Pár száz forint, egy zacskó kenyér, egy fajanszbögre, s egy műanyag ételhordó – ez volt az a „vagyon”, amiért január hetedikén késő este két, kapucnit és maszkot viselő férfi rontott rá az ózdi városszélen élő idős testvérpárra, T. Sándorra és T. Józsefre. Vascsövekkel ütlegelték őket.

A hatvankilenc éves Sándor a helyszínen meghalt, egy évvel fiatalabb öccse azonban túlélte a támadást: miután az elkövetők otthagyták, még el tudott vánszorogni a legközelebbi, telefonnal rendelkező utcabélihez, hogy mentőt hívjanak. Az elkövetőket egy budapesti hajléktalanszállón, huszonhat órával a támadás után elfogták a rendőrök: V. Csaba és F. János beismerte tettét.

Ha van valahol világ vége, akkor az ózdi Szőlőalja utca előkelő helyet kaphatna ott.

Ahogy kaptatunk fel a városszéli domboldalra, úgy tűnnek el lassan a civilizáció nyomai, s úgy válnak ketté az utcák „itteniekre” és „ottaniakra”. Idébb még van redőny vagy ablak a házakon, s a kéményekből is száll némi fekete füst, odébb már ablakra tapasztott kartonpapírok próbálják bent tartani a meleget, amit nem a kályha, inkább a bent élők teste, párája jelent, füst itt napközben nemigen gomolyog a kéményekből.

Az itt élők is kettéosztják egymást: egy asszony vehemensen azt magyarázza, nem ismer senkit a fenti utcából. Amikor azt kérdezzük, ő hol lakik, egy közeli kék házra mutat, ami alig húsz méterre van. Az is a periférián, de még egy másik világ csücskében. A Szőlőalja utcán vizet egyedül a közkút ad: zsákokkal jól körbebugyolálták, nehogy elfagyjon télvíz idején.

Közben van olyan gyerek, aki egy szál pulóverben követ minket a jeges úton. Amikor azt kérdezzük, fázik-e, hisz mi meleg kabátban, sálban, sapkában majd megfagyunk, ő dacosan mond nemet. A szegény házak között is az egyik legszegényebb Sándoré és Józsefé, az utca legvégén. A testvérpár gyerekkora óta élt itt, igaz, akkoriban még szőlőültetvény vette körbe az utcákat, s gyümölcsfák övezték azokat.

Ma már karót sem látni, a domboldal csupasz, néhány megcsonkolt fatörzs jelzi, hogy valaha volt itt élet. Aki tehette, rég elköltözött innét, aki maradt, az beletörődött a számkivetettségbe. A kapu bedőlve, egy vékony drót jelzi csak a próbálkozást, hogy ha jelképesen is, de próbálták védeni otthonukat. Lakat csak az összetákolt sufnin van: ott tárolták a tűzifát. A kerítésen odavetve néhány szakadt pulóver, nem tudni, kimosva száradtak-e fagyosra, vagy ott lógnak már évek óta.

Az ajtó pozdorja, az ablak kartonpapírral van kibélelve, a vályogfalakon ujjnyi repedések. A két férfi nagyon szerényen élt, s bár mindketten kaptak egy kis nyugdíjat, az elment gyógyszerre, tüzelőre, kenyérre. Nyáron és ősszel könnyebb volt az élet, olyankor gombászni jártak, ezzel egészítették ki a szegényes étrendet. – A légynek se ártottak, ha időnként le is jöttek a kocsmába, nem itták szét az agyukat, rendesen viselkedtek – mondja az egyik távolabbi szomszéd. Az utcabeliek azt mondják: számukra is érthetetlen a támadás. A legkézenfekvőbb magyarázatnak azt tartják, hogy a két fiatal bedrogozott, s így nem voltak a maguk urai.

Amikor azt kérdezzük, vajon honnan és főleg miből vettek drogot a munka nélküli, maguk is a periférián tengődő fiatalok, vállvonogatás a válasz. Mindkét támadó ismerte az áldozatokat. A fiatalabbik, a tizenkilenc éves F. János, akit az itteniek csak Tompiként ismertek, néhány házzal arrébb lakott, társa, a huszonnégy esztendős V. Csaba egy másik városrészben élt, de gyakran lődörgött itt a barátjánál. Tudniuk kellett, hogy a két idős embernél nincsenek értékek, s bizonyára azzal is tisztában voltak, hogy a nyugdíjat hozó postás sem járt még itt január első napjaiban.

– Akármelyikünkre rátörhették volna az ajtót – mondja az egyik asszony, aki négy gyerekével caplat felfelé. Itt már nem az számít, ki cigány és ki magyar, aki ebben az utcában él, egyformán koldusszegény. Ki erősebben, ki erőtlenebbül védekezik az itteni farkastörvények ellen, s próbálja védeni azt, ami az övé. Van, akinek csak egy gyenge drótra telik a kapun, más harci kutyát köt láncra. Radics István azt mondja, aki hozzá betörne, annak számolnia kell azzal, hogy ő védekezni fog.

A férfi régebben építkezéseken vállalt munkát, s amikor a köröshegyi hídnál dolgozott segédmunkásként, az egész házát kirámolták. Azóta beszerzett néhány eszközt, amivel megvédheti magát. Hogy mik ezek, nem árulja el. A megtámadott testvérpárnál nem voltak ilyen védekezőeszközök, de amúgy sem tudták volna használni azokat: a támadás váratlan és brutális volt. Testi erejükből védekezésre is csak annyira futotta, hogy felemeljék a karjukat, ne a fejüket érje a legtöbb ütés. József, az életben maradt testvér még mindig kórházban van, karja több helyen eltört, teli van zúzódásokkal. A régi házba már nem megy vissza, szintén Ózdon élő húga fogadja be panellakásába.

Sándor és József háza, a támadóknak tudniuk kellett, hogy a két idős embernél nincsenek értékek