Utcaseprő sem lehetett zsidó
Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulóját az ENSZ a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Mai eszünkkel képtelenek vagyunk felfogni, hogyan következhetett be a precíz és összehangolt tervek alapján, ipari módszerekkel megvalósított tömeges népirtás a XX. századi Európában. Annyi biztos, hogy az esetenként vonakodó, de mégiscsak együttműködő szövetséges államok nélkül a náci Németország nem tudott volna ilyen hatalmas pusztítást véghezvinni.
Maradva a saját házunk táján: a hitleri Németország, bár zsidópolitikájával utat mutatott a magyar antiszemitáknak, 1940 nyara-ősze előtt közvetlenül semmiféle nyomást nem gyakorolt hazánkra. Ehhez képest Magyarországon addigra már sorozatban születtek törvények és rendeletek a zsidók ellen – állapítja meg Karsai László.
A zsidóellenes intézkedések a többségi társadalom és – ami még meglepőbb lehet – a zsidók részéről sem ütköztek nagyobb ellenállásba. A társadalom jelentős részének passzivitását – vagy éppen „a zsidókérdés rendezésében” való aktív közreműködését – a történész szerint a zsákmányszerző mohóság és az évtizedes antiszemita propaganda magyarázza. Ami a zsidóságot illeti: vezetőik abban reménykedtek, hogy megalázott és kifosztott állapotban ugyan, de a magyar zsidók túlélhetik a háborút.
A legjobb esetben is közömbös közegben amúgy sem volt sok lehetőségük az ellenállásra. A huszonkét törvény mellett 1938-tól kezdve csaknem hatszáz – az eddigi adatok szerint egész pontosan 561 – zsidó tárgyú miniszteri és kormányrendelet született: több mint kétharmaduk 1944. március 19., a német megszállás előtt. Karsai László hangsúlyozza, hogy ez még nem a végleges szám.
A vidéki levéltárakban a közelmúltban olyan (főleg bizalmas, titkos) rendeletek nyomára bukkantak, amelyeknek a létezéséről korábban nem volt tudomásuk. Megbecsülni is nehéz, hogy a hivatalosan közzétett jogszabályokon kívül hány meg hány miniszteri belső intézkedés, leirat és körlevél korlátozta a magyar zsidók életét. 1942 tavaszán például a Belügyminisztérium bizalmasan arra utasította az önkormányzatokat, hogy zsidók tulajdonában lévő cégektől zártkörű versenytárgyalás esetén ne kérjenek árajánlatot.
Feltűnően sok jogszabály kötődik Teleki Pál második miniszterelnökségéhez (1938. február–1941. április), de pusztán a mennyiséget nézve az összkép megtévesztő lehet. A rendeletek egy része csak az időpontok módosításáról szól: a minisztériumokban gyakran azzal szembesültek, hogy a végrehajtásra túlságosan rövid határidőt szabtak. Karsai László hangsúlyozza, hogy egyetlen rendelet – így például az, amely 1944-ben a „zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről” rendelkezett – rombolóbb hatással járt, mint több tucat másik együttvéve.
Orvosok, ügyvédek, mérnökök, újságírók, színészek és felsorolhatatlanul sok szakma képviselői veszítették el állásukat. A zsidótörvények következtében megüresedett értelmiségi munkahelyekből a háború idején már túlkínálat mutatkozott. A zsidóktól elvett cégek után az állam – néhány kivételtől eltekintve – mélyen a piaci ár alatt fizetett kártalanítást. Zsidók nem árusíthattak bort, égetett szeszes italt vagy például cementet. Megvonták tőlük a moziengedélyeket, nem lehettek állandó bírósági szakértők, cukorkereskedők, magándetektívek, még prostituáltak sem. Földjeik elvételéről három törvény és tizenhét rendelet intézkedett.
Gyömrőn a Horthy-kultusz ellen szervezett helyi népszavazás kezdeményezői előástak egy korabeli hírt: Endre László Pest vármegyei alispán – a német megszállás után belügyi államtitkár – Dobossy Sándor gyömrői lakos és 233 társa kérelme alapján alkotta meg 1941-ben azt a rendeletet, amely zsidók részére megtiltotta a gyógyfürdők és üdülőtelepek használatát. Sokfelé az országban – gyakran túlteljesítve a törvényi elvárásokat – teljes mértékig „zsidómentesítették” az önkormányzati testületeket. És hol vagyunk még a kötelező sárga csillagtól, a gettótól, a bevagonírozástól...
Az akkori viszonyok érzékeltetésére Karsai László egy naplórészletet idéz 1940 októberéből. A Nagykanizsán textilboltot vezető Hoffmann János elkeseredetten írta: „1938 óta Magyarországon utcaseprő sem lehet zsidó (...), sivár a jelenünk és kilátástalan a jövőnk.” A becslések eltérők: legkevesebb kétszázezren, de a legújabb kutatások szerint akár négyszázezren is lehettek, akiket megfosztottak megélhetésüktől. A haszonélvezők döntően a keresztény középosztály tagjai közül kerültek ki. Mindazok, akik megszerezték a zsidóktól elvont iparengedélyeket, anyagi értelemben jól jártak az „árjásítással”. Az új tulajdonosok azonban nem mindenkit alkalmaztak a régi dolgozók közül.
A szegényparasztok és munkások ezrei-tízezrei a tönkretett zsidókkal együtt veszítették el állásukat. Karsai László egyetértőleg idézi Bibó Istvánt, aki szerint a magyar középosztály gerince akkoriban roppant meg. Sokan 1938-tól hozzászoktak ahhoz, hogy vagyonhoz, álláshoz, pozícióhoz nemcsak munkával, tudással és szakértelemmel juthatnak, hanem úgy is, ha állami segítséggel elveszik mások javait. A német megszállás után számukra már ugyanilyen logikusnak és elfogadhatónak tűnt, hogy a zsidókat el lehet távolítani az országból – és az életből is.
