Szövetkezések Kádár idején
Az elnökképzőt – Máriabesnyőn – százötvenen kezdték, hetvenen fejezték be. Többek között kémiát, talajtant, állattenyésztést, vezetői ismereteket tanultak – hogy „ne hülye, sült parasztok álljanak a téeszek élén.”
Miután Pista befejezte az iskolát és hazatért, 1952 szeptemberében megtartották az elnökválasztást a teljes tagság, csaknem ötszáz ember részvételével. Nyitrai Sándor bácsi – akkor éppen Nádudvar rendőrparancsnoka, a Tanácsköztársaság idején direktóriumi tag – volt a jelölőbizottság elnöke. „Addig rágta a szavakat, hogy végül kibökte: Rásó Lajos legyen továbbra is az elnök, Pista pedig a helyettese.
– Elmegy maga a p…ba, Nyitrai elvtárs – pattant föl az egyik tag –, Pista lesz az elnök, Lajos bácsi meg legyen a helyettese.
– Hát, ha ti így gondoljátok – adta meg magát az öreg Nyitrai –; mi nem akartuk, hogy ez a gyerek egyből tábornok legyen.
– Így gondoljuk – zúgta a tagság.”
A történet a Romsics Ignác által szerkesztett Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig című nemrég megjelent könyvből való. Az idézet azt illusztrálja, hogy a nádudvari parasztok – személyre szabott küldetésként fölfogva a történelmi értékű továbbiakat – elsöprő erővel, közfelkiáltással indították el a szegényparaszti létből származó 28 éves Szabó István karrierjét, ami egyfelől a nádudvari Vörös Csillag téesz országnaggyá tételéhez, másfelől a világszínvonalra emelkedő magyar mezőgazdaságban való meghatározó személyes szerephez, a nagypolitikában való részvételhez, Kossuth-díjhoz, Állami-díjhoz vezetett. És tartott a rendszerváltásig, csaknem negyven esztendeig, sőt, bizonyos szempontból tovább, hiszen a most 88 éves Szabó István jelenleg is a Kukorica és Iparnövény Termelési Együttműködés (KITE) utódszervezete, a KITE Egyesülés elnöke.
A könyv úgy készült, hogy Szabó István több részletben életútinterjút adott Romsics Ignác akadémikusnak, aki aztán sajtó alá rendezte az elmondottakat. Nem csak arra ügyelt, hogy a közölt szöveg a történettudományi szempontból értékes részeket, dokumentumerejű mozzanatokat tartalmazza, hanem arra is, hogy az élőbeszéd fordulatait, mi több, a történelmet belső élményként előadó stílusjegyeket is megőrizze.
Így hát, aki ezt a könyvet a kezébe veszi, nem csak megismerheti, hanem át is élheti a magyar agrárvilág fejlődésének évtizedeit attól kezdve, hogy ökörrel, lóval szántottak, kézzel szórták a magot a magvetők, kaszával, kapával dolgoztak az emberek a földeken, egészen addig, hogy a legkorszerűbb gépekkel művelt „nagyüzemi táblák vége összefolyt a szemhatárral”, és ennek megfelelően kitágultak a társadalmi horizontok is. A mű címe azt sugallja, hogy Szabó István személyes karrierjének történetéről van szó, és ez igaz is, azzal a kiegészítéssel, hogy az ő pályaívét valójában a magyar mezőgazdaság és – az annál egy lépéssel mindig előbbre járó – Vörös Csillag téesz igényei és sikerei határozták meg.
Persze, ez csak az 1952 utáni évtizedekre vonatkozik. A történet viszont 1924-ben, Szabó István születésével kezdődik. A két időpont közötti időszakból talán azt érdemes kiemelni, hogy „Pista” világhoz való viszonyát gyerek és ifjúkorában a valóság tudomásul vétele határozta meg. Bár akkor még nem olvasta, nem ismerte, mégis mélyen átélte Erdei Ferenc egyik súlyos megállapítását: „paraszt nem azért lesz valaki, mert az akar lenni, hanem azért, mert nem tud, nem lehet más.”
Ennek a kínzó ténynek a feloldása – miként ezt a műben sokszor megcsillanó józan paraszti ész diktálta – a szűkre szabott valóság kitágítása lehetett. Ez Nádudvaron, a gyorsan növekedő Vörös Csillag téeszben kezdődött: új gazdálkodási módszereket vezettek be, tagjaikat közvetlenül érdekeltté tették a termelésben. Eredményeikkel túlszárnyalták az országos átlagokat. 1953-ban, Nagy Imre első kormányalakítása évében Szabó István és az általa vezetett szövetkezet már országos hírű volt. Igaz – miután az új éra lehetővé tette a szövetkezetből való kilépést – fölvetődött a téesz megszűnése is, ám – mondjuk így: érdeklődés vagy érdekeltség híján – ebből nem lett semmi. 1956 novemberében – ekkor tartották a téesz sorsát eldöntő szavazást Nádudvaron – ugyancsak megmaradt a szövetkezet. „Pista” ugyan fölajánlotta a lemondását, de a tagság erről hallani sem akart. Viszont – és ehelyütt érdemes idézni a könyvből – „a téeszesítést sokan kritizálták. – Elvették a földünket és a lovainkat! Kisemmiztek bennünket! – szakadtak fel a régi sebek.
– Maga kiléphet, mert volt földje, de én nem tudok kilépni, mert nekem nem volt semmim. Én maradok! – replikázott a szegényebbje.”
Bizonyára túlzás lenne azt állítani, hogy a „szegényebbjének” a választása, akarata tartotta fönn a szövetkezetet, illetve a szövetkezeteket, de hogy nagy szerepe volt benne, az valószínű. Még akkor is, ha az 1956 utáni politika jórészt ideológiai hivatkozásokkal, de legalább ilyen mértékben gazdasági célzatossággal – a hatvanas évek elejéig a szövetkezetesítés erőszakos módozatait is alkalmazva – a nagyüzemi agrárgazdaságot tette általánossá.
Szabó István élettörténetéből az derül ki: a túlnyomóan a termelőszövetkezetekre épülő agrárium a nyolcvanas évek közepéig-végéig történelmi léptékű változásokat hozott a falu életében. Megszüntette a parasztság hátrányos helyzetét – ennek egyik fontos eleme a téesztagok nyugdíjjogosultságának elismertetése, a nyugdíjkorhatár más társadalmi csoportokéval azonossá tétele volt. Modernizálta a falut: nem csak a mezőgazdasági munkák gépesítésével, világszínvonalú agrártechnológiák telepítésével, iparszerű termelési rendszerek elterjesztésével, hanem szakemberek képzésével és alkalmazásával, a társadalmi kötődései iránt elkötelezett agrárértelmiség kinevelésével és támogatásával, a vidék kulturális életének pénzügyi segítésével, a háztáji gazdaságok, sőt a nem téesztag kisgazdaságok támogatásával, röviden, egy új, csaknem polgári életmód – amelyben a munkanélküliség ismeretlen fogalom volt – kialakításával is. A magyar mezőgazdaság a nyolcvanas évek közepére Európa élmezőnyébe tartozott. Eredményei imponálóak voltak. Szabó István – talán jelezve, hogy egyéni karrierje egyben a magyar agrárágazat sikertörténete is – azt mondja: az egy főre jutó hústermelésben 1980-ban Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek Hollandia, az Egyesült Királyság és Franciaország után. A nyolcvanas évek közepén mintegy 1500 téesz és állami gazdaság működött az országban, ebből 600 világpiacon is versenyképes termékeket tudott előállítani, 600 közepesen működött, 300 kifejezetten gyengén. A nyolcvanas évek első felében évi 6-7 millió tonna búzát takarítottunk be. A csúcsév 1984: 7,3 millió tonna búza. Vágósertésből 1985-ben 1,3 millió tonnányit hizlaltak a gazdaságok, a tojástermelés 4,2 milliárdra futott föl.
(Jöjjön néhány – természetesen nem a könyvből származó – mostani adat: a 2012-es búzatermés 3,9-4 millió tonnát tesz ki. A sertések száma az 1983-as 9,8 millióról 2,9 millióra esett vissza. A szarvasmarhalétszám az 1986-1990-es évek 1,7 milliós átlagához képest 900 ezerre esett vissza, tyúkfélékből is csaknem feleannyi van, mint a rendszerváltás előtti öt év átlaga. Összességében a magyar agrártermelés a rendszerváltás után – a téeszek szétverését követően – durván egyharmaddal kevesebbet produkál, mint „nagyüzemi” – valójában a kisgazdaságokat is szervező-támogató – elődje. Tetejében, a mai magyar mezőgazdasági társaságok és szövetkezetek – mint ez nemrég tartott közgyűlésükön elhangzott – ismét a létükért kénytelenek küzdeni a készülő földtörvény és az éppen csak kiszivárgott új szövetkezeti törvény tervezete miatt. Nem csoda, hogy többen fölidézték a hetvenes-nyolcvanas évek téeszvilágát, kimondva: azokban az évtizedekben a falu csaknem polgárosodott, egy generáció alatt több nemzedéknyit fejlődött.)
Az agrártermelés és a falu fejlődését biztosító feltételek megteremtése 1956 után – természetesen – számos politikai konfliktussal járt. Szabó István – akinek szava a Vörös Csillag kirívó eredményei okán már az ötvenes évek első felében is számított, később pedig 1958-tól országgyűlési képviselőként, 1962-től a párt Központi Bizottságának, 1966-tól az Elnöki Tanács tagjaként, 1967-től a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként, 1985-től a párt Politikai Bizottságának tagjaként is ki tudott állni az agrárium érdekeiért – egyedül kevés lett volna a politikai ütközetek megvívásához. Még az övével nagyjából azonos területek érdekeit képviselőkkel együtt is gyengék lettek volna – különösen az „idők elején” – a mindent eldöntő grémiumokkal és személyekkel szemben. Az agráriusok, a „vidéki banda” – benne Burgert Róbert, a Bábolnai állami gazdaság vezetője, Losonczi Pál, a barcsi téesz elnöke, később agrárminiszter, majd államfő – hatékony mentorra lelt Fehér Lajosban, aki hatalma teljében miniszterelnök-helyettes volt, és tagja a Politikai Bizottságnak. Fehér pedig a tudós és reálpolitikus Erdei Ferencre támaszkodott. Velük esélyes volt az érdekérvényesítés, még akkor is, ha szembetalálták magukat – Szabó szavai szerint – a keményvonalasokkal, elsősorban Biszku Bélával, Komócsin Zoltánnal és Gáspár Sándorral. A viták eldöntése általában Kádár Jánosra maradt, aki általában a „vidéki bandának” kedvezett.
A politikai történeteket javarészt párbeszédes, beszédidézetes formában közli a könyv. Például: Fehér Kádár Jánoshoz fordult azért, hogy újabb engedményeket csikarjanak ki a szövetkezetek, különösen a téeszek által integrált és támogatott háztáji gazdálkodás számára. Az apropót az 1962-es aszály, és az azt követő, importot kikényszerítő élelmiszerhiány adta. Erdei mondja Fehérnek: „Ide figyelj Lajos! Elmégy Kádárhoz és megmondod neki, hogy ez egy mezőgazdasági ország… mindig exportáltunk külföldre, még a Horthy-korszakban is. Magyarország területének 67 százalékán lehet mezőgazdasági tevékenységet folytatni… Csak engedni kell azokat, akik ehhez értenek. A fejébe vered, hogy ez olyan gazdasági adottság, amit ki nem használni bűn… De nem mondasz többet, mert nem fogja megérteni… Majd hívni fog engem, és a folytatást, a részleteket majd elmondom én.”
A beszélgetés Kádár és Fehér között minden bizonnyal lezajlott. Valószínűleg ennek is szerepe volt abban, hogy a háztáji gazdaságok a saját szükségletek kielégítése helyett árutermelővé válhattak, a parasztcsaládokon belül átlagosan 2-3 holdas személyi használatú kisbirtokok jöttek létre, az állattartásra vonatkozó korlátokat megszüntették – kivéve a munkaeszköznek számító lóra vonatkozókat. (Kis gesztus a keményvonalasoknak?). Kádár hozzáállása nyilván a következő több mint egy évtizednyi időszak fejleményeit is befolyásolta: a téeszek számára kötelező tervlebontás megszüntetését, jelentős, vissza nem térítendő állami támogatások nyújtását, a téeszek hatvan százaléknyi hiteltartozásainak elengedését.
Kádár nélkül nem ment volna 1967-ben a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT) megalapítása sem. A szervezet létrehozása – Szabó szerint – Fehér Lajos és Erdei Ferenc találmánya volt. A TOT tervezett küldetéseként az érdekvédelmet, de legfőképpen az érdekek megjelenítését fogalmazták meg. Ez jól illett Nyers Rezső reformkoncepciójába. Ám Szabó „a buta paraszti fejével” nem értette a dolgot. Mi szükség erre? – tette föl magának a kérdést. Ebből csak egy hullaszervezet lehet. Aztán rájött: „az egész a párt egyeduralmának a korlátozására irányul. .. Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai. És mivel a mezőgazdaságban semmi ilyen nem volt, ezért találták ki ezt a szervezetet.” A TOT megalakításának tervét „begurították a Politikai Bizottság ülésére” A keményvonalasok természetesen élesen támadták. „Fehér és Nyers csak Kádár támogatásával tudtak győzni.”
A Kádár háta mögött, de az ő megnyeréséért lobbizó agráriusok sikeresek voltak, ami sokat javított a szövetkezetek helyzetén. Piacos megoldásoknak engedtek utat, magánérdekekre alapozott teljesítményösztönzést alkalmaztak, tulajdonképpen az 1968-cal bevezetett új gazdasági mechanizmus kísérleti terepeként működött a mezőgazdaság. Jelentősen emelkedtek a vidéki lakosság jövedelmei, az ágazat viszonylag rövid idő alatt biztosította az ország élelmiszerrel való ellátását, sőt, jelentős export árualapot is termelt. Ebből még baja is lett az agráriusoknak 1972-73 környékén, ugyanis a Politikai Bizottság egyik ülésén a „balosok” kifogásolták, hogy „nem teljesítettük a Szovjetunióval szemben fennálló gabona és hússzállítási kötelezettségeinket. A vád nem volt alaptalan, feleslegeink jelentős részét Nyugatra adtuk el, keményvalutáért.” Kádár védte meg Szabót, mint annyiszor ez előtt is, ez után is.
1974-ben – Szabó István közlése szerint Biszkuék áskálódásának és a szovjet nyomásnak engedve – Kádár menesztette Fock Jenővel és Nyers Rezsővel együtt Fehér Lajost is. Szabó nem csak a veszteség negatív élményének tónusával, hanem ezzel együtt a lelkiismeret-furdalás hangján is ír erről: ugyanis sem ő, sem Burgert Róbert nem adott hangot ellenvéleményének. Pedig hát – Erdei már nem élt – valójában politikai árvaságra jutottak, hiszen Kádár, a „magyar mezőgazdaság regenerálódásának legfőbb patrónusa” eléggé messzi pártfogónak tűnhetett nekik. Nála közelebb voltak az ellenlábasok, a keményvonalasok. És ez egy küzdelmesebb valóságot ígért. Különösen úgy, ha hitelt adunk annak a két mondatnak, amelyet Szabó István idéz Fehértől egy 1981-ben folytatott beszélgetésükből.
„Kádárt illetően tévedtem” – mondta Fehér. – „Azt hittem velünk van, de a valóságban az ellentábornak is ő volt a vezére.”
Kérdéses, hogy miképpen illik ehhez Kádárnak az a kijelentése, amit – a könyv szerint – egy kb ülésen mondott Biszkunak címezve, a Brezsnyevhez eljuttatott feljelentéseire reagálva: „Elég, ha 100 százalékig vagyunk szovjetbarátok. Nem szükséges 130 vagy 140 százalékig annak lenni.”
Szabó István Kádárról alkotott véleményét egy helyütt így foglalta össze: „Valahogy az volt a benyomásom, hogy a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt, az 1960-as évek elejétől már nem hitt. Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott. Rájött, hogy a Nyugattal szemben folytatott gazdasági versenyt nem tudjuk megnyerni, legfeljebb lemaradásunkat csökkenthetjük. Ezért hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. Ezt annál is inkább pártolta, mert a mezőgazdaság által kitermelt deviza létfontosságú volt az ország számára. Szóval bizonyos értelemben kétszínű vagy álszent volt az Öreg, ahogy valamennyire mi, vezetőtársai is azok voltunk mindannyian. Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek. E téren és az agrárérdekek védelmében sokszor elmentünk a falig és olykor a zsarolás eszközétől sem riadtunk vissza. Mindezt azonban nem azzal a céllal tettük, hogy a rendszert megdöntsük, hanem azzal, hogy megjavítsuk.”
A javítás nem sikerült, a rendszert pedig megdöntötték mások.
Szabó István 1989-90-ben megvált pozícióitól. A TOT 1989 decemberében átalakult, az új szervezet – a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége – elnöke, tulajdonképpen Szabó utóda, Nagy Tamás lett, ma is ő vezeti a szövetséget. „Édesgyermekétől”, a nádudvari Vörös Csillagtól 1990 augusztusában vált meg, csupán a KITE-nél vállalt elnöki posztot, valójában afféle tanácsadói munkát. Évente körülbelül ötvenezer kilométert utazik, látogatja a tagszervezeteket, tájékozódik. Könyve vége felé az új világgal kapcsolatban azt mondja: „…elfogadtam, hogy ez a történelem új parancsa. Ezért alkalmazkodtam hozzá, ahogy 1945 és 1956 után is az akkori viszonyokhoz. Úgy fogtam fel, és azóta is úgy fogom fel, hogy ilyen a magyar történelem. Nem töprengek rajta, nem bolondulok bele.”
