A cigányzenész, aki a Jobbik városi elnöke
Azzal a hírrel hívtak föl Hajdúszoboszlóról, hogy a Jobbik új városi elnöke, akiről mindenki tudja, hogy cigány ember, s esténként egy étteremben zongorázik és énekel, a minap kitűzte a székely zászlót a városháza homlokzatára.
Először nem vettem komolyan a telefonhívást, mert nem hittem el, hogy a romák ellen uszító szélsőjobboldali párt egyik tisztségviselője egy cigány zenész lehet, aki ráadásul székely zászlóval akciózik. De miután utánanéztem az információnak, kiderült, hogy félig igaz: a Jobbik hajdúszoboszlói elnöki tisztét 2013 februárja óta valóban az a 44 éves Jónás Kálmán tölti be, aki a helyi Béke Hotelben dolgozik vendéglátós zenészként.
Nyíltan vállalja roma származását, a párt honlapján lévő önéletrajzában büszkén említi, hogy édesapja cigányprímás volt. A székely zászlót azonban nem ő tűzte ki, hanem egy helyi fideszes politikus, Jónás Kálmán az akciónak csak kezdeményezője volt. Milyen ember lehet Jónás Kálmán? Ha jobbikos, akkor nyilván olvassa azt a bizonyos hírhedt szélsőjobboldali online újságot, s tudnia kell, hogy azon a portálon a cigányokat rendszeresen „orkoknak, trolloknak, retkeknek” nevezik a Jobbikkal rokonszenvező hozzászólók, s ezek még csak az enyhébb kifejezések.
Miképpen azonosulhat egy ilyen párttal egy cigány ember? Önéletrajza szerint Jónás Kálmán 1969-ben született Debrecenben, mint írja, „cigányprímás apa és kisnemesi kulák származású anya egyetlen gyermekeként. Mindkét szülőm családjára nagyon büszke vagyok.” Hétéves korától tanult zongorázni, tanult klasszikus zenét és dzsesszt is. 1989-ben tett előadó-művészi vizsgát, ezután különböző hajdúszoboszlói szállodákban együtt zenélt édesapjával annak 1996-ban bekövetkezett haláláig.
Évekig dolgozott Hollandiában, s megfordult tengerjáró hajón is. Jelenleg egyéni vállalkozó, a helyi képviselő-testület kulturális, oktatási és sportbizottságának külső tagja. Érdeklődési köréről ezt írja: „politika, a kultúra különböző ágai, számítástechnika, hagyományőrzés, állatvédelem és zene”. Az általam megkérdezett hajdúszoboszlóiak azt mondták róla: „Nem lenne semmi baj vele, egyszerű gondolkodású muzsikusgyerek, csak az a gond, hogy az utóbbi időben nagyon beszippantotta a politika.” Ismerősei szerint Tónó – ez a beceneve – „kritika nélkül elfogadja a jobbikos propagandát, és már úgy szajkózza a rovásírásos-turulos nemzetmentő leckét, mintha csak ő írta volna”.
Egy másik ismerőse így fogalmazott: „Vitatkozni nehéz vele, mert szinte szó szerint átveszi Vona Gábor mondatait, jobbikos tevékenysége pedig leírható a kettős kereszt fölállításával, a rovásírásos helységnévtábla kihelyezésével, s most a székely zászló kitűzettetésével, hát ennyi.”
Jónás Kálmánnal egy hajdúszoboszlói cukrászdában beszéltem meg találkozót, s amikor bekapcsoltam a diktafonomat, ő is engedélyt kért, hogy a saját hangrögzítőjével fölvegye a beszélgetésünket. Aztán rövidesen kiderül, hogy „Tónó” ismerősei igazat mondtak: Jónás Kálmán ugyanazokat a paneleket ismételgeti, amelyeket a Jobbik vezetői. Nem, nem, a Jobbik szerinte sem rasszista párt, és nem uszít a cigányság ellen, hanem azoknak a magyar embereknek a védelmében áll ki, akiket a kormányzat nem képes megvédeni, s akik nem élnek biztonságban. Bírálja a Fideszt és Orbán Viktort, de meg van győződve róla, hogy „a nemzet ébredőben van”, s eljön az az idő, amikor a Jobbik átveszi a hatalmat, s végre rendet teremt.
Rákérdezek cigány származására, mire azt mondja, hogy ebből soha nem volt problémája. Megemlítem neki, hogy azon a bizonyos szélsőjobboldali portálon a romákat miként nevezik, mire azt válaszolja: „Aki bűnöző, az megérdemli, hogy így hívják.” Szerinte ha valaki bűnöző életmódot folytat, önmagát írja ki a társadalomból, és nem illetik meg azok a jogok, mint a törvénytisztelő állampolgárokat. Kérdem tőle, mit szólna hozzá, ha valaki orknak vagy reteknek nevezné, mire ez a válasz: „Meggyőzném arról, hogy ez nem így van.” Meg akarom tudni a véleményét arról, hogy szerinte van-e összefüggés a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosságok és a Magyar Gárda föllépése, valamint a Jobbik propagandája között, de ő nem lát semmilyen összefüggést. De hiszen a Magyar Gárda tagjai gyűlölik a cigányokat, mondom neki, de erre hevesen rázza a fejét.
„Dehogy gyűlölik őket – válaszolja –, szoktam beszélgetni gárdistákkal, egyikőjükben sem vetődik fel, hogy származásom alapján elítéljen, senkitől nem kérünk géntérképet, hanem a tettei után ítéljük meg az embert.” Feltűnő, hogy a rendvédelemről beszél a legtöbbet. Egyetértett azzal, hogy az elítélt bűnözők családjától meg kell vonni a segélyeket, s el kell venni tőlük a gyerekeket is, hogy bentlakásos képzésben kapják meg mindazt, amit a szüleiktől nem kaphatnak meg. Erre megkérdem tőle, tudja-e, hogy a központi költségvetésből mennyit költ az állam segélyezésre, mire kíméletlen egykedvűséggel jegyzi meg: „Még a fél százalék is sok.” Csak nézek rá szótlanul: hogyan lehet valaki ennyire részvétlen?
Pedig azt állítja, hogy nem érzéketlen az önhibájukon kívül segélyre szorulók iránt. Még szerencse, hogy a Jobbik sosem kerül kormányra, mondom, mire azonnal jön a riposzt: „Ebben ön ne legyen olyan biztos.” Akkor csillan föl a szeme, amikor a kedvenc zenéiről kérdezem. A muzsika hangja című musical áll legközelebb a szívéhez, azt rendszeresen zongorázza, s hozzáteszi: „Nagyon szeretem a filmet is, 1964-ben készült, a címe The Sound of Music, a főszereplője Julie Andrews, aki a kedvenc színésznőm.”
E musical történetéről a Wikipédia azt írja, hogy az 1930-as években játszódik, röviddel Ausztria német megszállása előtt. A főszereplő Maria, a volt apáca, aki Georg von Trapp tengerészkapitány szolgálatába áll nevelőnőként. A fiatalon megözvegyült tengerész spártai módon, katonás szellemben neveli hét gyermekét, Maria azonban nehezen viseli a szigorú, örömtelen életet. Trapp tiltása ellenére titokban megszeretteti a gyerekekkel az éneklést, így a szürke kastély hamarosan megtelik dallal és vidám zenével, s Maria és a férfi egyre közelebb kerül egymáshoz. Azonban elérkezik a német megszállás, és Trapp, aki elkötelezett antináci, megkapja behívóját a német haditengerészethez. Két lehetősége marad: behódolni vagy menekülni.
Egyszer meg kellene hallgatni, hogyan is játssza ezt Jónás Kálmán. A Békében.
