'Megül' a szippantós
– Akadt építkező ember, akinek volt annyi esze, hogy ismeretlenül felhívott, hová ássák az emésztőt. Mondom neki, közel a kapuhoz, így mindenki jól jár. Ajjaj, mondja, az építész el akarja dugni valahová a kert végébe... Na, akkor majd a mérnök úr megy magához szippantani. Arról nem beszélve, hogy többet is fizethet érte egy-két ezressel a csövek hurcolásáért…
Eddig jut, aztán hirtelen ugrik, megtelt a tartály, „megül” az IFA, amit én észre sem veszek, ő viszont nem véletlenül szippantós már vagy három évtizede, félálomban is észrevenné, hogy elvékonyodik a szivattyú hangja. A szippantósokról ritka a közbeszéd, főként mióta a jelentős környezetvédelmi beruházásoknak köszönhetően nagymértékben javult a csatornázottság az országban. A KSH adatai szerint méret (hossz) alapján a csatornarendszer és a vezetékesvíz-hálózat egymáshoz viszonyított aránya az 1990-es 23-hoz képest 2011-re már 65,8 százalékra emelkedett, ami látványos fejlődés. De még mindig ott van az a valamivel több, mint 34 százalék maradék, ami nyilván nem csökkenthető nullára (mindenhová vízvezetéket sem építhetnek ki), de azért még jócskán faragható. Megmondani nem lehet, hány települést, milyen arányban, és benne hány családi, hévégi házat, üdülőt érint mindez a nem csak környezetvédelmi gond és szükség. Az emésztő és a szippantás.
Ha valaki az internetet böngészi, gyorsan ráébred, hogy persze akadna itt más megoldás is, nem csak a költséges csatornázás, meg az ősi emésztőgödör, aminek szakszerű leírását és precíz műszaki rajzát ugyancsak fellelni a világhálón, de amelyről az igazságot alighanem Megyeri Szabolcs kertész blogján, egy hozzászólásban olvashatjuk. „Az, hogy mennyibe kerül egy emésztő, függ a technológiától, illetve attól, hogy te mennyit akarsz rajta dolgozni. Kiásol/kiásatsz egy jó nagy gödröt és kibetonozod. Ennél egyszerűbb, ha veszel egy hatalmas fémtartályt, talán a MÁV-tól és azt ásod el, olcsóbb, mint a betonozás. A lényeg, hogy elég nagy legyen.”
Ez a zárt emésztő, amit azért – bármenynyire tiltja is a törvény – sokan „téglázással” lazítanak: lyukasra építik a falát, hogy spóroljanak, mert így a szennyvíz nagy része elszivárog a környező talajba, ami ugyan megtakarítja a háztulajdonosnak a rendszeres szippantás költségeit, viszont ezen az áron mérhetetlenül szennyezi saját környezetét, akár éppen az emésztő melletti ásott vagy fúrt kút vizét. Aztán akadnak egyszerűbb megoldások is. Ha a kertszomszédnak sincs csatorna csatlakozása, és megtelik az emésztőgödre, ő pedig nemes egyszerűséggel kiszivattyúzza annak tartalmát a kertbe vagy a közeli erdőszélre, hivatalos nyelven „közegészségügyi kockázattal szennyezi a környezetet”. Fel lehet éppen jelenteni ezért, de igencsak kíváncsi lennék, akad-e eset, amit a rendőrség vizsgált bármikor is. Mindemellett 2011-ben módosult a környezetterhelési díjról szóló 2003-as törvény: a meglehetősen komplikáltan kiszámított díj azokra vethető ki, akik annak ellenére nem csatlakoznak rá a csatornahálózatra, hogy ezt megtehetnék, mégis emésztőgödörbe gyűjtik a szennyvizet. Hiába: ha nem drágulna önmagában a csatornázás, akkor is esik az életszínvonal, kevesen költenek rá, és a furfangosok mellett mind többen kényszerülnek megspórolni a szippantást is.
Tovább szörfölve a világhálón megoldásként találkozunk még mindenféle tisztító baktériumkultúrákkal, és azoknak, akik bizalmatlanok az idegen élőlényekkel szemben, még mindig ott hirdeti magát nem kevés házi szennyvíztisztító rendszer, mégpedig makulátlan számsorokkal bizonyítva, hogy mennyi idő alatt térül is meg a befektetés. Gyanítom: teljesen hiába. 2007-es adatokat találtam, akkor nyolcszáz ilyen működött az országban. És hiába tisztítanak meg naponta 1,3 köbméter szennyvizet 95-98 százalékos hatásfokkal, miközben szippantani egy évben csak egyszer kell – takarító jelleggel. Nagyjából ott tarthatunk velük, mint a házi napelemes áramtermeléssel. A szükség a rövidtávon olcsó, hosszútávon költséges megoldások felé tereli az embereket.
Nem véletlen, hogy sokak agya nem a napelemek, hanem a villanyóra plombája körül forog, mint ahogyan nem a házi szennyvíztisztító beszereltetésén, hanem azon, hogyan lehetne az emésztő még zárt betonfalát utólag megfúrni. Pedig, egy modern, komplett házi szennyvízkezelő kiépítése egy családi ház esetében nagyjából nyolcszázezer-egymillió forintba kerül, míg – csak összehasonlításképpen – a Fővárosi Csatornázási Művek 2011-es szennyvízelvezetési díja 325,3 forint/köbméter volt. Ami ugyan 19,5 százalékkal több az előző évinél, ám még így is érdemes számolni: egy négytagú család éves szinten körülbelül 250 köbméter szennyvizet „termel”. Ez százezer forint csatornahasználati díj évente, a házi tisztító beruházása tehát nyolc-tíz év alatt megtérül.
Ámde, ahol nincs pénz, ott az innováció is romantikusan a múltba pislantgat, és nem előretekint. Marad az erdőszél, a búvárszivattyú. Jobb esetben Béla, a szippantós. Meg a hithű, vak remény, hogy a kormány sikerre viszi a magas rezsik elleni szabadságharcát, és most éppen letöri a szippantás árát is. Merthogy a politika történelmi lépésnek értékelt rezsiellenes felhorgadása oly sikeresnek látszik, hogy tíz százalékkal akarja július 1-jétől csökkenteni a szennyvíz elszállításának díját. Úgy, hogy –nyilván a szolgáltatók profitjának megsarcolásával – hatósági árassá teszik. De mit is?
– Öt éve nem emeltem árat – mondja Béla immár nyugodt körülmények között. Béla, persze nem Béla, csak, mint mondja, nem adja nevét semmihez, igencsak zárt és szűkülő lehetőségekből élő szakma ez, nagyon nem szeretné, ha ráismernének itt, „valahol a Dunakanyarban”.
Ha lehet mondani, Béláéknál családi örökség a szippantózás, mint az öreg, öt köbméteres IFA, amellyel még az apja kezdett dolgozni a hajdani téesz hajdani melléküzemágában. A nyolcvanas, kilencvenes években még könnyű volt, nem akadt a környéken csatorna, jól meg lehetett élni a szippantásból. Aztán az ezredforduló táján, ahogyan felgyorsult a csatornázás, úgy esett vissza a kereslet. Ma pedig mind kevesebb embernek akad pénze, hogy fenntartsa a hétvégi hobbiházát, látni a Dunakanyarban is, hogy minden második épület eladó. Aki maradt, az is a búvárszivattyút használja. Béla rezignált:
– Van, akihez korábban havonta jártam, most meg már vagy három éve nem hívott. Nyáron még csak-csak, de télen épphogy a rezsit termeljük ki. Akinek van esze, az ma nem vág bele, mi sem tennénk, igaz, feladni sem akarjuk, amíg a kocsi megy, nem hagyjuk a megrendelőket sem: felosztott piac ez, húsz-harminc éves hagyományokkal, mindenki a „saját” ismert körzetében dolgozik, csak hát mind kevesebb a munka. Mi sem ebből élünk már meg évek óta, éppen csak csináljuk.
Hát, akkor lássuk azt a rezsit, meg a hatósági árat. Az első, ami a szippantáshoz kell, az a speciális teherautó. Nézem az internetes hirdetéseket, és nem akarok hinni a szememnek. Kocsi, mint égen a csillag: vagy az eladás reménye túl nagy, vagy nagyon sok ember gondolja úgy, hogy csak neki jött meg hirtelen az esze. Mert akad itt minden, egy 1987-es Tatrától 6000 euróért (1 millió 800 ezer forint), a látványos Mercedesig 284 ezer euróért (85 millió 200 ezer forint). Lehetne éppen vállalkozni, ha érdemes volna. De...
Megakad a szemem egy takaros 1996-os Mercedesen, amit félmillió kilométerrel potom 4 millió 800 ezer forintért árulnak. A Vasmegyei tulajdonost nem akarnám elijeszteni, így épphogy bemutatkozom, mi járatban vagyok, a nevét nem kérdem, csak azt: miért adja el a kocsit, abbahagyja? – Még gondolkodom. Az az igazság, nagyobbat szerettem volna venni, de most meg arra várok, mit lép a kormány. Aztán kitör belőle a keserűség, pedig még csak a fejemben jár, hogyan hozzam szóba a rezsicsökkentés terveit. – Lehet itt papírozni uram, de ha pénzt nem tud adni a kormány, el ne vegyen már! Milyen hatósági árról beszél, amikor már most is meg van kötve a kezünk, minden attól függ, hol, mennyiért rakhatjuk le a szennyvizet, 15, 20 vagy éppen 40 kilométerre onnan, ahol felvettük. Aztán hirtelen elunja az érdeklődést, sürgős dolga akad és lerakja a telefont. Térjünk hát vissza Bélához, meg a rezsihez.
Béla IFA-játmég 1990-ben vették 1millió 200 ezerért. Száz kilométeren harminc liter gázolajat eszik meg (most éppen 414 forint/liter átlagáron), amit azért nem kell megtett távolságként értelmezni, mert a motor a szivattyú miatt állandóan jár. A kocsi éves fenntartása a súlyadóval, a biztosítással 300-400 ezer forintba kerül, a műszaki vizsga 80-100 ezer forint, és ebben még nincs benne a szerelés, az elromlott alkatrészek pótlásának ára. Béla öt köbméter szennyvizet nyolc-tízezer forintért visz el (itt nyer némi értelmet a bevezetőben említett mérnöki „lelemény”) az ürítőtelepig, ahol köbméterenként 1100 forintért (az öt köbmétert tekintve tehát 5500-ért) szabadulhat meg tőle. Az IFA termeli meg még a vele dolgozó két ember kenyerét és közterheit is. Nagyjából ennyi, nem egy bonyolult matematikai feladvány, csak az extraprofitnak nem bukkanunk nyomára.
A gúzsba kötöttség ellenére a szippantás árát valamennyire mégis a piac szabályozza, mindenki annyiért dolgozik, amennyiért el tudja adni a szolgáltatását. Akad, aki Bélánál valamivel olcsóbban és olyan is, aki valamivel drágábban vállalja a szippantást, ám azon meg ő nem gondolkodik, hogyan tud valaki bunda nélkül kevesebbért, vagy úgy szippantani, hogy drágasága ellenére is megőrzi legalább a törzsmegrendelőit. (Az előbbi esetben az ürítőtelep helyett is az erdőszél a lerakás célpontja, az utóbbiban pedig a megszokás és a bizalom játszik szerepet.) Béla azt mondja: az állam csak az ürítőtelepek áraival tudja befolyásolni magának a szippantásnak az árait, márpedig azokat a csatornadíjak határozzák meg.
Ám azokat hiába csökkentik – ha tudják egyáltalán –, olyan mértékben biztosan nem tudják, hogy a szippantás ára is jelentősen csökkenjen. Legalábbis annyira, hogy aki eddig ingyen búvárszivattyúzta ki az emésztője tartalmát, most majd őt hívja. Őt, aki a hatósági árat látva inkább ki sem mozdul otthonról, nemhogy gumicsizmát húzzon. Értelmetlen az egész – mondja Béla, aztán eltöpreng egy pillanatra. Lehet, persze még egy ok, hogy ilyen értelmetlen ormótlansággal belepiszkálnak ebbe az egyre keskenyebb piacba. Hogy a rezsicsökkentés illúziójáért feláldozzák a még vegetáló maszekokat és állami vállalkozásként csináltassák meg az egészet. Abba a szippantósok éhen döglenek. Esetleg bevonulnak a „közösbe”, ahonnan valamikor húsz-harminc éve kiszabadultak.
