Semjén-ügy: Egy dolgozat története
ELSŐ KÉRDÉS: MIÉRT ÉS HOGYAN KÉSZÜLT „MÁSODIK KIADÁS” SEMJÉN SZAKDOLGOZATÁBÓL?
A szociológusként végző Semjén Zsolt 1992 nyarán államvizsgázott, illetve akkor védte meg a szakdolgozatát az ELTE BTK-n (abban az időben az egyetem Szociológiai Intézete még a bölcsészkarhoz tartozott – jelenleg a társadalomtudományi karon működik a szociológiai tanszék). Mint emlékezetes, Semjén konzulense, Molnár Attila (a kar akkori tanársegédje, jelenleg az ELTE TÁTK docense) jelesre, az informátoraink által „szélsőliberálisként” említett másik bíráló, a szekták kutatásával foglalkozó Horváth Zsuzsa viszont elégtelenre értékelte – utóbbi elsősorban a kisegyházak kérdésének vizsgálatát, illetve a szakirodalmi elmélyülést hiányolta A New Age értelmezési kísérlete című dolgozatból.
Az egyetem látszólag az ilyenkor szokásos utat követte – kiadva egy harmadik bírálónak is a kéziratot –, ám a folytatás a valóságban korántsem volt szokványos: Semjén kapott egy rövid, alig több mint kéthetes határidőt, és ezalatt gyakorlatilag újraírhatta a dolgozatot, a harmadik opponens (Szántó János vallásszociológus) pedig már ezt a 22 oldallal, és jelentős, több ezer oldalnyi angol és német szakirodalmi apparátussal kibővült „második kiadást” kapta meg véleményezésre. Semjén Zsolt tehát nem azt a művet védte meg az államvizsgán, amit a konzulensénél készített – ami valószínűleg példátlan –, ráadásul a konzulens (Molnár Attila) több helyről megerősített információink szerint nem látta e „második kiadást”.
MÁSODIK KÉRDÉS: HOGYAN KERÜLTEK MOLNÁR ATTILA SZÖVEGEI SEMJÉN SZAKDOLGOZATÁBA?
A kibővített dolgozatban – a Hvg.hu kutatásai szerint – 12-13 oldalnyi szöveg szinte szó szerint megegyezik Molnár Attila szociológusnak a Valóság című folyóirat 1993. évi 5. számában Új vallási jelenségek címmel publikált vallásszociológiai elemzésével. Mivel Semjén dolgozata korábbi, elvben lehetséges lenne, hogy Molnár Attila tőle emelt volna át szövegrészeket (az ELTE TÁTK vizsgálóbizottsága nyitva is hagyta ezt a lehetőséget, amikor csupán annyit közölt: „a bizottság december 3-án kelt részletes jelentésében jelentős mennyiségű szövegazonosságot állapított meg Semjén Zsolt szakdolgozata és Molnár Attila később publikált írásai között”. Azt azonban nem tisztázta, hogy ki követte el a plágiumvétséget). Az eset azonban – az ügyet közelről ismerő egyetemi források és a vizsgálat dokumentumai alapján – másképp történt.
Molnár Attila 1991-ben összeállított egy vallásszociológiai jegyzetet, amely azonban végül kéziratban maradt, sosem jelent meg. A kézirat elsősorban külföldi, idegen nyelvű, Magyarországon jórészt azóta is hozzáférhetetlen szakirodalmi szövegrészletek fordításait, Molnár külföldi egyetemeken folytatott vallásszociológiai kutatásainak konklúzióit, kinti előadások és viták összefoglalóit tartalmazta. Az oktató ugyanakkor a tanítványainak már a megírás idején is készített belőle kivonatokat, szemelvényeket. Semjén vallásszociológia speciális kollégiumra járt Molnár Attilához, így az említett részletekhez ő is hozzájutott. A Semjén Zsolt dolgozatában és Molnár Attila tanulmányában egyaránt előforduló szövegrészek olyan forrásmunkákon alapulnak, amelyekhez Semjén közvetlenül semmilyen módon nem juthatott el – már csak azért sem, mert ezek magyar könyvtárakban ma sincsenek meg, még idegen nyelven sem.
HARMADIK KÉRDÉS: MIÉRT NEM TISZTÁZTA EGYÉRTELMŰEN AZ ELTE AZ ÜGYET?
Informátoraink szerint a már teológiai doktorként és a kormányon lévő KDNP parlamenti frakciótitkáraként diplomázó Semjén szakdolgozatának ügye annak idején „ideológiai kereszttűzbe” került az egyetemen, a vonatkozó döntéseket nemcsak szakmai, hanem politikai szempontok is befolyásolták. Semjént kifejezetten kedvelték az oktatói – a vizsgabizottság nagy tekintélyű tagjának, Angelusz Róbert szociológusnak például az egyik kedvenc tanítványa volt –, és az esetleges megbuktatásával járó, valószínűsíthető politikai támadásokat nem akarták vállalni (az ezzel kapcsolatos aggodalmak az akkori médiaháborús viszonyokra való tekintettel nem voltak alaptalanok).
Az eset a dolgozatot és Semjént közelről ismerő oktatókat is megosztotta: egy részük az elégtelent, más részük az újraírás engedélyezését és az államvizsgára bocsátást tekintette méltatlan, politikavezérelt lépésnek. Ráadásul az egyetem annak idején maga is elkövetett hibákat: a „második kiadást” nem küldték el a konzulensnek (Molnár Attilának így nem is volt rá lehetősége, hogy saját szövegeire a dolgozatban ráismerjen), és semmilyen formában nem ellenőrizték – az államvizsgán sem –, hogy Semjén valóban ismeri-e azt a szakirodalmat, amelyre a dolgozat bővítményében hivatkozik. Vélhetően a fentiek miatt választották most azt a megoldást, hogy csak a plágium tényét állapították meg, de felelőst nem rendeltek hozzá. Csakhogy az „okos lány” típusú eljárás nem nyerte el az egyetem belső közvéleményének tetszését: erre utalhat az ELTE 12 oktatójának tavalyi nyilatkozata, melyben így fogalmaznak: „Meggyőződésünk, hogy az ügy nem tekinthető mindaddig lezártnak, amíg a két szereplő nem tisztázza nyilvánosan a felelősség kérdését. Ameddig ez nem történik meg, a professzorok szakmai szempontból a szakdolgozatot nem tekintik érvényes munkának.”
