Púp a rendszer hátán
Hamar kiderült, hogy nem csak a két újságíró gondolta úgy, hogy van miért elismerni a Balázs Béla-díjas Csillag Ádámot, s a videomegosztókra szinte hetente felkerülő, ingyen nézhető filmjeit: mindössze négy nap alatt majd félezer ember csatlakozott a kezdeményezéshez, és a dokumentarista alkotásainak több száz nézője, kedvelője ajánlott fel kisebb-nagyobb összeget a díj mellé, hogy segítsék az évről évre egyre lehetetlenebb anyagi helyzetbe kerülő rendező munkáját.
„Legyél púp a rendszer hátán” – egyebek mellett ezekkel a szavakkal méltatta a díjátadón Csillag Ádámot egykori tanára, a Kossuth-díjas operatőr, Ragályi Elemér. Maga az érintett perceken át nem találta a szavakat, végül könnyeivel küszködve mondott köszönetet. Elérzékenyülését azzal magyarázza, „nehezen viselem a jót”, ám könnyeiben – ismeri el – nemcsak az öröm, hanem az elmúlt évtized minden keserűsége is benne volt.
Ott volt azokban a könnycseppekben a dokumentaristák háttérbe szorítása, a köz tájékoztatására mindinkább rátelepedett hatalom miatti dühe éppúgy, mint saját, romokban heverő egzisztenciája, a be nem fizetett számlák sokasága, a hitelre vett zsömlék közeli emléke. Csillag Ádám alig húszévesen, 1975-ben állt munkába a Mafilmnél, és öt év alatt rendezőasszisztensként egy tucat film elkészítésében vett részt. Már nem csekély szakmai gyakorlat birtokában kezdte el 1980-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolát film- és TV-rendező szakon Fábri Zoltán és Gábor Pál osztályában.
A diplomáján még meg sem száradt a tinta, máris nagy fába vágta a fejszéjét a fiatal filmeseket tömörítő Balázs Béla Stúdió tagjaként: a dunai vízlépcsőről és a monumentális építkezés elleni mind terebélyesedő tiltakozásokról, az illegalitásban szervezkedő környezetvédőkről, tudósokról kezdett dokumentumfilmet készíteni. „Kezdetben csak egyetlen vitán akartam forgatni. Csakhogy már az első forgatáson láttam, a vízlépcső túlmutat önmagán, éreztem, tudtam, hogy ami ebben az ügyben történik, abban benne van az egész rendszert, társadalmat érintő változás előszele is” – mondja.
Négy évet áldozott a Dunaszaurusz című, nagy port kavart, máig ható filmjére – ám túl jó, túl alapos munkát végzett, az első nyilvános vetítés előtt ugyanis betiltották az alkotást. Pereskedések után csak 1989-ben mutatta be a magyar televízió a ma is „alapműnek” számító Dunaszauruszt, amit egy évvel később a kritikusok az év dokumentumfilmjének választottak. Bár a Dunaszauruszt „élete művének” tartja, e film valójában csak epizód volt Csillag Ádám életében.
Ott volt a csehszlovák kommunista rezsim bukásánál, forgatott budapesti önkormányzati iskoláról, visszatért a „folyójához”, hogy a Dunatorzóban bemutassa az eltereléshez vezető utat és az okozott károkat, készített filmet prostituáltakról, családon belüli erőszakról, nevelőszülőktől elszakított gyerekekről, gyermekbénulásról. Munkáját pedig díjak, elismerések sokasága övezte. Az ezredfordulót követően azonban valami megváltozott.
„A dokumentumfilmek a köztévéből is kiszorultak. Azt mondták, nincs pénz erre. Én viszont akkor is azt mondtam, és ma sem vélem másképp: ez csak duma. Arról van szó, hogy a köz tájékoztatását mindinkább kisajátító hatalomnak nincs szüksége olyan filmekre, amelyek az igazságot kutatják, a valóságot mutatják. S nincs szükségük olyan filmesekre, akik megalkuvás nélkül dolgoznak” – mondja Csillag Ádám, aki egyszemélyes bt.-jével, kényszervállalkozóként próbált talpon maradni. Próbált nem törődni a nehézségekkel, csak – miként fogalmaz – ment előre, és tette a dolgát. Forgatott a szegregációról elhíresült jászladányi iskola ügyéről, filmet csinált az MTV-székház 2006-os ostromáról és arról, hogy mit éltek át azok, akik bent voltak az épületben.
Tette a dolgát: rögzítette és mutatta, miként mennek a dolgok. Aztán egy idő után már nem futotta vágóra, hangmérnökre, operatőrre, a romagyilkosságokról készült filmje óta maga végzi az összes munkát. Mindent a filmnek rendelt alá, amiről így vall: „Utólag visszagondolva, a családomat, a gyerekeimet sajnálom csak. Ha választanom kellett, hogy az utolsó filléreimet vacsorára vagy kazettára költöm, nem volt kérdés. Ennivaló nélkül bírjuk egy ideig, de ha esemény van, akkor menni kell”.
Csillag Ádám egyre kilátástalanabb helyzetbe került, de változatlan elszántsággal rögzítette az eseményeket. Amikor pedig azt tapasztalta, hogy a televíziós tudósításokban egyre inkább a valóság elferdített képét látja, még nagyobb sebességre kapcsolt. Úgy érezte: feladata, egyfajta küldetése, hogy megmutassa, „mi folyik ebben az országban”. Ő volt az első filmes, aki a tudományos akadémia filozófusait ért támadások nyomán lehetőséget adott az érintetteknek a védekezésre, álláspontjuk ismertetésére. Ott volt kamerájával egyszemélyes stábként Gyöngyöspatán, a Radnóti-meneten, a Milla-tüntetésen, forgatott a tisztességes és hamisításmentes közmédiáért az MTVA-székház előtt tiltakozókról, és persze a diákok tandíjellenes demonstrációiról.
Azok a képsorai mind a mai napig ott keringenek az interneten, s gyűjtik százszámra a „lájkokat”, amelyeken azt látni: három anyuka és három kisgyerek integet le egy belvárosi lakás ablakából az utcán demonstráló hallgatóknak, akik azt skandálják, „ti vagytok a jövő”. Noha Csillag Ádám mindenütt ott van, ahol történik valami, filmjeire régóta egyetlen televízió sem „vevő”, így „csak” videomegosztókon és saját portálján, a Filmcsillag.net-en láthatók képsorai. A filmek ingyen nézhetők, vagy ahogy mondja, a „filmcsillagmoziba nem kell belépőjegyet váltani”.
Ő csak annyit kér nézőitől: ha tetszik nekik a munkája, akkor néhány forinttal támogassák, hogy legyen pénz kamerára, kazettára, benzinre, öreg kocsija javíttatására. A napokban kapott díja kapcsán, hogy meg ne bántsa az adományozókat, óvatosan fogalmaz: fontos és jólesik neki az elismerés, de talán ennél is lényegesebb, hogy a segítségnek köszönhetően tovább dolgozhat. Mert szerinte csak az számít, hogy jó ideig „az emberek szeme és füle” lehessen.
