Kis János: Összetorlódott idő – 2.
A rendszerváltás hozhatott volna tisztulást a jobb- és a baloldal történelmi viszályában, de nem így lett. Kis szerint sok baloldali soha nem tudta elfogadni a kapitalizmust és a liberalizmust. Ez gátolta, hogy a szocialista baloldal végrehajtsa a maga Bad Godesberg-i fordulatát. A hagyományos jobboldal a rendszerváltás előtt nem tűnt föl a közéletben, a rendszerváltáskor nem volt politikai koncepciója. Fogalmait a Horthy-korszak szellemiségéből merítette.
Míg a jobboldal történelmi elégtételként élte meg a rendszerváltást, tele revánsvággyal, a baloldalnak az vereség volt. Az új rend alapvető intézményeit elfogadta, de nem törődött bele, hogy az alkotmányos demokrácia a pártállami rezsim tagadása. Önképétől elválaszthatatlan volt a hit, hogy a régi rend vállalható, s a mainstream baloldal szeretett úgy gondolni a rendszerváltásra, mint a kádári reformok végkifejletére. De a Nagy Imre-temetés éles fényt vetett a rezsim szégyenletes titkára.
Aki ennek hagyományát folytatta, 1989-ben hazaárulók és gyilkosok örököseként jelent meg a nyilvánosság előtt. Innen a baloldal ambivalenciája a rendszerváltással szemben. 1994-ben az MDF veresége után a Fidesz benyomult a vezető párt helyére. Modernizálhatta volna a jobboldalt, hiszen liberálisnak indult. De azonosulnia kellett a jobboldal minden anakronizmusával, hogy legyőzze a bizalmatlanságot. Orbán a ’94 előtti énjéből egyetlen vonást őrzött meg s adott hozzá a jobboldal alkatához: harcmodorának brutalitását.
A 2006. évi választás eredménye a jobb-, a rá következő válság a baloldalnak kínált alkalmat a szemléletváltásra. Orbán vezéri mítosza megtépázódott. A konzekvenciák levonása elvezethetett volna a jobboldal önvizsgálatáig. De 2006 vesztese ellenfele lett. A megszorításokat nem lehetett tovább halogatni, és ugyanaz a koalíció jelentette be őket, mely a hiány elszaladásáért a fő felelősséget viselte. A morális felelősség terhét senkire nem lehetett áthárítani. De a baloldal totális érzéketlenséget mutatott az Őszöd utáni közfelháborodás iránt. Október 23-án a békés tüntetések mellett sor került erőszakos megmozdulásokra.
A miniszterelnök az események pártatlan kivizsgálásától elzárkózott, s ez végzetes volt: a jobboldalon így megszilárdult a rendőrállam toposza, ami illett abba sémába, mely szerint a „kommunisták” ma is ugyanazok, akik mindig is voltak. A jogos vádak rágalommá szilárdultak. A baloldal pedig hamisan azt sulykolta, hogy a jobboldal puccsal próbálta megdönteni a kormányt. Valójában Orbán kormánybuktatásra törekedett. Puccsról szó sem volt. A baloldalnak le kellett volna választania a helyzet eszkalálódásában érdekelt Orbánról a közvélemény nagyobb részét, mely szenvedett a gyűlölködés légkörétől. De nem tettek meggyőző lépéseket szavahihetőségük visszaszerzése érdekében.
2006-ban megbukott az egyetlen komoly kísérletet is az MSZP identitásának átformálására, mivel Gyurcsány Ferenc volt az MSZP első és eddig utolsó vezetője, aki a szocialisták szemébe mondta: fenntartás nélkül el kell fogadniuk 1989-et. Az Orbán-rezsim előbb-utóbb bukni fog, de nincs rá garancia, hogy a bukását a harmadik köztársaságnál szilárdabb demokratikus rend követi. Szilárd többpárti demokrácia csak a jobb- és baloldal politikai közösségének alapjára épülhet. Erre csak akkor van esély, ha a két oldal eljut egy új, a ’89-esnél mélyebb és tartósabb megegyezésig – írja Kis János. (Beszélő)
