Schmitt kontra Semjén
A Hvg.hu gyorsan bombahírré váló, az egész magyar médiát hosszú időre tematizált információt jelentetett meg egy regnáló jobboldali közjogi méltóság plagizálásáról. A meggyanúsított politikus és a kormány kezdetben igyekezett tudomást sem venni a botrányról, illetve elbagatellizálni a dolgot, amiben a plágiummal szerzett tudományos fokozatot, illetve végzettséget kiadó felsőoktatási intézmény is partnernek bizonyult.
Később a közvélemény és a sajtó nem múló nyomására egyetemi vizsgálat következett, amely virágnyelven ugyan, de egyértelműen kimondta a plágiumvétség tényét. Ezzel a maguk részéről lezártnak tekintették az ügyet, amivel a kormányzat és a megvádolt „államférfi” is lelkesen egyetértett.
A fenti összefoglaló mindkét történetre ráhúzható: a plágium tényének megállapításáig azonos vágányon haladt a Schmitt- és a Semjén-skandalum, amit különösen az tesz nyilvánvalóvá, ha pontokba szedjük azokat a jellemzőket, amelyek megkülönböztetik a szóban forgó urak egyetemi és tudományos karrierjét az átlagemberekétől.
„Sportdoktori”
A kilencvenes évek elején járunk, amikor – a rendszerváltás és a múlttal szakítani akaró jobboldali kormányzat szándékai ellenére – zavartalanul él, sőt virágzik a politikai kivételezés a felsőoktatásban. Az 1965-ben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen közgazdászdiplomát szerzett Schmitt Pál (nem mellesleg: a MOB elnöke) beballag a Testnevelési Főiskolára azzal az ötlettel, hogy doktorálni szeretne (értelemszerűen nem közgazdaságtanból).
Hamarosan már a kész doktori disszertációval érkezik, amelyet saját korábbi és akkori beosztottjai, lekötelezettjei előtt véd meg, kiváló eredménnyel. Publikációs jegyzéket, tudományos előéletet, önálló kutatási eredményt nem kérnek tőle. Ugyanabban az időben szerzi meg szociológusi oklevelét az ELTE Társadalomtudományi Karán Semjén Zsolt. Ő sem akárki: a kormányon lévő KDNP frakciójának parlamenti tikára, az egyházi kapcsolatokért felelős fontos ember.
Neki már van egy „sportdiplomája” (teológiai) a Pázmányról, és az onnan hozott disszertációt minimális változtatásokkal az ELTE-n is elsüti szakdolgozatként. Bár az egyik opponens elégtelent ad rá, végül jeles államvizsgát tesz (pedig az államvizsga érdemjegyébe a szakdolgozat minősítése is beszámít). A nem szociológiai témájú, gyenge színvonalú dolgozatból máig nem tisztázott körülmények között egy második változat is készül az egyik konzulens közreműködésével.
A teológiai doktorit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) 1997-ben – az akkor ép ellenzékben képviselősködő és a vatikáni egyezmény megkötésének háttérmunkálataiban serénykedő Semjén kezdeményezésére – PhD-fokozattá konvertálja, szintén könnyített feltételekkel: mint a jelenlegi rektor tavaly decemberi közleményében áll, sem állami nyelvvizsgát, sem korábbi publikációkat, sem az addigi tudományos tevékenységre utaló eredményeket nem kellett bemutatnia. Sőt, a korábban a hittudományban (teológia) elmélyült Semjén vallástudományi PhD-t kapott, holott vallástudományi doktori programja – ami a fokozat kiadásának akkreditációs előfeltétele lenne – sem a PPKE-nek, sem más magyarországi intézménynek nincs.
Plágium
A Hvg.hu alaposan dokumentált, beszkennelt műrészletekkel alátámasztott kimutatása szerint Schmitt Pál doktori disszertációjában (Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése) jóval 80 százalék feletti mértékben merített bolgár és német szerzők műveiből. (Az egyetem vizsgálóbizottságának jelentése szerint a dolgozat 215 oldalából legkevesebb 201, a 7 táblázatból 7, a 2 ábrából 2 egyszerű fordítás). A disszertáció az átvett részleteken túl egy bevezetésből, egy összefoglalóból, egy tartalomjegyzékből és egy irodalomjegyzékből állt, önálló kutatómunkát, illetve új tudományos eredményt nem tartalmazott.
A nagyfokú szövegazonosságot és a jelöletlen szövegátvétel (szerzői jogi vétség) tényét a SOTE vizsgálóbizottsága megállapította. Schmitt azzal védekezett, hogy közös kutatásokat végzett az eredeti szerzőkkel, illetve azonos forrásokból dolgoztak, ezt azonban tényekkel nem sikerült alátámasztani. Hasonlóan alapos dolgozatban leplezte le a Hvg.hu Semjén Zsolt plágiumügyeit. A lap máig nem cáfolt (sőt helyreigazítás-kéréssel sem támadott) állításai szerint Semjén Zsoltnak a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián 1991-ben megvédett „A New Age kihívása és az evangelizáció lehetősége” című teológiai doktori disszertációja jelentős mennyiségű szövegazonos átvételt, illetve szó szerinti fordítást tartalmaz korábban megjelent ismeretterjesztő típusú művekből, mégpedig az idézés szabályainak betartása nélkül.
A cikkíró az első körben 40 százalékra tette a jelöletlen átvételek arányát a szövegben. Később a Hvg.hu azt is közölte, hogy nagy mennyiségű szövegazonosságot talált Semjén 1992-es, az ELTE Szociológia Tanszékén megvédett „A New Age értelmezési kísérlete” című szakdolgozata és a doktori disszertáció között (itt az önidézés szabályait szegte meg a politikus szerző). Pár hétre rá az is kiderült, hogy Semjén szociológia szakdolgozatának úgynevezett második kiadásában szereplő egyes szövegrészek egykori konzulense, Molnár Attila Károly később publikált munkáiból származnak. Az ELTE vizsgálóbizottságot állított fel, amely kizárólag a Hvg.hu legutolsó állításával foglalkozott.
A kari dékán közleménye szerint „a bizottság december 3-án kelt részletes jelentésében jelentős mennyiségű szövegazonosságot állapított meg Semjén Zsolt szakdolgozata és Molnár Attila Károly később publikált írásai között”. Semjén Zsolt védekezése: jó tanuló volt, szakmai kompetenciája megkérdőjelezhetetlen. Hogy Semjén lopott Molnár Attila Károlytól, vagy fordítva, az eddig nem derült ki, az utóbbit ugyanakkor valószínűtlenné teszi, hogy Molnár a szakterület egyik vezető kutatója, végeláthatatlan publikációs bázissal, Semjén viszont minimális publikációs aktivitást sem mutatott (és még Semjén Zsolt sem állított olyat, hogy Molnár tőle plagizált volna).
Dimenzióváltás
A két eset kapcsán számtalan olyan ügy került napvilágra, amelyekben egyszerű (nem politikus) hallgatókat jóval kisebb súlyú plágiumvétség miatt súlyos szankciók értek: nem államvizsgázhattak, a diplomájukat, illetve a doktori fokozatukat visszavonták, netán büntetőjogi következményekkel is szembe kellett nézniük. A kormányváltáskor az Orbán-kabinet még a beharangozott „morális rendszerváltás” részeként említette a szakdolgozat- és diplomamunka-csalások visszaszorítását, sőt a tisztulásért kommunikációs kampányt is indítottak.
Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár 2011 végén, szinte csak napokkal Schmitt Pál lebukása előtt közleményben hívta fel rá a figyelmet: „a hallgató, aki sajátjaként nyújt be olyan diplomamunkát, amelyet más készített, magánokirat-hamisítást követ el, és akár egy évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető (...) a Nemzeti Erőforrás Minisztérium minden olyan esetben, amikor a szakdolgozatírással kapcsolatos visszaélés tudomására jut, kivétel nélkül feljelentést tesz az Országos Rendőr-főkapitányságnál”.
Erről a kormányzati ígéretről, illetve magáról a kampányról a Schmitt-ügy kipattanása óta egyetlen szót sem hallani (ezt a tényt különösen annak ajánljuk megfontolásra, akinek esetleg még kétségei vannak afelől, hogy volt-e vaj Schmitt Pál és Semjén Zsolt fején). Az államhatalom a felelősség hangsúlyozása és a jogegyenlőség jegyében történő szankcionálás helyett mindkét esetben azonnal a dimenzióváltással próbálkozott: Schmitt Pál a hivatalos kormányálláspont szerint azért került támadások kereszttüzébe, mert aláírta a kereszténység nemzetmegtartó szerepét hangsúlyozó alaptörvényt, a Semjén elleni fellépés pedig napok alatt keresztényüldözéssé minősült.
A tanulság talán annyi, hogy az ország „következménynélkülisége” 2010 óta semmit sem változott. Schmitt távozását végül nem a politika, hanem a társadalom kényszerítette ki (a hatalom akarata ellenére): akkor kellett mennie, amikor a kormányzati kommunikációs stáb saját kutatásai nyilvánvalóvá tették, hogy a jobboldali törzsközönség sem fogadja el a továbbiakban a morálisan megbukott elnököt (a kormány még tartotta volna, és utána is igyekezett megédesíteni a számára a búcsút bőkezű juttatásokkal, személyre szabott törvénymódosítással). Semjén pedig egyelőre a helyén van, holott a morális státusza (erkölcsi és politikai hulla) ugyanaz, mint Schmitté.
