Egyre több hálózatról hallunk az elmúlt hónapokban. Mivel foglalkozik az Oktatói Hálózat?

Az OHÁ a szakmai és a civil szerveződés határán áll. Azért jött létre, mert elég sokan aggodalommal figyelték a kormány felsőoktatási politikáját. Legfontosabb feladataink, hogy szakmai anyagokat készítsünk, folyamatosan kommentáljuk az oktatással kapcsolatos eseményeket, és elmondjuk a szélesebb társadalomnak is, hogy milyen problémákat látunk, és azokra milyen megoldási alternatívák létezhetnek. Az utóbbi időben szervezett demonstrációk és tiltakozások is mind ezt a célt szolgálták, de van a tevékenységünknek egy kevésbé látványos része: ankétokat rendezünk a felsőoktatás kérdéseiről, és olyan alapelveket dolgozunk ki más hasonló hálózatokkal együttműködve, amelyek akár kiindulópontként szolgálhatnak az oktatáspolitikához.

Hogyan értelmezi a 240-es ponthatárt illető minisztériumi döntést?

Azt azóta talán már felül is írták. Most úgy tűnik, hogy akárki akármit mond, mégiscsak lesznek keretszámok, hiszen ha megnézzük a felvételi tájékoztatót, minden egyetemhez találunk egy „tól–ig” határt. Ez korábban is így volt. Az egyetlen változás, hogy most van tizenhat nagyon népszerű szak, melyekre csak pénzért lehet járni. Rengeteg pénzt vontak el az egyetemektől, és a diákok fele által választott szakok államilag finanszírozott módon már nem elérhetők.

Sokféle álláspontot lehet hallani arról, hogy miért pont az érintett tizenhat slágerszakon nem biztosítanak állami helyeket. Ön mit gondol?

Valóban nem egy válasz van erre a kérdésre. Biztosan komolyan azt hiszik, hogy a szóban forgó képzéseken szerzett diplomával jól el lehet helyezkedni. De ha igaz is ez, akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy azoknak a diákoknak, akik szegény családból jönnek, hiába ígérik meg, hogy majd három vagy öt év múlva sok pénzért fognak dolgozni, hiszen most nincsen nekik elég ahhoz, hogy egyáltalán bejussanak a felsőoktatásba. A Diákhitel 2 nem oldja meg a problémájukat, mert megélhetési kiadásokra is szükségük van. Egyszóval a kormány felsőoktatási politikája egyre többeket zár el attól, hogy azt tanuljanak, amit akarnak. A másik ki nem mondott érv, hogy mégse legyen annyi államilag támogatott hallgató. Elfogadom, hogy lehet súlyozni a szakok között, ám így könnyen lehet, hogy az egyetemek nem fogják tudni feltölteni a keretszámokat.

Gyakran illetik a kommunikáció- és médiatudományi képzést becsmérlő jelzőkkel, sokan nem is értik, miért kellene az államnak pénzt áldoznia az efféle szakokra.

Az ELTE-n iszonyú magas a ponthatár, és minden évben nagyon színvonalas diákgárda kerül be. Mi pedig igyekszünk ennek megfelelően oktatni. Azt gondolom, ha valaki megnézi a tantárgyak és a kötelező olvasmányok listáját, látja, hogy itt komoly tudományos ismeretek átadása folyik. A gyakorlati órákat olyan elméleti képzés előzi meg, amit kétlem, hogy el lehetne a büfében ülve végezni.

Az elhelyezkedés problémája a mi hallgatóinkat is érinti, de még mindig könnyebben találnak munkát, mint sok más egyetem, illetve szak diákjai. A hallgatók komoly szakmai gyakorlaton vesznek részt, amit ha nem csak letudni akarnak, akkor később jobb eséllyel indulnak a munkaerőpiacon. Nem biztos, hogy pontosan azt fogják dolgozni, amit az elején elterveztek, talán nem is lesznek milliárdosok, de általában találnak állást.

Mivel a kommunikáció- és médiatudomány alapszakokon is megszűnik az állami támogatás, fontos tudni, hogy nálunk, és több más egyetemen is, kétféleképpen lehet kommunikáció szakra jelentkezni. A most megvágott alapszakon kívül a szabad bölcsészeten belül is lehet kommunikáció és médiatudományra szakosodni egy év után. Még nem lehet tudni, hogy ezen hány államilag támogatott hely lesz, de biztosan több, mint az alapszakon, ezért ha valaki mindenképpen ebben az irányban szeretne tovább tanulni, akkor érdemes szabad bölcsészetre is jelentkeznie.

Hogyan fognak tudni helytállni az egyetemek az önköltséges szakok körül kialakuló rivalizálásban?

Nem beszélhetünk igazságos versenyről. Az ELTE több szempontból is előnyös helyzetben van, például mert fővárosi intézmény. Ezért előfordulhat, hogy sok szülő hajlandó inkább valamivel többet fizetni, és Pestre küldi a gyerekét tanulni, hogy az egyetem után nagyobb eséllyel találjon munkát. Bár nyilvánvalóan nagy tartalmi és színvonalbeli különbségek vannak a különböző egyetemeken, főiskolákon futó kommunikáció- és médiatudomány képzések között, nincs rá garancia, hogy kizárólag a minőség fogja eldönteni a versenyt, ez pedig nagyon igazságtalan.

Mit szólna az általános tandíj bevezetéséhez?

Nem vagyok tandíjellenes. Semmi gond nincsen azzal az alapvető elgondolással, hogy az egyetemi tanulmányokért fizetni kelljen. De az összeg legyen racionális mértékű – tehát jóval alacsonyabb, mint a most bevezetett térítési díjak – és előre látható szempontok szerint kompenzálható. Külön figyelembe kellene venni a szociális szempontokat és a kiválóságot. Az is fontos lenne, hogy részben az egyetemek kezében legyen a döntés, hogy kinek adnak tandíjmentességet, illetve ösztöndíjat. Ha a hallgatók fizetnek, erőteljesebben érzik, hogy a tanulást mindenkinek nagyon komolyan kell venni. Elkezdenek követelni, és reklamálni fognak, ha például egy tanár csak három órát tart meg egy félévben. Nem kell földhöz vágó összegeket kérni ahhoz, hogy a diákság megrendelőként lépjen fel. A tapasztalat szerint az ilyen viszonyrendszer jót tesz az intézményeknek. Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem lehet leegyszerűsíteni az egyetemeket diplomagyárrá, hanem a tudástermelő, kulturális szerepüket is hangsúlyozni kell.

Miért javasolná az érettségizőknek, hogy itthon tanuljanak tovább?

A magyarországi jó egyetemeken igen színvonalas és komplex képzés folyik. Másfél évig Londonban is tanítottam. Nagyon izgalmas tapasztalat volt, kiváló szakemberek oktattak az ottani intézményben, de mivel az itteni hallgatók összehasonlíthatatlanul jobbak, mint azoknak a nagy része, akikkel ott találkoztam, a kinti képzés komolytalanabb volt.

A külföldi továbbtanulás azokat a diákokat érinti, akik különösen talpraesettek és nagyon jó nyelvtudással rendelkeznek. És persze itt is szinte behozhatatlan előnyük van a jól szituáltaknak. Az elvándorlást a mesterképzésben látom relevánsabb kérdésnek. Nem beszélnék le senkit arról, hogy 2-3 évet külföldön tanuljon. De mindenképpen fontos érveket találnunk amellett, hogy miért jöjjenek utána vissza a hallgatók. Nem elég indok, hogy itt a Balaton és a nokedli. Olyan helyzetet kell teremteni, ahol a fiatalok azt látják, hogy a tudásukat megbecsülik, az értelmiségiek nem érzik magukat büntetésben, hanem tudják, hogy valóban fontos és előrevivő részei a társadalomnak, és így is tekintenek rájuk.

GÁCS ANNA: ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, docens