Miért halt meg a kisgyermek?
Fokozza a helyiek döbbenetét, hogy a gyerek nem szegény és leszakadt, hanem nagyon is módos családba született. A kisfiú ötvenes éveiben járó nagyapja gazdag vállalkozó hírében áll, aki a helybéliek szerint kőművesmesterként alapozta meg tetemes vagyonát, majd ingatlanokkal kezdett vállalkozni. A Gárdonnyal egybeépült Velencei–tó-parti üdülővárosban, ahol közel tízezren laknak, ennek jól jövedelmező hagyományai vannak.
A helyiek elmesélték, hogy a családfő szomszédaival a minimális kapcsolatot sem tartja fenn, többek szerint a köszönést is fölöslegesnek tartják. Ez a mérhetetlen elzárkózás lehet az oka annak, hogy közvetlen szomszédaik is alig ismerik őket.
Elképesztő a ház látványa. Az óriási saroképület olyan biztonsági berendezésekkel van körülbástyázva, hogy az félelmetes és meghökkentő a kisvárosi kertek egyszerű világában. A Szondy és a Hóvirág utca sarkán magasodó, tekintélyt sugárzó erődöt körbekamerázták, s belül négyöt autónak elegendő fedett garázs található. A ráadás az, hogy az utcai fa villanykaróra szögesdrótot tekertek, nehogy az illetéktelen behatoló felmászva jusson be a birodalomba.
A környékbeliek a másfél év alatt (a kisfiú 2011 októberében született) alig látták a harmincas éveiben járó anyát az utcán babakocsit tolva sétálni. A zöldséges, a panziós és a boltos is arra emlékezett, hogy erre közvetlenül a gyermek születése után került sor. Később már csak autóval látták az anyát, Rebeka-Ildikót közlekedni, akiről nem lehet pontosan tudni, hogy mi a végzettsége, s dolgozott-e valahol a szülés előtt. Csak annyit lehet róla tudni, hogy eredetileg Ildikóként nőtt föl. Pár éve kezdte magát Rebekának hívatni.
A vállalkozó nejével, leányával és annak férjével, illetve egy kertészkedő mindenessel él az óriási házban.
– Öt felnőtt mellett ott volt az ártatlan gyermek, s nem tudtak rá vigyázni – summázza elkeseredését az egyik szomszéd. Egy másik hölgy pironkodva mondja: azt sem tudta, hogy a szomszédban baba lett volna. – Sose láttam őket, kocsival jártak, nyílt az ajtó, kimentek és bementek, rám se biccentettek. Az anya olykor intett, de láttam, hogy nem akarnak senkivel szóba állni. Isten bizony nem tudtam, hogy gyerek is van náluk.
A sarki boltban azt is elmesélték, hogy nem olyan régen húzták föl az „erődöt”. – Évekkel ezelőtt egy takaros kis ház állt a mostani nagy épület helyén, de aztán valami történt, lefoglalták, kommandósok tették ki a vállalkozót, s a család pár hónapig nem is élt itt. Akkor kezdődött a nagy építkezés, amikor visszatértek. Méghozzá úgy, hogy telekrészt vásároltak a szomszédasszonytól. Igaz, abba is keveredett pereskedés. Valamitől vagy valakitől mindenesetre nagyon félhettek, hogy így be kellett biztosítani magukat – ennek okát a helybéliek csak találgatni tudják.
– A gyerek apjáról se tudtunk semmit – említették a boltban –, csak most, szerda reggel ismertük föl, mert előzőleg láttuk a tévében. Vizet vett. A család többi tagja nem járt hozzánk vásárolni, se régebben, se azóta, hogy a kisfiú megszületett.
A védőnő és a gyermekorvos elzárkózott attól, hogy megszólaljon. Az önkormányzat a munkáltatójuk, oda irányított az asszisztens, ha meg akarunk tudni valamit. Tóth István polgármester elmondta, a jegyzőt kérte arra, az összes fellelhető dokumentumot vizsgálja át, hogy meg lehessen érteni, mi történt a kisfiúval. Eddig annyi derült ki, hogy a kisfi ú otthon született a Szondy utcában (egy budapesti orvos töltött róla ki igazolást, de nem tudni biztosan, jelen volt-e a szülésnél). A család már a kezdet kezdetén elzárkózott attól, hogy helyi védőnő vagy orvos lássa a gyermeket, viszont hat hónapos koráig az összes kötelező védőoltást megkapta, szintén Budapesten. A védőnő a törvény előírásaira hivatkozva egyszer – három héttel a születés után – bejutott a házba, erről tájékoztatta is megyei feletteseit, a Fókusz Családsegítőt. A későbbiekben a család minden alkalommal pesti orvos által aláírt dokumentumokat mutatott be.
– Nemcsak ők féltek, a környezetük is félt tőlük – jegyezte meg Tóth István, és felidézte, hogy 2006 előtt egy dinnyési ingatlan kapcsán a vállalkozó összekülönbözött az önkormányzattal, de vesztett. Utána „békén hagyták” egymást, de a családfő nem kívánt kapcsolatot tartani az agárdiakkal. Tóth István légből kapottnak nevezte azt a több orgánumban is felröppent hírt, hogy a család fényevő szekta tagja lenne, s ennek megfelelően csak vízzel és homeopátiás szerekkel táplálták volna a gyereket. – Ez butaság – mondta Tóth István, s hozzátette, sokkal inkább valamilyen súlyos személyiségzavart sejt a háttérben.
Agárd különösen szép, virágba borult, felettébb ápolt és mutatós városrészében most mindenki a „szörnyű” eset hátterét próbálja megfejteni. Mesélik az utcán, hogy a temetkezési vállalkozó rosszul lett, amikor a kezébe vette a holt gyermeket. – Nem voltak szegénynek csontjai – konstatálják szomorúan a Guminyúl kocsma előterében az atyafiak. És megállapítják: ilyen még soha nem történt errefelé.
