– A börtönmítosz szerint zárt közösségben – az írott szabályok mellett – szigorú íratlan szabályok is szervezik a mindennapi életet. Valóban így van?

– Ha pillanatfelvételt készítünk egy börtönről, valóban szépen kirajzolódnak a jól ismert íratlan szabályok. Ne lopd meg a társad, ne vamzerkodj (árulkodj), kerüld a személyzettel való együttműködést, ilyenek. Ezeknél azonban jóval érdekesebb, hogy ezek az alapszabályok a mindennapok során miként kerülnek szembe egymással, illetve ilyen konfliktushelyzetekben melyik szabályt függesztik fel egy másik kedvéért. Hiába jósolható meg, hogy egy éles szituációban a szabályok szerint egy elítélt várhatóan miként viselkedne, valójában attól függ a reakciója, hogy az adott pillanatban milyen a börtönön belüli informális státusza, az anyagi helyzete, vagy hogy kik a zárkatársai. Azt hihetnénk, hogy a falakon belül a testi erő jelenti a legfőbb státuszképző tényezőt, ám sokszor olyan emberek is meghatározó pozícióba kerülhetnek, akik egyáltalán nem tudnak verekedni, viszont egy magas presztízsű bűnszervezet tagjai, esetleg hírhedt rokonaik vannak, netán gazdagok, vagy legalábbis ezt elhitetik magukról.

– Ezek szerint a falakon belüli közösség állandó változásban él?

– A szerepek ugyan jórészt adottak, mindig lesznek „jógyerekek” és csicskák, de a viszonyok hihetetlen gyorsan változhatnak. A kapcsolatrendszert azonnal átrendezi, ha valaki szabadul, ha a helyére más érkezik, ha összevesznek a zárkatársak, ha valakinek megszűnik a külső kapcsolattartása vagy elszegényedik. Az sincs kőbe vésve, hogy ki számít magas státuszú elítéltnek. Erről az egyes zárkákban, a szinteken vagy akár a különböző büntetés-végrehajtási intézetekben is eltérhet a vélemény. Ettől függetlenül a testi erő még ma is fontos tekintélyteremtő tulajdonságnak számít. A közhiedelemmel ellentétben azonban csak ritkán szükséges az erőviszonyok rögzítéséhez ténylegesen verekedni. A rabok tökéletesen képesek egymást felmérni a konditermi vagy a zárkákban titokban zajló edzéseken. Sokszor kizárólag azért „hívják meg egymást bokszolni”, hogy összemérjék a testi erejüket. A kidolgozott izmok mellett a börtöntekintélyt azzal is meg lehet alapozni, hogy ki mennyire „bevállalós”. Egy vézna elítélt, aki azzal fenyegeti a társait, hogy éjszaka egy kihegyezett fogkefével átvágja a torkukat, könnyedén kivívhatja egyesek félelemmel teli tiszteletét. Tapasztalataim szerint azonban ahhoz, hogy valaki tartósan kiemelkedő pozícióra tegyen szert a fogvatartotti közösségben, intelligenciára is szükség van. Azaz gyors reagálásra, helyzetfelismerő képességre, a másik ember mozgatórugóinak megértésére. Sokat számít a külvilághoz fűződő kapcsolatok erőssége is.

– Mennyire térnek el egymástól a börtönben, illetve a falakon kívül kialakuló emberi kapcsolatok?

– Odabent alig hisznek az őszinteségben. A fogvatartottak állandóan azt lesik a másikban, hogy miféle hátsó szándékok vezérelhetik. Még egy olyan alapkérdést is, hogy „Hogy vagy?”, nem csupán a kapcsolati tőkét, hanem az anyagi lehetőségeket javítani próbáló aktusként értelmeznek. Ha ezzel nyit az egyik ember a másik felé, akkor az egy óra múlva nehezebben fogja elutasítani, ha kér egy cigit tőle. A rabok mindenféle baráti gesztust egyúttal befektetésnek is tekintenek, ugyanakkor nagyon hamar lelepleződik, ha a közeledés mögött kizárólag a gazdasági előnyszerzés szándéka áll.

– Az elítéltek helyzete általános vélekedés szerint javul. Ők is így élik meg?

– Nem feltétlenül. Azok a visszaesők például, akik már évtizedekkel ezelőtt is voltak börtönben, valóságos aranykorként emlegetik a nyolcvanas éveket. Pedig akkoriban sokkal szigorúbbak voltak a belső szabályok, kevesebb szabadidős programot szerveztek, nem voltak még modern konditermek sem. Szerintük ugyanakkor tisztább volt a rabok és a személyzet közötti viszony, élesebb volt az őket elválasztó határvonal. Egyes vélekedések szerint régen kevesebben vamzerkodtak, de jóval kisebb jelentősége volt a fogvatartottak közötti anyagi különbségeknek. A börtönkereskedelemben meghatározónak tekintett cigi és kávé akkoriban még nem számított luxuscikknek, ma azonban sokan kiszolgáltatottá válhatnak a nikotin- és koffeinfüggőségük miatt odabent. Bár a drogok jóval kevesebb gondot okoznak a hazai büntetés-végrehajtásnak, mint azt sokan gondolják, ám tény, hogy a nyugtatószerek és a testépítéshez használt szteroidok felbukkantak a magyar börtönökben is, márpedig a függőség okozta kényszer rombolja a rabok közti szolidaritást.

– Amerikai filmekben gyakran látni, hogy a különböző etnikumokhoz tartozó rabok elkülönülnek egymástól. Ez idehaza is jellemző?

– Sokkal kevésbé, mint külföldön, vagy mint azt a mai magyar valóság alapján sokan feltételezik. Az etnikai alapú csoportképződés helyett nálunk jóval erősebb a területi alapú tagolódás. Ha például konfliktus alakul ki két elítélt közt, a legritkább esetben állnak szemben egymással romák és nem romák; sokkal gyakoribb, hogy pestiek tűznek össze borsodiakkal, alföldiek a baranyaiakkal. Nyílt etnikai konfliktusok nagyon ritkán jelennek meg a falakon belül, amit nyilván az is magyaráz, hogy az intézetekben tudatosan kerülik a romazárkák, romaszintek kialakulását, azaz romáknak és nem romáknak hosszú időn át kell összezárva, egymáshoz alkalmazkodva élniük. Persze előfordul, hogy egyes elítéltek nem akarnak egy zárkában lenni cigányokkal, de általában ilyenkor nyíltan nem etnikai okokra hivatkozva kérik az áthelyezésüket, hanem például azért, mert nem bírják állandóan a társaik körében népszerű Bódi Gusztit hallgatni, vagy mert különböznek a szokásaik.

– A közhiedelem szerint a férfi- és a női börtönökben is gyakori a nemi erőszak, de valóban bárkiből lehetne „köcsög”?

– Szó sincs róla, ebből a szempontból számos tévképzet él az emberekben. Először is, a nemi erőszak kifejezetten ritka a magyar börtönökben. Az azonos neműek önkéntes szexuális kapcsolata viszont gyakrabban előfordul. Az tény, hogy férfi fogvatartottak esetében a kapcsolatok jórészt kizárólag a szexről szólnak, miközben a női börtönökben sokszor hónapok is eltelnek anélkül, hogy egy leszbikus pár tagjai között szexuális aktusra kerülne sor. A női rabok számára az érzelem és az egymás iránti elkötelezettség jóval hangsúlyosabb. Ebből következően a kapcsolat felvállalása is természetes a számukra. A férfi elítéltekre ez nem igaz. Régebben az volt a felfogás, hogy a börtönön belüli homoszexuális aktusokban az aktív fél nem számít melegnek, ám ez mostanra megváltozott, mindkét résztvevőt „homokosnak” titulálják, ezért az érintettek igyekeznek hallgatni róla.

– Hogyan változik a falakon belül a tiltott tárgyak listája, szerepe?

– Jelenleg egyértelműen a mobiltelefon a legértékesebb tiltott tárgy a börtönön belül, ami húsz éve még ismeretlen volt. A legtöbben a kinti személyes-családi kapcsolataik megtartására használják. Manapság a kisméretű telefon a sláger, amit könnyebb elrejteni, ugyanakkor képet, videót lehet vele készíteni, e-mailt lehet küldeni és fogadni. Találkoztam olyan elítélttel, aki azt mondta, hogy megpróbál minden este mesét mondani a gyerekének, mások bemennek a vécére, és intim, szexuális tartalmú beszélgetést folytatnak a párjukkal. A tiltott tárgyak becsempészése annak ellenére sem számolható fel teljesen, hogy az elítéltek nagyon sokat kockáztatnak, ráadásul idővel mindig lebuknak. Mégsem meglepő az állandó próbálkozásuk: az antiszociális személyiség, illetve a bűnözői életmód egyik jellemzője a hibás kockázatbecslés, ami a falakon belül sem változik. A tiltott tárgyak közül az elmúlt években váltak slágerré a nyugtatószerek és a testépítésnél használt szteroidok. A gyógyszerek értékét növeli a kiemelkedő haszonkulcs: a rabok egy kinti ismerőssel felíratnak receptre és kiváltatnak például egy nyugtatót, amin többszörös haszonnal adhatnak túl a falakon belül.

– A Börtönkönyv szerint az elítéltek odafigyelnek a divatra is. De miért?

– Alapvetően az határozza meg a börtöndivatot, hogy az egyes darabok a lehető leginkább eltérjenek az egyenruhától. Akadnak, akik megpróbálják átvarrni a zsebeket, szűkíteni-bővíteni a nadrágot vagy az inget. Ez nemcsak az uniformizálás elutasításából fakad, de a külvilághoz való ragaszkodást is jelzi. Mivel a kincstári ing manapság galléros, ezért néhányan – kockáztatva a fenyítést is – megkísérlik pólószerűvé átalakítani az ingek nyakát. Amíg a fogvatartottak értéknek tekintik a kigyúrt testet, addig az is fontos lesz, hogy a testméretüket illuzórikus eszközökkel is nagyobbnak láttassák: ezért hordanak szűk szabású, a szükségesnél kisebb számú inget, viszont a kelleténél nagyobb méretű kabátot. Szintén igyekeznek jelezni a ruházatukon a szubkultúrákhoz való tartozásukat is. Akadnak olyanok, akik következetesen ráírják, rárajzolják a börtönruhájukra az ismert divatmárkák nevét, logóját.

– A könyvéből kiderül, hogy az elítéltek hihetetlenül leleményesek a börtöngasztronómia területén. Miért fontos számukra a főzés?

– Részben kevésnek, részben rossznak tartják a börtönkosztot – ez még a leggazdagabb országokban is így van. Hivatalosan tilos főzni a zárkákban, a rabok csupán egy merülőforralót tarthatnak maguknál, amivel teát készíthetnek. Valójában azonban mindenféle étel elkészítésére felhasználják az úgynevezett „kerálót”. A lecsó alapételnek számít, de sokan arra is képesek, hogy a kantinban vásárolt szardíniakonzervből halászlevet főzzenek a zárkában található vödörben. Akadnak, akik lemossák a finomfőzeléket, a kinyert zöldségből pedig franciasalátát állítanak össze. A merülőforralót egy nagyméretű fém konzervdobozba bedugva akár melegszendvicset is tudnak készíteni. Maga a főzés egyébként a zárkán belüli közösségépítést, valamint a kinti világ hangulatainak felidézését is szolgálja.

„A börtönben alig hisznek az őszinteségben”