Kislány két anyukával
A képen egy hirdetésfelvevő iroda bejárata látható, a háttérből az odabent rejtett mikrofonnal rögzített beszélgetés hallható. Egy nő szeretne föladni egy hirdetést, amelyben olyan ötven fölötti leszbikus nőket keresnek, akik hajlandók elmesélni az életüket egy dokumentumfilmben. „Ilyen tartalmú hirdetést nem lehet föladni” – jön a válasz. „De miért nem?” – kérdezi a nő. „A főnökség rendelkezése. A törvény tiltja, hogy normális erkölcsbe ütköző hirdetéseket adjanak föl” – oktatja ki az ügyintéző.
Így kezdődik az Eltitkolt évek című dokumentumfilm, ami a nyitójelenetet követően 11 leszbikus nővel készült interjúval folytatódik. Végül nem hirdetéssel toborozták őket, Takács Mária rendező felkérésére mondtak igent.
– Ha engem kértek volna meg rá, hogy meséljem el az élettörténetemet, én sem utasítottam volna vissza, mert hiszek benne, hogy a személyes sors vállalása nemcsak a leszbikus nézőknek segíthet, hanem azoknak is, akik egyszerűen csak szeretnék megismerni-megérteni ezt a szubkultúrát – mondta kérdésünkre az Eltitkolt évek rendezője a dokumentumfilm DVD-premierjén. Takács Mária hozzátette: ő maga azért nem állt a kamera elé, mert rendezőként – bár személyesen érinti a téma – meg kellett őriznie az objektivitását.
Mint mondta, nem volt könnyű megtalálnia az interjúalanyait, akik arcukat-nevüket vállalva ország-világ előtt hajlandóak voltak beszélni életük összes fontos állomásáról, köztük hangsúlyosan a nemi identitásukkal kapcsolatos útkeresésről, a felismerés öröméről-fájdalmáról, a boldog és sikertelen párkapcsolatokról, az átélt szenvedésekről és megaláztatásokról. „Sokan nem vállalták a nyilvánosságot még azok közül sem, akik leszbikus körökben ismert személyiségnek számítanak. Volt, aki a családjára hivatkozott, mások a munkahelyükön nem akartak konfliktusba keveredni a másságuk miatt” – tette hozzá Takács Mária.
Az interjúalanyok sokféle pályát futottak be, akad köztük író, képzőművész, informatikus, szakács, basszusgitáros, közgazdász, bábszínész, bárvezető. Többen is elmondták, hogy elsősorban a hosszú ideig tartó rejtőzködés miatt ritkán tartoztak munkahelyi közösségekhez, főként egyedül is végezhető, az önkifejezésre-önmegvalósításra is lehetőséget adó feladatokat kerestek maguknak. Takács Mária azért választott középkorú és idős interjúalanyokat, hogy a felvázolt életutakból megrajzolható legyen a hazai leszbikus szubkultúra elmúlt fél évszázada.
Mint mondta, a leszbikusoknak egészen más viszonyok között kellett megélniük a másságukat az ötvenes-hatvanas években, mint manapság. Az interjúkból kiderült például, hogy a „coming out” vagy a „nemi identitás tudatos felvállalása” az ötvenes-hatvanas években idehaza ismeretlen fogalmak voltak. Többen is kifejtették, súlyosan tévednek azok, akik szerint a leszbikusság a rendszerváltást követően a nyugati kultúra betörésével divatként terjedt volna el Magyarországon. Ezt a látszatot csupán az kelthette, hogy a magányosan élő vagy az egymástól elszigetelt csoportokat alkotó leszbikusok évtizedeken át alig találhattak egymásra. Az első hivatalos leszbikus szervezet, a Labrisz Egyesület például csak 1999-ben alakult meg.
Az interjúkból kiderült, a megszólalók sokféle utat jártak be, amíg nyilvánosan is felvállalták a másságukat. Volt, aki gyerekkorától kezdve tisztában volt a nemi identitásával, soha nem is titkolta a környezete előtt, másoknak hosszú belső vívódáson, férfi kapcsolatokon, házasságokon, sőt gyerekszülésen keresztül vezetett az út a leszbikusság megéléséig, elfogadásáig. Az egyik interjúalany, Lovas Nagy Anna író például elmondta, tízévesen felütötte az idegen szavak szótárát, és amikor elolvasta benne a leszbikus szó jelentését, megnyugodott: amit magáról érez és sejt, az létező fogalom.
A dokumentumfilm szereplői közül többen is – párjukkal közösen vagy egyedül – gyermeket nevelnek, amit a leszbikus lét egyik legnagyobb kihívásának tartanak. Lovas Nagy Anna szerint „nem is az a kérdés, hogy az oviban miként kezelik a kislány két anyukáját, hanem az, hogy a saját gyerekünk elfogadja-e a másságunkat, illetve miként kommunikálja azt a kortárs környezete felé. A lányomnak, aki persze heteroszexuális, szintén traumát okozott, amikor szembesült az édesanyja másságával, ám később annyira elfogadóvá vált, hogy ma már a barátait is az alapján válogatja meg, mennyire toleránsak ezzel a helyzettel szemben.”
A mostantól DVD-n is megtekinthető dokumentumfilmet éveken át elsősorban fesztiválokon láthatta a közönség. Sehol nem maradt visszhangtalan. „Különös élmény volt például egy keszthelyi filmfesztivál, ahol tévedésből a kijelölt helyszín helyett egy másik teremben kezdték vetíteni az Eltitkolt éveket, épp ott, ahová egy vallásos témájú dokumentumfilmet hirdettek meg. Az első tíz perc után a közönség nagy része persze elhagyta a termet, ám akik bent maradtak, azokat megfogta az alkotás. A véletlenül betévedt nézők a vetítés után még órákig beszélgettek velünk, igazolva azt, hogy a film nem csak a leszbikusok számára lehet érdekes” – mondta Takács Mária.
A rendezőnő a leszbikusok társadalmi elfogadásával kapcsolatban bizakodó, szerinte az ingerküszöböt és a toleranciát illetően ugyan akadnak hullámzások, ám a tojásdobáló, fülsértően hangos, elutasító kisebbség mellett egyre szélesebbé válik az a csöndes tábor, amely minden korábbinál elfogadóbb. Hozzátette ugyanakkor, hogy a leszbikusoknak harcolniuk kell a családvédelmi törvény által rendkívül szűken értelmezett „családdefiníció” ellen (amit az Alkotmánybíróság nemrég meg is semmisített), mert a fogalom meghatározásában nincs helye a nemi identitásnak.
Takács Mária már forgatja a legújabb dokumentumfilmjét. A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című alkotás várhatóan 2014-re készülhet el, ám az Eltitkolt évekkel szemben ebben nemcsak középkorú homoszexuálisok, hanem fiatal melegek is vallanak majd a saját életükről.
