A hanyatlás holtpontján
A kilenctagú keceli testületben úgy került többségbe a Fidesz, hogy az egy szem MSZP-s átállt hozzájuk. Amíg következetes volt, eredménytelenül hányta a borsót a falra. Miután fölkínálta a szavazatát, az élettársa hamarosan múzeumigazgató lett, és senki sem cáfolta, hogy neki ígérték a helyi újság vezetését is.
Igazából nem a sajtószabadságért, hanem a hanyatlás ellen tüntetnek – szögezte le a keceli vállalkozó. A közgyűlésen kérték a polgármestert, hogy ha már válság van, a lakosság rohamosan szegényedik, és a vezetők semmit sem képesek tenni ez ellen, legalább tanúsítson önmérsékletet a keceli politikai elit. A polgármester például az adható maximális fizetés helyett beérhetné a törvényes minimummal. Kerek perec megtagadta.
A magyar politikai közbeszédet már másfél évtizede az Orbán Viktor személyéhez kapcsolódó érzelmek, a gyűlölet és a rajongás határozza meg. Ehhez a gombhoz varrnak minden kabátot: maradjon-e Orbán a hatalomban, vagy távozzék onnan? Ha Orbán megadóztatja a bankokat, akkor ellenfeleinek elvárás, hogy a bankok oldalára álljanak. Ha csökkenteni akarja a közüzemi díjat, muszáj valami érvet találni, hogy miért rossz az mégis a lakosságnak.
Ha bevezeti a tandíjat, csak nem úgy hívja, akkor tiltakozni kell, noha a másik oldal is fizetőssé akarta tenni a felsőoktatást, igaz, ezt épp Orbán akadályozta meg. Ha Orbán lábbal tiporja a saját agrár- és vidékprogramját, és a Fideszre szavazó vidéki gazdálkodók helyett a nagybirtokos oligarcháknak juttatja az állami földet, akkor az ő oldalán állóknak pénzbüntetés és kiközösítés terhe mellett kötelező ezt megszavazni.
Ez a mérlegelés nélküli gyűlölet és kritika nélküli imádat borítja el a nyilvánosság felszínét, ahonnét így nehezen érthető, miért van annyi bizonytalan szavazó, akinek nem kell Orbán a hazugságaival, az oligarcháival, a kis- és nagyfideszesek mutyibirodalmával, de már nem hisz abban sem, hogy amit bárki más csinálna, az jobb lehetne ennél. Ez az általános közérzet egyre több földrajzi területen és foglalkozási csoportban érzékelhető. Mindent meghatározó tapasztalat, hogy az átlagember nem tud pénzt keresni. Ha valaki egyszer elveszíti a munkahelyét, nem talál helyette másikat. Ha mégis talál, akkor csak olyat, ahol kevesebbet fizetnek, és jobban ki van szolgáltatva.
Minden településen más a helyzet. De a lényegük – az egzisztenciális válság, a bizonytalanság és a jövőtől való félelem – azonos. Nálunk a válság nem 2008-ban kezdődött, mondják Sarkadon, hanem amikor bezárt a cukorgyár. Én azóta nem találok bejelentett munkát, amióta szétverték a téeszt,mondják szinte minden faluban. Sok helyen hozzáteszik: azt hittük, ha nem lesz állásunk, majd termelünk valamit; zöldséget, sertést, tejet – de nem tudunk, mert képtelenek vagyunk eladni az árut. Volt egy rendszer, amit nem szerettünk. Amikor megszűnt, azt hittük, majd valami jobb lesz helyette – de nem lett helyette semmi. És ebben sincs semmi szeretnivaló.
Nincs munka, mondják a kőművesek, burkolók, festők, mindenféle szakmunkások – akiket Parragh László kamarai elnök a jövő zálogának tart –, vagy ha van is, a melóst belekényszerítik a feketemunkába. Sőt feketén sem biztos, hogy kifizetik a bérét, mert eddig egyetlen kormány sem volt képes véget vetni a lánctartozásoknak, ahol mindig annak nem jut pénz, aki elvégzi a munkát. Azért szavaztunk az uniós csatlakozásra, mert azt hittük, hozzánk is lecsorog a felzárkóztatási támogatás, mondják megint mások; de nekünk nem jutott belőle semmi.
Sokáig úgy tűnt: pedagógusra, postásra, vasutasra, közigazgatási szakemberre, orvosra, ápolónőre mindig szükség lesz. De már nincs. A korábbi kormányok is folyton azzal küzdöttek, mit hogyan „racionalizáljanak”, de kétharmad hiányában a mindenkori ellenzék ezt rendre erősen akadályozta. Az önkormányzati rendszer az éppen hatalmon lévők számára mindig 3200 pazarló kiskirályság volt, a pillanatnyilag ellenzékben lévők ugyanezt a helyi közösségek autonómiájának nevezték. Iskola-összevonás, ágyszámcsökkentés, postabezárás, szárnyvonalbezárás – ebből áll az élet, amióta piacgazdaság és parlamenti demokrácia van, teljesen mindegy, melyik politikai oldal kerül hatalomra. Két évtizede egyfolytában vonják kifelé a pénzt az egészségügyből, az oktatásból, a közigazgatásból, és ezt hol racionalizálásnak, hol strukturális reformnak hívják. Ez mind tartható racionálisnak – csak akkor azt is racionálisnak kell tartanunk, hogy ránk semmi szükség a világban.
Az összes ellenkező ígérete dacára Orbán rendkívül durván keresztülvitt minden leépítést, amikor a kétharmados többség birtokába jutott. Nem tudott vagy nem is akart tenni semmit az ellen, hogy a rendszerváltozás után létrejött magyar kapitalizmus nem képes eltartani egy tisztességes közigazgatást, oktatási rendszert és egészségügyet. Azt sem képes fenntartani, ami az uniós támogatásból úgy-ahogy kiépült: a magyar lakossági jövedelmekből nem lehet működtetni német életszínvonalhoz szabott szennyvíz- és hulladékkezelési rendszereket. Itt nem keresnek annyit az emberek, amennyi arra elég volna, hogy a fogyasztók megfizessék az ivóvíz arzénmentesítésének árát, amelyet kötelezővé tett az Európai Unió.
De még mindig van mit tönkretenni. Az egyetlen vágyott társadalmi menedék, a szavazatszerzési megfontolásból erőn felül megtartott, többé-kevésbé értékőrző nyugdíjrendszer sem húzza már sokáig. Volt itt egy felszínes vita, hogy az IMF akarta-e a magyar kormányt a nyugdíjak csökkentésére kényszeríteni. Lehet, hogy nálunk konkrétan nem követelte ezt; de a románoknál például igen. És ha csak annyit írnak elő, hogy le kell faragni a költségvetési kiadásokat, akkor is előbb-utóbb sorra kerül a nyugdíj, amelynek büdzséjébe annál kevesebb járulék folyik be, minél alacsonyabb a foglalkoztatás, kisebbek a bérek, nagyobb az adóeltitkolás.
A nyugdíj kapcsán szembefordíthatók egymásra szoruló nemzedékek. A helyüket nem találó fiatalok, akik számára fizetőssé teszik a felsőoktatást, keserűen kommentelik a világhálón, hogy az ő jövőjüket zabáltatják fel a jövő nélküli öregekkel. A nyugdíjasoknak is megvan a kőkemény igazságuk: ők még befizették azt a járulékot, amelyet visszavárnának öreg napjaikra. A mostani kormány, amely korábban kaszinókapitalizmust kiáltott, hiába kínálgatja a diákhitelt: ki mer eladósodni, amikor a szülők nemzedékét agyonnyomja a hitelbe vett lakás, autó, fogyasztási cikkek törlesztőrészlete, mert elhitték, hogy ha van hitel, akkor lesz felemelkedés is. Hogy majd keresnek annyit, amennyiből vissza tudják fizetni. Erre a döntő többség számára nincs esély.
A hazai közélet befelé fordul, az itthoni árkokat mélyíti. Mintha egyedül lennénk a világon. De sokan vagyunk. A globális pénzügyi válság, amely a mi kilátásainkat is elsötétíti, az Egyesült Államokból indult ki, ám Európa országait sújtotta erőteljesebben. Hiába nő Amerikában a GDP, nem követi a foglalkoztatás bővülése. Sőt a vásárlóerő akkor is csökken, ha magasabb bérű állások vesznek el, és alacsonyabb jövedelműek jönnek létre. A nyugati világ központi bankjai – az amerikai Fed, az Európai Központi Bank, a japán jegybank – az átlagember számára elképzelhetetlen összegű pénzt injekcióztak a gazdaságba. A zuhanást sikerült megállítani, de a fellendülés mégsem indult be, egyes híradások szerint már fújódnak az újabb pénzügyi buborékok.
A globális válság a hozzánk hasonló félperifériás országokat sújtja legerősebben. A kutatás-fejlesztés megvan nélkülünk, az összeszerelő rabszolgamunkára pedig tömegével áll glédában a miénknél olcsóbb munkaerő Ázsiában és Afrikában. A közérzet is más – fölöttünk is, alattunk is. A fejlett országokban az átlagpolgár magasabbról kezdett lecsúszni, és még mindig sokkal jobban él, mint mi. A kínai, indiai munkás akármennyire rosszul él ma is, másként éli meg, mert sokkal jobban él, mint tavaly meg tavalyelőtt. Ők emelkednek, mi csúszunk le – talán majd 2050 körül összeérünk, ha a mindenkori kormányunk a munkajövedelmek erőteljes csökkentésével vagy elinflálásával fel nem gyorsítja a kiegyenlítődést.
Mostanában sokat beszélnek arról, hogy félmillió magyar dolgozik Nyugat-Európában. A hazai közbeszédben úgy tűnik fel, mintha ez sajátosan magyar jelenség volna – holott már évek óta fogalom a „lengyel vízvezeték-szerelő”, aki azonnal rohan, ha hívják, olcsón és feketén dolgozik, és mennyire örül ennek a költséges törvénytiszteletbe belefáradt brüsszeli polgár! Bulgáriából egy egész nemzedék távozott Nyugatra. Két-hárommillió román robotol Spanyolországban és Olaszországban. Nem is találok rá magyarázatot, hogy egy olyan mély válságban lévő gazdaság, mint Spanyolországé, ahol 25 százalék körül van a munkanélküliség, miből képes eltartani a sok millió saját állástalanját, akik nem dolgoznak semmit, és azt a másfél millió románt meg a családjukat, akik elvégzik helyettük a munkát.
De azért ez csak addig lesz így, amíg a hazaiak segélyből vagy kevésbé alantas munkákból is megélnek. Görögországba az athéni olimpia idején egymilliónál több pakisztáni és bangladesi feketemunkás szivárgott be, gürcölt, spórolt, és boldog volt, hogy utalhatja haza az értékálló eurót. Ám amióta folyamatosan nő a munkanélküliség, csökkennek a bérek, és segélyre sincs pénz, mert a görög jóléti állam halott, azóta egyre több pakisztánit gyilkolnak meg az országban. A görög tőkések, akik Svájcba menekítik a jövedelmüket a közteherviselés elől, persze ma is imádnak velük dolgoztatni, de a pár éve még joviális, ám a jólétből kizuhant, feldühödött görög kisember elgázolja a szorgalmas kis ázsiaiakat az autójával, ha elborítja agyát a tehetetlen düh, amikor meglátja kibújni őket a tömegszállásukról.
Sokan vannak Magyarországon, akik azt várták, hogy majd úgy élünk, mint az osztrákok. Én is. Máskülönben mi értelme volt az egész rendszerváltásnak? Az, hogy néhány tízezer ember meggazdagodott, a többi pedig elszegényedik? Ez az a kérdés, amely a bizonytalan szavazók konglomerátumát ilyen hatalmasra növelte. Mert valójában mindegyik hatalmi elit olyan, mint a keceli polgármester és köre: egy percig sem hiszik, hogy az átfogó válság ellen képesek lennének bármit csinálni. Abban a pillanatban, amint elfogadják, hogy a közjó nem érvényesíthető, a szabad verseny nem működik, felhatalmazva érzik magukat az individuális érdek minden határon túl való érvényesítésére, amiben viszont sokat segít a közhatalom. A szavazók – nemcsak Magyarországon, hanem Athéntól Washingtonig mindenfelé – látják, hogy nem képesek ezt a kört megszakítani. A demokrácia holtponton van. A kérdés Magyarországon is ugyanaz, mind Orbánéknak, mind az ellenzéknek: lehetséges-e elmozdulni innen, az egzisztenciális, politikai és értékrendbeli senki földjéről?
