Elvégre az MSZP itt nem sok jóra számíthat: a párt ciklusok óta igen gyöngén szerepel a választásokon, igazi, húzóarcuk, kiemelkedően népszerű helyi politikusuk nincs, s szégyenszemre még a Jobbiknak is több képviselője van a városi közgyűlésben. Három éve a szocialisták egyik aktivistáját kopogtatócédulák gyűjtése közben leköpték, majd leöntötték egy kancsó vízzel – azt gyanítom, a most kezdődő aláírásgyűjtő akció sem kecsegtet túl sok reménnyel. A szocialisták ráadásul nem is az érkezési, hanem az indulási oldalra állnak: csütörtök délután van, tizenöt óra, s persze mindenki rohan a vonathoz. Csiha Tünde, az MSZP fiatal debreceni koordinátora ennek ellenére bizakodó: azt mondja, ha a következő két órában százötven aláírás összegyűlik, ő már elégedett lesz. Vele van Rónai György is. A harmincnyolc éves orvos húsz éve politizál a pártban, azt mondja, szegény családból származik, ezért vállalja föl a szociáldemokrata értékek képviseletét. Halk beszédű, udvarias ember, aki nagyon komolyan veszi a feladatát: miután érzékeli, hogy a pályaudvaron mindenki siet, meglepetésemre elballag a közeli buszmegállóba, ahol kisebb tömeg várakozik.

Gyűlnek az aláírások

Félóra múlva elégedetten sétál vissza: nemcsak aláírásokat gyűjtött, de sikerült még egy húszéves lányt is beléptetnie a pártba. Hát igen, bólintok, egy szülész-nőgyógyásznak valamicskét kell értenie a nők nyelvén. Négy-öt aktivista próbálja győzködni az embereket az alapvető élelmiszerek forgalmi adójának öt százalékra való csökkentéséről, de nem mindegyikük olyan szerencsés, mint Rónai doktor. Egy megszólított férfi olyan pillantást vet az egyik szocialistára, mint egy eldugult szennyvízcsatornára, s felhorkan:

– Aláírni az MSZP-nek?! Hová gondol?!

A választ meg se várja, gyorsan elráncigálja a feleségét. Hamarosan egy ötven körüli pár érkezik, s tétovázás nélkül aláírják a petíciót. A férfi összeszűkült szemmel sziszegi:

– Nem kell megvárni a választást! Zavarjátok el Orbánt mihamarabb!

Aztán sorolni kezdi, mi a baja a miniszterelnökkel: bedarálta az ügyészséget, a bíróságokat, az Alkotmánybíróságot, s most még a nemzeti bankra is rátette a kezét.

Nem mindenki olyan tájékozott, mint ő. Amikor Rónai odalép egy középkorú, bajuszos úrhoz, s magyarázni kezdi, mit akarnak az ötszázalékos akcióval, a választópolgár őszinte lelkesedéssel közbevág:

– Öt százalék kevés! Tízig meg se álljatok, fiúk!

– De hát ööö... – bizonytalanodik el az orvos –, az nem olyan jó, mint az öt...

Mire a férfi legyint:

– Na, nem baj. Ezek úgyis lenyomnak a kétharmaddal...!

Négy órakor összeszámolják az eredményt, és önkritikát gyakorolnak. Egy óra alatt ötvenöt szignó, bezzeg a Fidesz már félmilliónál tart. Megállapítják, hogy hülyeség volt az állomáson kezdeni, itt alig ér rá valaki politizálni. Rónai azt mondja, hogy „semmi baj, úgyis többet hoz a door-to-door”, vagyis az, ha majd a lakásokba becsöngetnek. Erre az egyik aláírásgyűjtő, Madarasi István önkormányzati képviselő azt panaszolja, hogy sok debreceni hiába utálja a Fideszt, az MSZP-re még mindig nem akarnak szavazni, az áfacsökkentést meg azért nem írják alá, mert félnek megadni az adataikat.

Aztán a focira terelődik a szó, csóváljuk a fejünket a Loki miatt, amely kikapott Pápán.

– Azt beszélik, a Lokit eladják egy ukránnak – mondja az egyik szimpatizáns, mire egy másik a fejét rázza:

– Ugyan, azt az állítólagos ukránt Demján Sándornak hívják. Parancsba adta neki Viktor, hogy meg kell vennie. Így megy ez.

Itt tartunk, amikor megjelenik egy hosszú hajú, idősebb nő, s azt kérdezi, alá lehet-e írni többször, mert ő annyira el van keseredve, hogy akár háromszor is. Majd fölcsattan:

– Hatvanegy éves vagyok, és a harmincéves főnököm, aki egy kis takony, úgy beszél velem, mint egy rabszolgával! Ilyen nem volt ám a Kádár-rendszerben!

Aláírja az ívet, de tíz perc múlva megjelenik ismét, látszik rajta, hogy még nem adta ki a dühét.

– Rabszolga vagyok a munkahelyemen! – harsogja. – Akármit teszek szóvá, rögtön az a válasz, hogy ha nem tetszik, el lehet menni.

Az aktivisták sikertelenül nyugtatgatják.

– Eh, unom már az egész életet! – legyint az asszony, s elviharzik. Lassan letelik a két óra, s bejelentik a végeredményt: kilencvenegy aláírás. Nézek Csiha Tündére: azért ez nem százötven. De majd a Csapó utcán, a Fórum előtt, biztatják egymást, ott jobb lesz, s hát van még idő, mondják, van még egy év a választásig, persze, van idő, és nézik az indulási oldalt. Lám, a vonat elment.