– Honnan?

– Nyíregyháza.

– Kilométer?

– Kétszázhatvanöt.

– Lábad?

– Már nem is érzem!

Egy fővárosi szimpatizáns fogadta kérdésözönnel a hétfő délután, az Astoriánál „összefutó” éhségmenetek egyik tagját. S bár az egy-másfél hete gyaloglók többsége a megszólítotthoz hasonlóan alig-alig érezte a lábát, volt, ami lökést adott nekik tiltakozómenetük végcéljáig, a Parlamentig vezető utolsó néhány kilométerre. A jobbára 10-15 fős, Budapesten egyesülő gyaloglókhoz ugyanis több száz szimpatizáns csatlakozott az Astoriánál. Mire pedig a demonstrálók az Alkotmány utca Parlament felőli végéhez értek, már egy-kétezresre duzzadt a tömeg – legalábbis a résztvevők becslései szerint.

A demonstrálók szervezetten, békésen vonultak – a feltűnően gördülékeny és előzékeny rendőri biztosítás mellett – a Parlamentig, ám az Országháznál hirtelen változott a hangulat. A Parlament parkolója mellett, két villanyoszlop közé – lapzártánkkor még nem tudni, kik – hatalmas molinót feszítettek. Az a felirat volt rajta: „Köszöntjük a szoci hataloméhség-menetét!” (Korában, a Fidesz pártigazgatója, Kubatov Gábor nevezte MSZP-s „hataloméhség-menetnek” a gyaloglással tiltakozókat.) Ezt a provokációt pedig már „nem nyelte” le az addig békésen demonstráló több száz ember.

– A büdös életbe! Hát azt hiszitek, velünk mindent megtehettek? – üvöltötte kivörösödött fejjel egy idős férfi, és vele együtt egy emberként indultak meg a tüntetők a Parlament felé.

A molinót nem sikerült leszedniük

Tóth Imre diósgyőri olvasztár, a tavalyi és az idei éhségmenet egyik emblematikus alakja hiába próbálta megállítani, csitítani a tömeget. Kisebb dulakodás alakult ki ekkor tüntetők és az eléjük felsorakozó rendőrök között, de végül komolyabb atrocitás nem történt. Elsősorban azért, mert a demonstrálók néhány perccel később már zavartalanul eljuthattak a molinót tartó oszlophoz. Többen megpróbálták leszedni a molinót, ám nem jártak sikerrel: azt kellő magasságban, kellő gondossággal és alapossággal kötözték ki, acélhuzalokkal.

Mindezt távolról figyelte Török Zsolt, az MSZP szóvivője, aki úgy fogalmazott: „Provokáció volt kihelyezni a molinót, nyilván a Fidesz vagy a CÖF áll ennek az aljasságnak a hátterében. Annyiban egyébként nem is baj, hogy elhelyezték ezt a förmedvényt, mert így legalább pontosan megmutatja igazi arcát a kormány”.

A molinó miatt kialakult feszült helyzetet jól jellemzi az, hogy ekkor már néhány rohamsisakos rendőrt is készenlétbe helyeztek – bevetésükre azonban végül nem volt szükség. Elsősorban azért nem, mert késve ugyan, de végül hivatalosan is elkezdődött a demonstráció, azaz szónokok léptek a színpadra, így a tüntetők „visszavonultak” az Alkotmány utcába. Az emelvényen egymásnak adták a mikrofont a vidékről Budapestre gyalogló fiatal és idős munkanélküliek: kivétel nélkül szegény, kilátástalan, reményvesztett sorsokról, pusztuló, munkalehetőségekben szűkölködő városokról, falvakról, és a társadalom perifériáján élőkbe csak „belerúgni képes, érzéketlen” kormányról beszéltek. Egyikük úgy fogalmazott: „elhoztuk a vidék fájdalmát” Budapestre. Olykor nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illették Orbán Viktor miniszterelnököt, kormányát és a munkaerőpiacon elhelyezkedni képteleneket sújtó intézkedéseit, kiváltképp a közmunkások „megalázóan kicsi,” 47 ezer forintos bérét. Felszólalt Nyakó István is, aki azzal biztatta a demonstrálókat: „Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk. Sötét erőkkel állunk szemben, de közel már a pirkadat”.

A demonstráció végén felolvasták azt a petíciót, amit „az ország mindenkori vezetőinek” címeztek. Ebben úgy fogalmaztak: „Nem kérünk alamizsnát, és nem kérünk segélyt! Dolgozni akarunk, és becsületes munkánk után tisztességesen akarjuk ellátni családunkat!” A petícióban egyebek mellett egyenlő bánásmódot és igazságos közteherviselést, a közmunkásoknak minimálbért, az elmúlt két és fél év szociális tárgyú törvényeinek felülvizsgálatát, valamint a szakszervezetek jogainak visszaadását, kiszélesítését követelték.