Ezúttal „élőben” hallhattam betegtársaim rémisztő kórházi történeteit. Nem akárhol, kultikus helyen: a mellkassebészet tüdőrészlegén. A narratíva középpontjában a tüdőrák állt, az a betegség, mely elég rossz pozíciót foglal el a világ és az ország betegségrangsorában.

– Gyógyíthatatlan beteg vagyok – mesélte rezzenéstelen arccal egy szobatárs beavatásképp a műtétem előtti estén.

 – Három éve halt meg a nejem ezen az osztályon, most én következem – és a nyomaték kedvéért hozzátette: nincs menekvés. Kisebb sokkot kaptam ettől a felütéstől, de válasz nélkül hagytam.

 – Paks környékén lakom, nem tudom, érti-e, mit akarok ezzel mondani – megadóan bólintottam, és abban reménykedtem, abbahagyja. De nem. Kifejtette álláspontját a lebenyeltávolításról, mert ahhoz is értett. – Ez egy álca – folytatta. – Kiveszik a lebenyt, de a rákot nem tudják kivenni. Na jó, többet ér, mint a kemo, de akkor is kalap, kabát...

A nővér mentette meg a helyzetet. Megjelent az ajtóban egy tucat lázmérővel. Hogy lesz az emberből villámgyorsan rákgyanús beteg? Viszonylag egyszerűen. Én a saját esetemről tudok – mindenféle drámai körítést mellőzve – pontosan beszámolni. Egy november eleji erdei gombászást követően kiütések jelentek meg a nyakamon. Elrohantam a rendelőintézetbe, bőrgyógyászati természetű problémát jeleztem, de a tapasztalt belgyógyász diagnoszta azonnal mellkasröntgenre küldött. Kerek árnyék látható a felvételen, közölték velem. Rövidesen a mellkassebészet vendége lettem. Ennyi.

Amikor harmadszor meséltem friss betegségem történetét a kórteremben, megrémültem saját magamtól. Ekkor már túl voltam a műtéten, egy fél tüdőlebennyel fizettem több évtizednyi dohányzásért. Hajnalban keltem, vákuumcsővel voltam a falhoz kötve, s kezdtem leszokni arról, hogy a nagyviziten elcsípett latin kifejezések értelmezését keressem Dr. Google keresőoldalain.

– Erről állj le! – javasolta a párom, akinek még ezekkel a marhaságokkal is meg kellett küzdenie. – Miért nem kérdezed meg az orvost, ha valamire kíváncsi vagy?

– Azt nem lehet.

– Miért?

– Mert kiderülne, hogy az ember tökhülye.

– De hát az életedről van szó!

– Az rendben. A világ első számú betegségével kerülsz be, és miközben műtenek, azt se tudod, hány lebenye van egy tüdőnek. Hogy kérdezzen így az ember? Előbb hadd nézzem meg a Wikipédián, hogy mi bajom…

– Kapd el az orvost! – javasolta a balatoni vendéglős, akihez a félelmetes energiavámpír elől menekültem, amikor már szabadon mozoghattam. Dehogy kapom, feleltem őszinte meggyőződéssel, s a kilencvenhez közeli amerikai rokonra gondoltam, akinek történelmi tapasztalata, hogy ne kérdezz, mert akkor fölhívod magadra a figyelmet. Az elv a kórházi struktúrában is érvényes. Különösen a sebészeten, ahol a műtéti nagyüzem miatt érthető módon kevés idő jut a betegre. De hát ez nem is baj, hiszen a gyógyuláshoz elsősorban nyugalom és idő kell. Ez áll a lobektómiára (lebenyeltávolítás) is. Ami laikus szemmel is érdekes. A tüdő öt lebenyből áll (bal oldalon csak kettő van, kell a hely a szívnek). Ha egyet kivesznek, a maradék lebeny kidagad az üres helyre. Amikor nekifeszül a mellkasnak, ketteske hazaballaghat. Ennél persze valamivel bonyolultabb a dolog, de sokan élnek úgy, hogy hosszú évekkel ezelőtt átestek a műtéten. És elérték azt, amire mindenki hajt az olyan veszélyes helyeken, mint a „mellkasseb”: kivették belőlük a baj forrását.

No, de a vámpír: őt kinyitották, majd visszavarrták. Aztán elmagyarázták neki, a dió nagyságú daganat nem operálható. Rossz helyen van. Nem akarták, hogy az úr úgy járjon, mint a partra vetett hal. Az úr ezután szépen rátelepedett a kórteremre. Nagy vehemenciával fejtegette: ő bizony engedélyt adott rá, hogy ha törik, ha szakad, operálják meg. Valamikor maszek szerelő volt. Hát micsoda dolog lett volna, ha azt mondja a kuncsaftnak, hogy az olajszűrőt nem cserélte ki, mert nem akarta veszélyeztetni a motor állapotát. És hogy mindig a megrendelő számít.

– Amit kérnek, azt meg kell csinálni. Nincs olyan, hogy nem lehet.

– Azért ez nem teljesen ugyanaz – próbáltam ellenkezni, de persze csak annyira, nehogy a betegtárs azt higgye, ellene fordultam.

– Nem ugyanaz? – emelte föl a hangját a beteg. – Könnyen beszélsz, te időben jöttél.

– Ez csak később derül ki – mondtam halkan, azzal az igazságtalanul önző nyugalommal, ami a műthetőséggel volt kapcsolatos. A szerelővel szemben esélyt kaptam arra, hogy megússzam.

De mit? A hosszú kórházi éjszakákon erősebben vibrál az agy. Már hetek óta nem bagózom. De hát mi ez ahhoz a negyven évhez képest, amelyben bodor füstfelhőbe burkolózva pusztítottam a tüdőmet? Számolgatni kezdtem. A négy évtized alatt nagyjából negyedmillió szál cigarettát szívtam el. A skála a dögerős sima Symphoniától a gyöngének jelzett, alacsony nikotintartalmú spangliig terjed. E gyönge cigarettákkal az a baj, hogy a dohányos megszokott nikotinadagjának beviteléhez több szálat elszív (napi 5 milligramm a kocaság és a függőség határa).

Ha valaki gyönge cigit szív, több rákkeltő anyagot juttat a tüdejébe. De ennek veszélyeit az ember általában nem vagy csak nagyon nehezen érti meg. Voltak nálam barátok a kórházban, s együttérzően bólogattak, amikor arról voltam kénytelen beszámolni, hogy letettem a bagót. Amikor hazaindultak, rögtön rágyújtottak. S ezt voltaképp jómagam, aki sokáig ugyanígy működtem, teljesen megértettem. Miért pont én lennék tíz bagós közül az az egy, aki tüdőrákban hal meg?! – visszhangzott bennem az ismert kérdés.

Várni a legszörnyűbb. A szövettani vizsgálat dönti el, hogy mi a folytatás. Ebből derül ki, hogy az eltávolított tumorsejt milyen karakterű volt, előidézett-e olyan elváltozásokat, amelyek miatt további beavatkozások szükségesek. A betegek nyelvén ez úgy hangzik: van-e áttét. A családtagok idegeit a várakozás talán még jobban próbára teszi, mint a betegét. A beteg a maga bezárt világában egykedvűen veszi tudomásul – olykor talán még örül is neki –, hogy megy az idő, s nem történik semmi olyan, amelyet tudomásul kellene vennie. A kórházi szabad órákban annyi mindent megtudott, oly sok emberi kudarccal szembesült, hogy jól is jön az a kis csönd. A mintavételt követően eltelik három hét, el négy és öt, de közbeszólnak az ünnepek, nem történik semmi. Tovább kell várni. Egy kis gütymővel kezdődött az egész az erdőben a gombászás után. Pár hét, s lám, milyen messzire el lehetett jutni!

– Mi van veled? – hangzik az ismert kérdés barátoktól, ismerősöktől. – Tudsz-e már valamit?

– Még nem.

Ez a válasz általában nem elégíti ki a kérdezőt. Az embert akkor is bizalmatlanul méregetik, ha arról számol be, hogy jól van, szeretné megmászni a Himaláját, úgy érzi, majd kicsattan az erőtől. Papír kell róla, tuti bizonyosság, hogy így van. Kijönni onnan, ahonnan – hiába jobbak a diagnosztikai lehetőségek, mint húsz vagy harminc éve – évente több mint egymillió ember nem tud visszajönni: bravúros teljesítmény.

Legyen ezért úgy, mint a jó filmekben. Ne áruljunk el minden részletet. Képzeljük ehelyett azt, hogy gombászunk az őszi erdőben.

Járvány

A rákot egyre terjedő világjárványnak kell felfognunk, 2030-ra a megbetegedések száma várhatóan 26 millióra növekszik a világon, és 11,5 millió daganatos halál várható. A WHO adatai szerint többen halnak meg rákban, mint AIDS-ben, tbc-ben vagy maláriában együttvéve. A férfiak és a nők együttes rákhalálozási világstatisztikájában a tüdőrák vezet. Tüdőrák következtében hal meg minden hetedik rákbeteg (mintegy 1,1 millió fő évente). A WHO adatai szerint 2008-ban a világon 34 millió rákbeteget tartottak nyilván, 7,6 millió ember halt meg rák következtében. Magyarországon fokozatosan emelkedett a daganatos halálozás az elmúlt hatvan évben.

Hazánkban közel annyian halnak meg évente tüdőrákban, mint korábban tuberkulózisban. Különösen a férfiak körében gyakori, de a nők között is rohamosan emelkedik a tüdőrák-halálozás, 2003 óta megelőzi az emlőrák okozta halálozást. A gyermek- és fiatalkorúak közötti dohányzás növekedésével magyarázható, hogy már a fiatal, 40–59 év közötti korosztályban is megemelkedett a tüdőrák-halálozás. Magyarországon a daganatos halálozás az elmúlt negyven évben némi ingadozást követően fokozatosan emelkedett. 1945 és 2008 között a tüdőrák-előfordulás a tízszeresére nőtt. (Forrás: Tompa Anna: A daganatos betegségek előfordulása, in Magyar Tudomány)