Elfogadni az elfogadhatatlant
Egy nyugdíjas házaspár otthonában beszélgetünk, egy alföldi város lakótelepi és kertvárosi övezetének határán. A gyerekszoba, ahol egy tízéves kisfiú az elmúlt két esztendőt töltötte, most lakatlan. Az idős házaspár több mint két évig volt unokájuk gyámja. Hosszas huzavona és pereskedés után azonban nemrégiben a bíróság, a gyerek kérését is figyelembe véve, úgy döntött: a szomszédos megyében élő nagynénjénél, apja húgánál helyezi el a fiút.
Az apa, aki három évvel ezelőtt több késszúrással, hajdani közös angliai otthonukban, megölte feleségét, a gyerek anyját, januárban szabadult. A rokonok úgy tudják, jelenleg ő is ugyanabban az észak-alföldi városban lakik, ahol a gyereket nevelő nagynéni. Egy levelében azt írta felesége szüleinek: van az a pénz és van az a kapcsolatrendszer, amivel visszaveheti tőlük a fiát.
A történet – ahogy az ilyen történetek legtöbbike – szerelemmel kezdődött. Az okos, gyógyszerésznek tanuló lány és az okos, gyógyszerésznek tanuló fiú az egyetemen szeretett egymásba, majd 2000 májusában megtartották az esküvőt. Orvoslátogatóként kezdtek el dolgozni, s mindketten szépen haladtak előre egy nemzetközi cégnél, a lány szüleinek támogatásával vásárolt lakást így hamarosan egy nagy családi házra cserélték, jó autókkal jártak, s biztos hátteret teremtettek időközben megszületett kisfiuknak.
Később aztán jöttek a gondok. Az apa sokat volt távol, hétvégenként tanfolyamokon vett részt – vagy legalábbis ezekre hivatkozva nem járt haza mindig –, a gyereknevelés terhe az anyára hárult. Ám mivel ő is rengeteget dolgozott, a kisfiú legtöbbször az anyai nagymamára maradt. A szülők házassága egyre inkább tönkrement.
– A nővérem sosem panaszkodott, nem akarta anyámékat terhelni, de én tudtam, hogy a sógorom erőszakos, agresszív, s az is előfordult, hogy megverte őt – mondja a meggyilkolt asszony öccse. A nagyszülők négy évvel ezelőtt szembesültek azzal, hogy lányuk élete teli van feszültségekkel. Az asszony ekkor mondta el nekik, hogy a férjével együtt Angliába költöznek. Három évre tervezték az ottani munkát, s ez idő alatt új életet akartak kezdeni. Hogy együtt vagy végleg külön, ezt a külföldön töltött éveknek kellett volna eldönteniük.
Egy dél-angliai városban béreltek lakást 2009 tavaszától – ugyanennek az évnek az őszén azonban, miután kapcsolatuk végképp elmérgesedett, az asszony kiadta a férj útját. Úgy tűnt, külföldön a nő lett sikeresebb: hamarabb tanulta meg a nyelvet, előbb kapott végleges munkát, s könnyebben teremtett kapcsolatot a helyiekkel. Férje egy másik angliai városba költözött, hétvégenként azonban visszajárt a családhoz, hogy együtt lehessen a fiával. Az asszony az interneten megismerkedett egy ottani mérnökkel, akivel komoly kapcsolata alakult ki, s már a közös jövőt tervezték.
Azon a végzetes napon, 2010. július 7-én a férj szintén látogatóban volt otthon: reggel elvitte a fiát iskolába, majd visszament a lakásba. Az asszony közben elment bevásárolni egy közeli szupermarketbe, az áruház biztonsági kamerája tíz órakor rögzítette, amint szatyrokkal kilép az ajtón. Egy óra és nyolc perc elteltével telefonált a férj a rendőrségre, s bejelentette, hogy megölte a feleségét. Ezután a tengerpartra ment, ahol vízbe akarta ölni magát. Az esetet egy parkolóőr jelentette, aki kihívta a rendőröket. A férfi elismerte, hogy miután felesége hazaérkezett a bevásárlásból, egy apróságon összevesztek.
A vita egyre hevesebb lett, ő pedig elveszítette józan ítélőképességét: elállta a nő útját, megütötte, később lapok beszámoltak mind a gyilkosságról, mind a bírósági tárgyalássorozatról, a tett elkövetésére gyakran használva a „mészárlás” kifejezést. A bíróságon elhangzott: az asszonyt ért késszúrások közül több is halálosnak bizonyult. A tudósítások szerint elhangzott: ha a férfi depressziójával idejében szakemberhez fordul, az asszony talán még ma is élne. Hat és fél év börtönbüntetésre ítélték, erős felindulásból elkövetett emberölés miatt. Az előzetes letartóztatás idejét beszámították a büntetésbe, idén januárban pedig feltételesen szabadlábra helyezték.
– Már a börtönből is irkált leveleket, hogy mi nem jól neveljük a fiát, túl sokat engedjük tévézni, nem visszük sportolni, nem vagyunk megfelelőek arra, hogy neveljük, és az ő húgánál sokkal jobb helye lenne – mesélik a nagyszülők, akiket a kisfiú gyámjául rendeltek. Mivel a másik nagyszülők elváltak, legközelebbi hozzátartozóként az anya szülei bizonyultak alkalmasnak a gyerek további nevelésére – ezt nemcsak a gyámügyi hivatal, de az Angliából környezettanulmányra kirendelt szakértő is megerősítette. Az unoka visszakerülhetett korábbi osztályába, újra lettek barátai. Ám a nagyszülőknek egyre több nehézséggel kellett szembenézniük.
– Volt, hogy az apja naponta háromszor telefonált a börtönből, s a gyerek e beszélgetések után mindig visszahúzódó, gyanakvó lett. Amikor a másik nagyapjánál töltötte a hétvégét, tizenöt-húszezer forintnyi zsebpénzt kapott, új kabátot vettek neki, akkor is, ha előtte vásároltunk mi is – mondja a nagymama. Szerinte egyértelmű, hogy az apa családja, amely az övékénél jóval tehetősebb, pénzzel próbálta megvásárolni a gyerek kegyeit. Ők pedig hiába próbáltak egyéb értékekkel – az együtt horgászás, biciklizés, a barátokkal való közös játék – érvelni. Amikor közeledett az apja szabadulásának ideje, a fiú egyre kezelhetetlenebbé vált, nem tetszett neki semmi, ami a nagyszülőknél körülvette. Időközben a másik megyében élő rokonság pert indított, s kezdeményezte, hogy a gyereket helyezzék át a nagynénjéhez. Ezt részben azzal indokolták, hogy ott két kiskorú gyerek is él, s így megfelelőbb közeg venné őt körül.
– Folyton zaklattak bennünket. Előfordult hogy az unokánkat beküldtük a szobájába, mert rosszul viselkedett, nem sokkal később pedig rendőrök álltak a kapu előtt, azt követelve, hogy küldjük ki a gyereket, nincs-e valami baja. Kiderült, hogy a rokonok riasztották a járőröket, miután unokánk felhívta őket telefonon. Az apa kifogásolta, hogy kutyát vettünk a gyereknek, noha ezt épp egy pszichológus javasolta. Szinte havonta jártak hozzánk környezettanulmányra a gyámhatóság szakértői, mert a vejem a börtönből rendszeresen írogatott nekik, ilyen-olyan ürügyekkel megtámadva bennünket. Belefáradtunk, nem harcolunk tovább. Attól azonban nagyon félünk, hogy a vejem, aki – mint a hozzánk írt levelei is tanúsítják, meglehetősen zaklatott lelkiállapotú ember – egyszer majd a fia ellen fordul. Most papíron ugyan az apa húga lett a gyerek hivatalos gyámja, de ki garantálja, hogy a férfi nem férkőzik vissza a mindennapjaiba, s nem veszi át az irányítást a gyerek nevelése felett? – fogalmazták meg félelmeiket a nagyszülők. Megkerestük a gyerek jelenlegi gyámját, a nagynénit, aki közölte: sem ő, sem családtagjai nem kívánnak nyilatkozni.
Ügyvédjük pedig levélben az alábbiakat közölte: „Tekintettel arra, hogy ügyfelemnek az a tudomása, hogy a kiskorú gyermeket is érintően újságcikk fog megjelentetésre kerülni, így ügyfelem a kiskorú törvényes képviselőjeként nem járul hozzá ahhoz, hogy a kiskorú bármely személyes adata, így különösen a kiskorú neve vagy monogramja, illetve bármely más olyan adata, mely beazonosításra alkalmas, a cikkben megjelentetésre kerüljön, s ezáltal a kiskorú közvetlenül, vagy közvetve beazonosíthatóvá váljék.”
Azért, hogy a másik fél álláspontja, értékítélete, életfelfogása valamennyire mégis megismerhető legyen ebben a történetben, kénytelenek vagyunk az apa leveleire hivatkozni – természetesen ügyelve arra, hogy a kiskorú továbbra se legyen azonosítható. Az apa fiának írt egyik levelében – melyet az anyai nagymama bocsátott rendelkezésünkre – ez olvasható: „Bizony, most már elég nagy fiú vagy, és folyamatosan változnak a szükségleteid. Rengeteg lehetőséged van (vagy inkább majd lesz), hogy ne a tévé előtt üldögélj, csak meg kell neked mutatni és egy kicsit biztatni, segíteni, elvinni, megszervezni számodra. Ez a szülők feladata, és nagyon sajnálom, hogy ezt most az időd nagy részében nem tudod megkapni. Az is tudom, hogy nem vagy egy »könnyű eset«, amikor a tanulásról van szó.
A »lustácska« lenne a legjobb kifejezés erre, mert hülye az nem vagy, édes fiam, mi több, elég értelmesen tudsz hozzáállni, ha valami érdekel. Nagyon rossz, hogy sz…-i mamáék nem tudnak rávenni a tanulásra. (…) Néha még én is kapkodom a fejem, hogy a számítógép, a net, a mobil milyen gyorsan fejlődik. Sajnos sz…-i mamáék ebben sem tudnak neked segíteni, és ez csak egyre rosszabb lesz. Nem baj, már csak 1 év. (…) Nagyon sokat imádkozom azért, hogy sz…-i mamának ne sikerüljön elintéznie a kapcsolatainál, hogy elvegyék a szülői jogom. Ha elveszik, akkor nem tudunk együtt lakni 2013 januárjától. Megpróbálunk mindent megtenni, hogy ez ne sikerüljön sz…-imamának. Mert ha igen, akkor még olyankor is a fogságában tud tartani, amikor én már otthon leszek Magyarországon, és lakhatnánk együtt. Köszönöm még egyszer, hogy megpróbáltad aláíratni azt a papírt, hogy engedjenek el. Sajnos sz…-i mama a saját bosszúállását fontosabbnak tartja annál, hogy te mit szeretnél. Ne felejtsd el azt, hogy ha már nem lesz a gyámod, akkor már nem lesz kötelező odamenned. Hidd el, ennél a helyzetnél már csak az lesz sz…-i mama számára elviselhetetlenebb. De ha ő nem szeret téged annyira, hogy a kívánságod szerint elengedjen, akkor neked sem kell majd annyira szeretni őt, hogy vissza menj meglátogatni. Kérlek, ne félj semmitől. El fogsz onnan kerülni, és lesz majd megint egy igazi otthonunk, ahol majd együtt élünk. Gondoskodni fogok rólad, és biztonságban leszel…”
– Az édesapa letöltötte a büntetését, mostantól akár azt is kérheti, hogy helyezzék el nála a gyereket – mondta el kérdésünkre egy családjoggal foglalkozó ügyvéd. Mivel a férfi szülői felügyeleti jogát nem vonták meg, s tette nem a gyerek ellen irányult, sőt maga a kisfiú nem is volt szemtanúja az eseményeknek, így gyámügyi szempontból nem kifogásolható, hogy akár az apa nevelje tovább a fiát. Ezt azonban a bíróságtól kellene kérnie. Az ügyvéd elmondta: az sem törvénytelen, ha a gyerek jelenlegi hivatalos gyámja együttműködik az apával, akár úgy is, hogy mindennap korlátlan ideig biztosítja számára a láthatást.
Az sz…-i nagyszülők azonban ezt a helyzetet nehezen tudják elfogadni. Úgy vélik, a lányuk után lassan az unokájukat is elveszítik, a gyerek egyre inkább eltávolodik tőlük, elfogadja a pénz hatalmát, s később felnőttként is az anyagi világ előnyeit értékeli majd az emberi értékek helyett. Hiába szeretnék ezt másként, tehetetlenek. Egyelőre az unokájuk egy-egy hétvégét még náluk tölt, s olyankor úgy tűnik, helyreáll a világ rendje, jól érzik magukat egymással. De a nagyszülőknek fáj, hogy a kisfiú saját magától sose kéri, hogy menjenek ki az anyja sírjához, nem beszél a vele kapcsolatos élményeiről, nem idéz fel emlékeket.
Mintha megpróbálná kitörölni az emlékezetéből az édesanyját, azért, hogy apját újból szeretni tudja. S hogy elfogadja az elfogadhatatlant.
