Házsöprés
Meg minket is. Itt van például rögvest kedvencünk, a jó miskolci alpolgármester és parlamenti képviselő, Zsiga Marcell, aki eddigi, nem túl hosszú és nem túl jelentős élete során sok pénzt szerzett ugyan, de annyira sokat mégsem, hogy csak úgy ukmukfukk megvehessen egy negyvenmilliós házat. Valójában nyoma sincs annak, miből is jutott hozzá az ingatlanhoz, de ez is csak arról tanúskodik, hogy egy kis tehetséggel és akarattal a szinte semmiből is létre lehet valamit hozni.
Nyilvánvalóan hozzáállás kérdése az egész, aki nem hiszi, kérdezze csak Lázár Jánost, ő elég frappánsan eligazítja majd a szegények és gazdagok, ebből következőleg tehát a rátermettek, vagyis az életrevalók és a kevésbé rátermettek, tehát a... Na jó, ezt a világot inkább hagyjuk a Jobbikra.
Zsiga Marcell egyébként, ha nagy ritkán megszólal, mindig mond valami figyelemre méltót, amivel azután kellő nagyvonalúsággal teszi helyre a világot: szerinte 47 ezer forintból lazán el lehet lenni. Hiszen ha ő szinte a semmiből házat vett, akkor mire lenne képes az ember havi 47 ezerből! Na jó, ne essünk túlzásokba, hiszen ő ennél egy kicsit többet keres, de a keresete körülbelül úgy aránylik a 40 milliós épülethez, mint havi 47 ezer forint egy jó kis új építésű ócsai ingatlanhoz – tiétek az ország, közmunkások, magatoknak építitek! –, tehát valamit nagyon kell tudnia.
Azt pedig még az ellenségei sem vitathatják el tőle, hogy tiszta szívvel és mély elkötelezettséggel szolgálja az ő kormányát, hiszen az újonnan vett házához, nyilván az ott lakók nagy örömére, már aszfaltozott út is vezet.
És ha valaki ezt összefüggésbe hozná azzal, hogy Zsiga Marcell alpolgármester, nyilvánvalóan rosszindulatúan torzítana, szövegösszefüggésből kiragadna, bűnei hetedíziglen is sújtanák a hozzátartozóit. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ő a maga módján is segíti a kabinet munkahelyteremtő programját, s talán olyan férfiúkkal aszfaltoztat, akik havi 47 ezret keresnek, már ha épp teljes közmunkaidőben foglalkoztatják őket. Így aztán az alpolgármester házához vezető út aszfaltozása közben el-elmélázhattak azon, hogy mire is lehet elég ez a 47 ezer, amit, ha olyan lenne a hozzáállásuk, akár meg is sokszorozhatnának, kellő szorgalommal ők is másokkal aszfaltoztathatnának, bár meglehet, hogy mire gondolataik e pontig röppentek, köptek egy hegyeset Zsiga Marcell háza felé, csak úgy spontán.
Zsiga Marcell ugyanakkor a könnyebb eset, hiszen róla egyszerűen csak nem tudjuk, honnan szerezte a pénzét házvásárlásra, bonyolultabb azok helyzete, akikről nagyon pontosan tudjuk, miből van a vagyonuk: ki merné elvitatni például Magyarország házelnökétől, hogy okkal-joggal visz haza havonta csaknem 2,5 millió forintot, amit ilyen-olyan jogcímeken szed össze? Azért csak csiklandoz az ördög: Kövér László kap például lakhatási támogatást is, hiszen az jár neki, mert a Zala megyei listáról lett képviselő, bár nagy valószínűséggel nincs ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy mi köze van őnéki Zala megyéhez.
Viszont nagyon sokat utazik, az biztos, és ha beleszámoljuk a nemzethalál víziójától meg-megrettenő házelnök rejtélyes romániai útjait, akkor is soknak tűnik, hogy tavaly 4,185 millió forintot költött benzinre hivatali autójával. Legyünk optimisták: bizonyára zalai túrái veszik igénybe az idejét, nem véletlenül emelték a duplájára, havi 626 130 forintra a hivatalos apanázsát. Potomság. Utazgat egy kicsit, elrendezi magában és maga körül a világot – Zala megyében nyilvánvalóan most már minden rendben van –, aztán elégedetten térhet haza otthonába, Szigetszentmiklósra, ahol, mit ad isten (lám jó, hisz jót), nemrégiben nevezte ki Navracsics Tibor közigazgatási miniszter a helyi járási hivatal vezetőjének Kövérnét, s ez azért szintén elég jól fizető állás.
Már miért is volna ez baj? Ráadásul a gyerekek fölnőttek, így a Kövér családnak az sem okoz fölös terhet, hogy kifizesse a tanulásukhoz szükséges összeget. És az övéik még maguk dönthették el, hogy milyen módon szolgálják meg oktatásukat a szüleiknek és hazájuknak. Hiszen ez erkölcsi kötelességük. Naná, hogy az. Ki így teszi, ki úgy. Ki azzal, hogy erkölcsről papol, ki cikkel, ki szikével. Ki ügynökügyek feltárásával. Bár ha Kövéréken múlna, sokan kifejezhetnék a hálájukat azzal is, hogy inkább ne dolgozzanak itt, hah, távozz tőlünk, sátán. Az ügynökügyeket meg ne bolygassuk. Egyébként Zsiga Marcellhez hasonlóan Kövér László is szeret a saját háza táján söpörni (mégiscsak házelnök!), máskülönben miért akarta volna a szigetszentmiklósi iskola élére azt az embert állítani igazgatónak, aki, úgy hírlik, az ő gyermekét is oktatta.
E tanár a kis Kövért nyilván igen erkölcsös neveltetésben részesítette, s ez annyira megtetszett a papának, hogy másokat is szerencséltetni kívánt az oktató áldásos tevékenységéből. Ebbéli buzgalmában azonban az sem rengette meg, hogy sem a tanárok, sem a diákok nem akarták e jeles férfiút, köszönték szépen, ők jól elvoltak az addigi igazgatóval is. Háládatlan nemzet ez. Csakhogy e nagy ívű erőfeszítés következményeként elvérzett az eddigi, közkedvelt igazgató, elvérzett a Kövér gyermek oktatója is, a végeredmény, ha úgy tetszik, dupla nulla, s most van egy harmadik igazgató, megbízottként, Isten, haza és a család legnagyobb megelégedésére, és nyilván Kövér László is a jól végzett munka örömével hajt Szigetszentmiklósra, elvégre mára megforgatta a világot odahaza is.
Most már csak azt lenne jó tudni, hogy vajon miért Szigetszentmiklós járási hivatalának vezetője, Kövér László felesége kötözte a házőrség avatásán a pántlikát a csapatzászlóra? Az ilyen aktusok fontosságát sosem szabad alábecsülni, ezek nem holmi szördlédis allűrök, inkább afféle bensőséges családi események, hiszen létrejött a szervezet, amellyel Kövér László a sajátjaként rendelkezhet, elvégre már az épület is az övé, otthonosan mozog benne, mint Szigetszentmiklós járásában. Ha olyanja van, föltetethet rá székely zászlót, hagyhatja, hogy a Kossuth térre a haverjai közmunkásokat sértő molinókat függesszenek, kedvére tilthatja ki az újságírókat, vezettethet el képviselőket, és tényleg, valóban van ebben valamiféle bensőségesség, az egymás közt vagyunk érzése, s ilyen meghitt társaságokban minden megengedett, még a közmunkások szétgyalázása is. Tán még nevettek is egymás közt, jó hecc, megmondtuk a magunkét.
Megmondták. Megmondják akkor is, amikor merő tréfából nekimennek valakinek. Nemcsak úgy, politikailag, hanem valódi sportból. Bírnak birokra kelni. Csak nem egyenlő feltételekkel. Inkább aláznak. Meg kell alázni a szegényeket, meg kell alázni az egyetemistákat, a szemükbe hazudni, a Nemzeti Nyomozó Iroda ordasait rájuk szabadítani, pöffeszkedni, szelíden figyelmeztetni, atyáskodva leinteni, lekezelni, átnézni, átverni, sumákolni, ordítani. Nem, nem elég Simor Andrástól elbúcsúzni, nem elég a kezét megkötözni, nem elég leoffsórozni, nem elég a becsületébe gázolni, szét is kell gyalázni.
Meg kell alázni Sólyom Lászlót, mert a szeme előtt akarjuk tönkretenni az egész életművét, és parázslik még a szeme, hát hunyjon ki, mert ott van még a szellemisége, hát irtsuk ki,
rúgjunk bele, sértsük halálra, tiporjuk szét az életét, mert nincsen itt már se isten, se ember, csak ez a kicsiny csapat, ez a pár ember, akik egyszer győztek, de akkor aztán nagyon, és így már minden belefér, mert ez az ő országuk, maguknak építik, negyvenmilliós házzal, Kövér László apanázsával, Kövérné lobogójával, Papcsák Ferenc húszmilliós merdzsójával, Mészáros Lőrinc, újdzsentri gázszerelő alcsúti-felcsúti birodalmával, Kósa Lajos stadionjával, Budai Gyula lovával, a dúsgazdag Pintér Sándor álszent-komcsi Wartburgjával és nyugdíjával – ami jár az jár! –, Simicska Lajos milliárdjaival, Balog Zoltán kenetteljes sunyiságával, Tállai András pöffeteg böffenéseivel, pálinkás jó reggelt kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok, beköszöntek, csókolom, seggbe rúgtak jó nagyon, itt vannak hát a mi kis huszáraink, és dehogyis rossz emberek ők, legfeljebb csak nem elég jók, és ha volt is esetleg olyan magasztos pillanat, amikor azzá akartak válni, már rég letettek róla.
Föladták. Hiszen készen áll immár az ő országuk, a magukra szabott. Amely eleve kizár magából országrészeket, ahol még a törvények is mások, és aki oda születik, aszfaltozhat 47 ezerért, a többi meg majd beáll a sorba, mert nincs más választása. Erkölcsös nevelést kap, magába szívja Zsiga Marcell és Kövér László erkölcseit, hogy úgy nyerjen majdan bebocsáttatást az egyetemekre, ahol ilyen erkölcsökkel már biztosan nem fog ugrálni, és mindenki számára természetes lesz, ha belehazudnak a szemébe, de azt legalább kellő tisztelettel és alázattal fogadja majd, mert akkor joggal remélheti, hogy ő is sokat kereshet egyszer, és sok pénzzel el lehet kerülni azokat az utcákat, ahol hajléktalanok is vannak.
Ilyen ez a világ, ilyen ez a rend. És elvárnák, hogy jól érezzük magunkat benne. Ha meg nem megy, akkor belénk rúgnak kettőt, hátha attól mégiscsak jobb lesz. Nekik biztosan. Ám ne essünk túlzásokba! Igenis, vannak derűre okot adó intézkedések. Az adóhatóság például próbapereket indított olyan cégek és cégvezetők ellen, amelyek, akik jelentős köztartozást hagytak hátra maguk után. A magunk részéről egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az adóhatóság figyelmét nem kerülte el egy bizonyos Kövér Szilárd nevű úriember. Ő a rejtélyes módon eltűnt cégeivel úgy százmilliós adósságot hagyott maga után. Kövér László nyilvánvalóan erkölcsi kötelességének érzi, hogy ha kell, kisegítse a testvérét, s ehhez most már az anyagi alapja is megvan.
