Aki az alföldi kamilla vagy a szőregi rózsa elnevezéseket rossz helyesírással lejegyzett lányneveknek gondolná, rossz helyen keresgél: ezek a magyar növényexport eredetmegjelölési oltalom alatt álló sikertermékei. A történetük – néhány hazai és külföldi példával kiegészítve – illusztrációként szolgálhat annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy értelmes dolognak gondoljuk-e az eredetvédelmet.

A tényfeltárást érdemes kicsit messzebbről, például a mozzarella sajttól indítani. Az eredetileg bivalytejből készülő, Olaszország déli tájairól származó sajtféleség az egyik legrégebbi és legismertebb „eredetvédett” áru az EU-ban – ennek ellenére a hazai boltokban számos mozzarellának hívott, nem feltétlenül bivalytejalapú fehér sajtféleséget árulnak, amelyek sosem láttak olasz tájat. A valóságban nem a név a védett (pontosabban a földrajzi eredetvédelem másként működik: egy bizonyos tájegységről származó terméknél a földrajzi név és a terméknév együttesen áll védelem alatt), a mozzarella esetében a „Mozzarella di Bufala Campana D.O. P.”, vagyis a Campania tartomány bizonyos vidékein gyártott, bivalytejből gyúrt sajt az oltalom tárgya.

A fenti példa közelebb visz az alföldi kamilla történetének megértéséhez. Mivel a növény Európa jelentős részén előfordul termő vagy termesztett változatban, nehéz lenne magyarként „levédetni”. Csakhogy a mi speciális alföldi kamillánk többet tud: az illóolajában bizonyíthatóan legalább húsz százalékkal több van a gyulladáscsökkentő és fekélyellenes hatóanyagból, mint a máshol előforduló változatokéban. Kizárólag a vadon termő, kézzel szedett (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, Békés, Csongrád, Bács-Kiskun és Pest megye egyes területein betakarított) kamilla nevezhető hivatalosan „alföldinek”, és az elnevezés az exportpiacokon érezhető ártöbbletet biztosít.

Ami a szőregi rózsát illeti, ez tipikus magyar tájfajta, amelyből száz hektáron négy-ötmillió tövet termelnek (ez a teljes magyar rózsatermésnek a 98 százaléka), nagyjából 250 család megélhetését biztosítva. Az 1800-as évek vége óta foglalkoznak rózsával a Tisza–Maros szögében, ahol a löszös talaj, az országos összehasonlításban kimagasló mennyiségű napsütés és az öntözési lehetőség a „telepítő tényező”. Egy-egy tővel három évig dolgoznak a kertészek, mielőtt a piacra kerül. A szőregi rózsa dísznövény, és főleg Nyugat-Európába, illetve Amerikába szállítják.

Jelenleg a budapesti téliszalámi, a szegedi (téli)szalámi, a csabai kolbász, a gyulai kolbász, a kalocsai fűszerpaprika-őrlemény, a szegedi fűszerpaprika-őrlemény, a gönci kajszibarack, a hajdúsági torma, a makói (vörös)-hagyma, a szőregi rózsatő, az alföldi kamillavirágzat és a magyar szürkemarhahús büszkélkedhet eredetmegjelölési oltalommal. Mindegyikhez tartozik egyedi eredettörténet és olyan fogyasztói előny, amelyet az eredetit választó vevő hajlandó megfizetni. Mint a felsorolásból és az egyes nevekhez kapcsolódó híremlékekből kiderül, az oltalom elsősorban a vásárló számára jelent biztonságot, de sem a konkurencia kizárását, sem a hamisítást vagy a termékkategória „felhígulását” nem tudja teljesen kizárni (lásd például a Kínából importált „makói” hagyma esetét).

Igazi hungarikum, az úgynevezett rögös túró eredetvédelmének előkészítése zajlik most. Ez nem kötődik tájegységhez, viszont Magyarországon kívül gyakorlatilag ismeretlen. Elképzelhető, hogy egy másik oltalmi kategóriába kerül majd, azaz „hagyományos különleges termék” lesz, ugyanúgy, mint a szikvíz, vagyis a szódavíz.

Az oltalomszerzés szabályait uniós rendelet rögzíti, a meglehetősen bürokratikus és időigényes procedúra három magyarországi hatósági kör után az Európai Bizottságnál ér véget, jóváhagyással vagy elutasítással. Hasonló, de külön eljárásrendű szisztéma működik a szeszes italoknál (azon belül is elkülönül a borok és az égetett szeszek eredetvédelme). Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy kizárólag a jelentős exportot bonyolító és a külpiacain a vevők körében már ismert termékeket éri meg eredetvédelemmel ellátni. Az uniós oltalom nem a piacszerzést segítő marketingeszköz, hanem inkább egyfajta minőségbiztosítás – közérthető, fogyasztóbarát formában.