – Olyan körülményeket kellene teremteni a válsághelyzetben lévő nő számára, hogy megszülje és meg is tudja tartani a gyermekét. Ennek kell az elsődleges célnak lennie, csak ez egyeztethető össze a keresztény erkölccsel, és a szociális munka tanításának is csak ez felel meg – szögezi le.

A baba-mama csoportban mindent el is követnek, hogy ez így legyen. A lányok bevonásával tervet készítenek a jövőre vonatkozóan, és szerződést kötnek velük. Ennek része például, hogy iskolába kell járniuk, és a babáról is gondoskodniuk kell. Bár beleszólni nem tudnak és nem is szeretnének, igyekeznek a lányok segítségére lenni a többnyire igen hektikus párkapcsolataik rendezésében is. Az apukák délutánonként látogathatják a babákat, és tartottak már esküvőt is az otthonban. Igaz, a házaspár később elvált, de az anya továbbra is maga gondoskodik gyermekéről.

Molnár László szerint sajnos nem lehet „túl jó hatásfokkal” végezni ezt a munkát, hiszen a lányok többsége végül nem tud megbirkózni a feladattal, ám mindenképpen meg kell próbálni. Azt mondja: csupán néhány hónapnyi, az anyával együtt töltött idő is elegendő ahhoz, hogy a gyermekben kialakuljon a korai kötődés, aminek birtokában később is képes lesz majd kötődni. Vagyis képes lesz a szeretetre. Ennél pedig semmi sem lehet fontosabb.