N. Péter tavaly október 27-én mindent megtett annak érdekében, hogy a XIII. kerületi Balzac utcai lakásában hat éve özvegyen élő 82 esztendős M. János ne adhassa őt rendőrkézre. Vízóra-leolvasónak mondta magát a kaputelefonban, azonban amikor a nyugalmazott katonatiszt lakásához ért, már egy közepes méretű kalapács volt a kezében, amivel azonnal lesújtott, amint az idős férfi ajtót nyitott neki. Majd újra és újra, amíg a férfi eszméletlenül el nem terült a földön. Az idős férfi a csodával határos módon élte túl a támadást. Bár néhány szomszéd felfigyelt a zajra, N. hidegvérrel becsukta az ajtót és sietve összeszedte M. János értékeit, majd távozott.

Több mint két hónappal később fogta el a rendőrség barátnőjével együtt, aki a BRFK nyomozói szerint a tippadója és előkészítője volt N. brutális rablótámadásának. A 30 éves nő a piacon ismerkedett meg az idős férfival. Segített neki cipelni a szatyrait, olykor meglátogatta, vásárolt neki, csak azért, hogy „apróságok” miatt ne kelljen annyit gyalogolnia. Jólesett a hat éve magányos férfinak a törődés. Ugyanakkor ellentmondásos vallomások vannak a rendőrség birtokában arról, hogy ennél többről volt-e szó köztük, azaz, hogy a hölgy ígért-e szexet a férfinak, esetleg volt-e intim együttlét köztük.

Ami bizonyítottnak látszik, hogy a nő többször is meglopta az idős férfit, aki ezt észrevette ugyan, de nem szólt a rendőrségnek. Az őt ért brutális kalapácsos támadás óta kórházban fekvő férfi szavaiból a nyomozók arra következtetnek: amikor rádöbbent, hogy jótevője lopja meg, elhatározta, többé nem engedi be a lakásába a nőt, bármennyire is kellemes volt a társasága és jó volt, hogy törődött vele valaki.

Ezt már sejthette a hölgy is, aki részletesen eligazította élettársát, hogy hol tartja az „öreg” az értékeit (már amiket még nem lopott el tőle), majd október 27-én együtt indultak a Balzac utcai házhoz. Mialatt élettársa kint figyelt, N. Péter kalapáccsal leterítette az idős férfit, és összeszedte maradék értékeit.

A BRFK nyomozói szerint nem valószínű, hogy M. János volt a páros egyetlen áldozata, bár kézzelfogható bizonyítékok híján ez inkább csak feltételezés a részükről, amit N. Péter „bűnözői életútjára” és M. János gondosan kitervelt és több lépésben pontosan végrehajtott kifosztására alapoznak. Ezért, miközben N. és élettársa ügyében még tart az eljárás, megvizsgálják – a rendőrségen bejelentett – az idősek sérelmére elkövetett lopásokat, rablásokat is.

Ma még nem lehet tudni, hogy hány bűncselekményt követett el N. Péter és élettársa, mint ahogy azt sem, hány hozzájuk hasonló páros vadászik a fővárosban értékeitől könnyen megszabadítható idős emberekre. Ezért is várja a rendőrség az olyan sértettek jelentkezését is, akiket alkalmi ismerősük, jótevőjük lopott meg, fosztott ki, vagy akit azt követően loptak meg, raboltak ki, hogy az addig őt rendszeresen látogató jótevőjének hirtelen nyoma veszett. Vannak ugyanis olyan „öregezők” is, akik ha lopnak is, tartózkodnak az erőszaktól, viszont ha már lebuktak, vagy úgy érzik, figyelik őket és ezért nem mehetnek vissza áldozatukhoz, készségesen eladják a velük kapcsolatos információkat (hogy a lakásban hol és milyen értékek találhatók még) olyanoknak, akik nem riadnak vissza akár a gyilkosságtól sem.

A nyomozók tapasztalata szerint sok meglopott idős ember szégyenből vagy a bűnözők visszatérésétől tartva nem tesz feljelentést, olykor egyes értéktárgyaik eltűnését csak jóval a bűncselekmény elkövetése után veszik csak észre, és nem is gondolnak arra, hogy azokat esetleg ellophatták. Pedig a rendőrség rendszeresen kongatja a vészharangot, a legkülönbözőbb módon igyekszik felhívni az idősek figyelmét a kifosztásukra specializálódott csoportokra.

Az ügyben eljáró rendőröknek meggyőződése, hogy M. János sem véletlenül találkozott 30 éves alkalmi ismerősével. A nő és élettársa vélhetően többször láthatták és megfigyelhették őt a piacon, esetleg párszor hazáig követhették, még mielőtt a nő először megszólította volna. Aztán a lehető legrövidebb időn belül felmérték, hogy a nyugdíjas katonatisztnek milyen értékei vannak, hol tartja azokat, majd szép lassan kifosztották. Előbb kölcsönt kért tőle a hölgy, majd a tárcájából tűnt el egy kevés pénz, a végén pedig, miután az idős férfi rájött, hogy a bolondját járatja vele kedves hölgyismerőse, jött a brutális erőszak.

Ezt a folyamatot – az áldozat óvatos behálózását, a bizalmába férkőzést, ami odáig megy, hogy már akár kulcsot is kaphatnak a lakásukhoz, majd az idősek szisztematikus kifosztását – nevezik az elkövetők „öregezésnek”. Ez már nem olyan alkalmi trükkös lopás, amint amikor a magukat víz-, gáz- vagy villanyóra-leolvasónak kiadó tolvajok bekéredzkednek az egyedülálló idős emberek lakásába egy pohár vízért, majd egyikük eltereli áldozatuk figyelmét, s ezalatt a másik eltesz mindent, ami értékes és mozdítható. Vagy, amikor az önkormányzat szociális osztályának munkatársaként mutatkoznak be a csalók, hogy „örömhírt hoztak”: „Az önkormányzat bejelentést kapott, milyen nehéz körülmények között tetszik élni, ezért hozzájárulást fizet a villanyszámlájához. 18 ezer forintot. Sajnos azonban nekem csak húszezresem maradt, mert már máshol is fizettem, tetszik tudni visszaadni?”

Az idős ember boldogan hozza a két darab ezrest, majd az egyik csaló vizet kér vagy a mosdóba szeretne kimenni, és ezalatt a társa a tulajdonos rejtekhelyéről „visszalopja a húszezrest”, és persze elemeli az ott tartott összes készpénzt, illetve elpakol még néhány keze ügyébe kerülő értékesebb holmit is.

Az ilyen és hasonló esetek miatt az emberek egyre kevésbé engedik be otthonukba az adománygyűjtőket, de még a hivatalosságokat sem. Mert hiába a fényképes igazolvány az illető nyakában, a fiatalabbak tudják, hogy olyat bárki készíthet magának, csak egy számítógép kell hozzá és egy jó nyomtató. Az idősebbek azonban – főleg ha már sok éve magányosak, és még a szomszéddal sem tartják a kapcsolatot – könnyebben megtéveszthetők. S bár többnyire ők is rájönnek, hogy becsapták őket, az esetek többségében akkor már késő.

Sok meglopott idős ember szégyenében nem tesz feljelentést