Spontán beszélgetések Szekszárdon
Ismert, hogy az egyik szekszárdi fideszes képviselő, az állatorvosként dolgozó Hadházy Ákos fellázadt e gyakorlat ellen, és két hete azt nyilatkozta: a tolnai megyeszékhely kormánypárti frakciója megbeszélte, ki kapjon trafikot – ők kaptak. Az egyeztetésnek még a tényét is tagadta Horváth István, mindaddig, amíg a Hvg.hu nyilvánosságra nem hozott egy hangfelvételt, ami Hadházy mondandóját támasztotta alá.
Ezen – egyebek mellett – az hallható, hogy az elkötelezett jobboldaliak kapjanak trafikot, s a szocik ne, és az, aki, bár sok fideszes megrendelést kapott a várostól, mégis kevés kopogtatócédulát hozott, szintén ne kapjon. Tegnap, a hangfelvétel nyilvánosságra kerülésének másnapján sajtótájékoztatót hívott össze Horváth István. A polgármester visszafogottan ugyan, de a sajtót hibáztatta a botrányért, mert – idézzük – „csúsztat és kiragad részleteket”.
Hogy a sajtó hol hibázott, és mit ragadott ki önkényesen, azt a parlamenti képviselőként is szolgáló politikus nem fejtette ki, csak ismételgette. Amiképp azt is, hogy nem volt semmiféle egyeztetés, csak „egy spontán beszélgetés” a frakciótagok között. S ennek célja az volt, hogy „képben legyenek” a város dolgairól. Merthogy ez a dolguk: „a képben levés”. Ezt vállalták, ezt ígérték a választóknak. Arra – szerinte – nem volt esélyük, hogy befolyásolják a Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. pályázatértékelő munkáját.
Az újságírók közül többen hazugnak titulálták Horváthot, hisz korábban tagadta az egyeztetés tényét. A polgármester ezt angyali türelemmel viselte, s újra csak azt mondogatta: nem volt egyeztetés, nem befolyásolták a döntést. Tudósítónk kérdésére, hogy akkor miképp értelmezzük a már idézett utasítást (csak a jobboldaliak kapjanak), azt felelte: a korábbi szocialista vezetés tönkretette a várost, így ő nem bízik a szoci vállalkozókban. Majd újra hozzátette: ennek ellenére ő nem tudta befolyásolni a döntéseket. Hogy akkor mégis, miért mondta mindezt a sajátjai körében, arra azt válaszolta: ő csak azt mondta el, hogy mit tartana jónak.
A nevetségességbe fulladt sajtótájékoztatón megkérdeztem: gondoltak-e ő és társai arra, hogy lemondjanak, mire azt válaszolta, erre semmi okuk. A szekszárdiak ezt másképp látják. Több tucat helybélit állítottam meg az utcán, s aki tudott a botrányról – a túlnyomó többség tudott –, kivétel nélkül úgy gondolta, hogy a polgármester és párttársai ajánlása alapján jutott trafikhoz a nyertesek java.
Így például Horváth István húga, vagy Fajszi Lajos fideszes képviselő, aki testvérével összesen öt dohánybolt nyitására nyert jogot a megyében. A megkérdezett szekszárdiak egyike se vállalta a nevét, de még attól is óvott, hogy olyan személyes jegyet rögzítsek róla, amelyek alapján ráismerhetnének.
– Ha trafikügyben ennyire alaposak, akkor mit tennének, ha kiderülne, hogy mi a véleményem róluk? – kérdezte egy többgyermekes, diplomás asszony. Amikor tréfából megjegyeztem, mi van, ha én is a Fidesz nevében kérdezősködöm, megrémült:
– Ugye, nem?! Ugye nem?!!
– Nem, nem – nyugtattam meg az asszonyt, aki egy perccel korábban csak annyit mondott a trafikbotrányról, hogy: „rémes ez az egész”.
Az egyik kisbolt alkalmazottja ekképp fogalmazott:
– Lehetnének mértékletesebbek. De nekik minden kell.
A középkorú asszonyt arról is kérdeztem, szerinte le kell-e ezek után mondania a polgármesternek és a Fidesz-frakció tagjainak.
– Tök mindegy, hogy mi a véleményem. Ki kíváncsi arra?
Amúgy a lemondást firtató kérdésre sokan a pártszimpátia alapján feleltek. Egy 75 éves asszony, aki ötszáz négyszögöles szőlőjéből tartott haza virágokkal teli kosarával, így beszélt:
– Csúnya dolog. Le kellene mondaniuk. – Aztán hozzátette: – De azért azt tudja rólam, hogy én gyógyíthatatlan kommunista vagyok.
Egy ötvenes éveit taposó házaspárt az egyik belvárosi étterem teraszán, ebéd közben szólítottam meg.
– Nagy botrány, mindenki erről beszél – ismerte el a férfi.
– Távozzon a városvezetés?
– Nézze, én jobbikos vagyok, a feleségem meg fideszes. Maradjanak.
– Ha a szocialisták csinálnák ezt, akkor is ezt mondanák?
Összenéztek, elmosolyodtak:
– A szocik nem adtak volna trafikot a fideszeseknek.
Kicsit odébb két fiatal, szolgáltatóiparban dolgozó férfi sziesztázott egy padon.
– Minek kellene lemondaniuk? – kérdezett vissza egyikük. – Jönne egy másik párt, és az ugyanezt csinálná.
Társa is csatlakozott:
– Mindegyik párt egyforma. Sose voltunk még szavazni, eztán se megyünk.
Váltottunk pár szót a botrány kirobbantójával is. Hadházy Ákos azonban nem akart nyilatkozni:
– Amit kellett, elmondtam már, és azt mind fenntartom – mondta.
– Miért nem mondta el azonnal, hogy van hangfelvétel?
– Erre se válaszolok. Kérem, nyugodjon ebbe bele.
Belenyugodtam, s felhívtam inkább néhány fideszes szekszárdi képviselőt. Egyikük sem vette fel.
Hiába üzentem nekik, nem fogadták hívásomat. Egyikük, dr. Tóth Gyula, belgyógyász véletlenül mégis felvette a telefont, ám elég volt bemutatkoznom:
– Erre nekem nincs időm – csapta le a kagylót.
Hívtam Potápi Árpádot is, aki Bonyhád polgármestereként és parlamenti képviselőjeként a Fidesz megyei elnöke. Azt mondta, még nem tudott a botrányról:
– Csütörtökön este kilencig aláírást gyűjtöttem, és már este nem volt időm újságot olvasni, most meg reggel fél nyolc óta dolgozom – tért ki a válasz elől.
– Ez az ügy fontos munkát adhatna a párt megyei vezetőjének – mondtam neki: világosan látszik, hogy egy állami pályázatról politikusok döntenek. Akik – mint a hangfelvételből kiderül – korábban elvtelenül adtak megrendeléseket a szimpatizánsoknak. Mi kell még, hogy összehívják a megyei szervezetet?
Potápi türelmet kért, mondván, tájékozódik. Arra a kérdésre, hogy indokolt lehet-e Horváth és társai lemondása, nem kívánt válaszolni.
Szekszárd belvárosában 22 éve visz trafikot Bauer János és felesége. Pályáztak. Nem nyertek. Az okát nem tudják. Az asszony nem tudja, miből élnek majd meg. A trafikjukat már több nyertes is kiszemelte. Szívesen kibérelnék, rájuk azonban nincs igényük. A házaspár abban bízik, hogy a pályázat második fordulójában talán nyernek, és lesz megélhetésük. Arra a kérdésre, hogy le kellene-e mondania a fideszes városatyáknak, Bauerné némi meditálás után ennyit mond:
– Tegyék, amit a lelkiismeretük diktál.
